Nepál-India 2013

Reggeli után indultunk Malelane felé. az első táborhelyünk Orpen volt, ami olyan 120 km-re van a malelanei kaputól. Belépés után pár perccel már nagy zebra-, és gnucsordákat láttunk. Ilyenkor az ottani nyáron teljesen más képet mutat a Kruger. Minden harsogó zöld, rengeteg virág van, sokkal szebb, mint a száraz évszakban. Az egyetlen hátránya ennek az időszaknak, hogy magas az aljnövényzet, és a bozótos is burjánzik, így jóval kisebb területet lehet belátni, mint egyébként, sokkal nehezebb észrevenni a rejtőzködőbb állatokat. Ennek ellenére alig másfél órával a belépés után egy nyíltabb területen megpillantottunk egy jó nagy nőstényoroszlánt. Lustán heverészett, de amikor észrevette, hogy figyeljük, felállt és eloldalgott a bozótosba. A legnagyobb melegben megpihentünk Skukuzában. továbbindulás után egy jól megtermett és a jóllakottságtól szinte mozgásképtelen madárból álló csapatba botlottunk, nagyon felkeltettük az érdeklődésüket körbesétálták az autónkat, az egyik a csőrével meg is kopogtatta, hátha valami hatalmas ehető növény. Még találkoztunk egy nagy babuin családdal, és végül épphogy beértünk Orpenbe zárás előtt. Elindulás előtt Dave kérdezte, hogy kell-e malária elleni gyógyszer. Mondtam neki, hogy nem kell, de rávett, hogy vegyek. Arra hivatkoztam, hogy nincsenek szúnyogok. Szúnyogok természetesen voltak. Még szerencse, hogy a bungalónk minden ablakát szúnyogháló borította. Sajnos későn vettük észre, hogy a fürdőszobai ablak egy részén hiányzik a szúnyogháló, így mintegy 1500 éhes szúnyog társaságában kellett töltenünk az éjszakát.

Sikeresen kierkeztunk Del=Afrikaba. Utitarsam ezuttal David, akirol ugye tudni kell, hogy egy jelentosebb legitarsasag informatikusa, igy feletebb kedvezo feltetelek mellett vehettuk igenybe az adott ceg jaratait. Kivetelesen minden gep pontosan indult, igy 25 perccel a menetrend szerinti idopont elott foldet ertunk Johannesburgban. Eleg riaszto kep fogadott, esett az eso, es 17 fok volt. Nagyon gyorsan tulestunk a formasagokon, es atautoztunk Nelspruitba. Termeszetesen, mint legutobb is, most is rossz iranyba fordultam ki a repterrol, igy szukseg volt egy 180 fokos fordulora. Nelspruitban, a jol megszokott Sunset Manor Lodge-ban szalltunk meg, en ugyanabban a szobaban, ugyanabban az agyban alszom, mint ket evvel ezelott. Nelspruitban mar sokkal baratsagosabb az ido, delutan a 30 fokos melegben a medence partjan pihentunk, este bevasaroltunk a Sparban es megvacsoraztunk a megszokott etteremben. Holnap reggel irany Malelane es a Kruger.

előbb a krügerbe megyünk majd december 31.-én megyünk át namíbiába.

Eisenbacher Gábor barátom december 25-én ismét Afrikába utazik, az úticélja Namíbia. Remélhetőleg olvashatunk majd tőle néhány rövid tudósítást. Én már alig várom, hajrá Gábor!

Dubaiban vagyunk, hamarosan indulunk Becsbe. Az utolso nap lenyegeben utazassal telt. Kiderult, hogy az ejszakat Lobatseben toltottuk. Tegnap, augusztus 5-en kis kiterovel visszaautoztunk Lobatsebol Johannesburgba, visszaadtuk a kocsit, majd este 22.20-kor elrepultunk ide Dubaiba. Estere otthon leszunk.

Fogalmam nincs, hogy hol vagyunk most, a lényeg, hogy még mindíg Botswanában, valahol a főváros, Gaborone, és a dél-afrikai határ között. Mintegy 1000 km-es autóút van mögöttünk. Az eredeti tervünk az volt, hogy reggel korán elindulunk Maunból, megállunk a Makhadigkali Nemzeti Parkban, majd Natán és Francistownon keresztül elautózunk a botswanai fővárosba, Gaborone-ba. De ez a mai nem a mi napunk volt. A korai indulással nem volt gond, de a nemzeti parkba nem tudtunk bemenni, mert ahhoz előre be kellett volna jelentkeznünk. Így ehelyett végül a Nata Madárrezervátumba mentünk be, ami lényegében egy nagy pusztaság, benne egy kis sósivataggal, és egy hatalmas, sós vizű tóval, ahol állítólag rengeteg flamingó és egyéb madár él. Nos, ezekből mi egy darabot sem láttunk, valahová elköltözhettek. De a sós tó és a kis sósivatag jól nézett ki, úgyhogy fotóztunk egy kicsit a perzselő déli hőségben. Délután jól haladtunk, és este 8-kor már Gaborone-ban voltunk, de itt kellemetlen csalódás ért minket. Egyrészt ugyanis rá kellett jönnünk, hogy Gaborone egy elég ronda város, már amennyiben város egyáltalán. Nekünk inkább csak véletlenszerűen egymás mellé emelt épületek kusza halmazának tűnt. De ez végül is ízlés dolga, ezen még túllendültünk volna. Ennél jóval kellemetlenebb volt, hogy 2 óra kitartó keresgélés árán sem találtuk semmilyen szállást. Volt néhány hotel, de egyikben sem volt hely, ráadásul mindegyikben vagy ellenségesen, vagy csak teljes közönnyel viseltettek irántunk, és ezzel alaposan elrontották mindhármunk kedvét. Óriási volt a kontraszt az eddig Botswanában tapasztaltakhoz képest, hiszen eddig csupa jó fej emberrel találkoztunk. Este ¼ 11 körül beláttuk, hogy semmi keresnivalónk Gaborone-ban, mert nincs szükségünk arra, hogy még egy helyról kidobjanak. Így aztán továbbhajtottunk Dél-Afrika felé, mondván, hogy valamit majd csak találunk. Így is lett, valahol félúton a főváros és a határ között, a semmi közepén találtunk egy kis hotelt. Elég bizarr a hely, kicsit olyan, mintha egy rossz horrorfilm díszletei köztt lennénk, de nyilván nem lesz semmi gond.

Reggel 6 körül keltem, nemsokára General körbejárta a sátrakat, és mindenkit felébresztett. 7 órakor indultunk a reggeli vadlesre. Hamarosan belebotlottunk az előző nap megismert gyönyörű kis gepárdcsaládba, ezúttal keresni sem kellett őket. Lenyűgözően szépek és kecsesek ezek az állatok, szinte semmi nem vetekedhet velük. Szinte. Ha valami mégis, akkor az csakis a leopárd lehet. És ezúttal erről a saját szemünkkel is meggyőződhettünk. Ugyanis General hamarosan jelzést kapott rádión valamelyik kollégájától, hogy láttak egy leopárdot a közelben, amelyik elejtett egy varacskos disznót, és éppen azon falatozik. Egy kicsit még elidőztünk a gepárdoknál, figyeltük, ahogy a kölykök meg-megiramodnak és egymással játszanak, aztán elindultunk a leopárdhoz. General és Justice pontosan ismerték a helyet, ahol ez a bizonyos nőstény leopárd tanyázni szokott, egy kis fás dombocskánál, elég jól látható helyen. Hamarosan már néma csendben figyeltük, ahogy a pórul járt varacskos disznó lábszárcsontját ropogtatja. General szerint van egy kölyke is, aki feltehetően bent lapult a bokrok között. Amíg ott voltunk, addig nem jött elő. Legalább egy óráig figyeltük mintegy 5-6 méteres távolságból a leopárdot, akit láthatóan egyáltalán nem érdekelt, hogy ott vagyunk. 10 óra körül értünk vissza a táborba. Összepakoltunk, Gáborék megreggeliztek, majd 11 óra után kimentünk a leszállópályához. Dél körül jött értünk egy 10 személyes repülőgép. Kaptunk egy kis sétarepülést, ugyanis nem egyből Maunba repültünk vissza, hanem először kb. 25 perc alatt egy Lagoon nevű táborba repültünk, ami már nem az Okavango-deltában van, hanem jóval északabbra. A gép dobált egy kicsit, szegény Anna-Cecile, a francia lány, akit előző nap a táborban ismertünk meg, nem is bírta sokáig. Sebastian, a barátja próbálta nyugtatgatni, de a papírzacskón kívül sok mindennel nem tudott segíteni neki. Lagoonban kitettük Anna-Cecile-t és Sebastiant, valamint 2 másik franciát, majd kb. 50 perc alatt, ismét az egész Okavango-deltát átrepülve tértünk vissza Maunba. A pilótánk, Johnny, egy 25 év körüli fehér srác, kényelmesen elfogyasztott egy szendvicst, leöblítette egy kólával, láthatóan nem izgatta különösebben, hogy a világ egyik legszebb része felett repül. Az is igaz, hogy reggel már megjárta a Viktória vízesést is a géppel, így ezek az utak neki már nyilván nem túl izgalmasak. Amiatt, hogy nem közvetlenül Maunba repültünk, kicsit elcsúszott a napunk, az általunk kalkulált dél helyett csak 2 óra körül értünk ki a mauni reptérről. Így már nem láttuk értelmét annak, hogy elinduljunk Makhadigkali felé, ehelyett Maunban maradtunk.

A mai napi feladat az volt, hogy valahogy eljussunk az Okavango-delta belső részére. Amikor az Okavango nevű folyó eléri a Kalaháritól északra fekvő száraz területet, ott ezernyi kis ágra bomlik, és egyszerűen eltűnik, elszivárog a pusztaságban. Millió kis pocsolya, tavacska, holtág, patak és folyó lesz belőle, ezek  összessége a világ egyik legérintetlenebb és vadban leggazdagabb területe, melyet összefoglaló névvel Okavango-deltának neveznek. Ezen belül található a Moremi Vadrezervátum, lényegében ez az a terület, amelyre az idegenforgalom összpontosul, mi is ide szerettünk volna eljutni. A rezervátumon belül számos tábor található, melyekben 10-20 vendég számára van hely. A táborok kis, néhány személyes repülőgépekkel közelíthetők meg, melyek egyszerű, döngölt földből lévő leszállópályákon landolnak a táborok közelében. Reméltük, hogy valahogy meg tudunk szervezni egy villámlátogatást a rezervátumba. Ennek érdekében kimentünk a mauni repülőtérhez, ahol találtunk néhány utazási irodát, azonban vasárnap lévén ezek zárva voltak. Végül elindultunk a városközpont felé, amikor megláttunk egy irodát, amelyik nyitva volt. Bementünk, és kb. másfél óra múlva már egy négyszemélyes Cessna típusú repülőgéppel repültünk az egyik táborhely, Kwara felé. Az Okavango-delta fölött mintegy 300 méteres magasságban történő átrepülést életem egyik legnagyobb élményeként tartom számon. Ez az a ritka eset volt, amikor magamban azt kívántam, hogy minél később érjen véget a repülés. Sajnos azonban csak 22 percig tartott, és már landoltunk is a semmi közepén. Egy terepjáró várt minket a leszállópálya mellett, a terepjáróban pedig két későbbi kísérőnk, General (a Tábornok) és Justice (az Igazság). Nem viccelek, tényleg így mutatkozott be a két derék botswanai srác. Mintha csak a Véres gyémánt című filmnek abban a jelenetében lettünk volna, amikor Leonardo Di Caprio leszáll Sierra Leonéban, és a repülőtéren Commander Zero és Captain (?) Rambo fogadja. General és Justice felültetett minket a nyitott vadfigyelő terepjáróra, amelyet kifejezetten az Okavango-deltában történő használatra gyártott egy Uri nevű cég. Mint kiderült, General a sofőrünk és vezetőnk, Justice pedig a nyomolvasónk volt, akinek az a feladata, hogy megtalálja az állatokat. Elvittek minket a néhány km-re, egy szép kis tó partján lévő táborba. Sátrakban volt a szállásunk, de ezek a sátrak valójában házak, hatalmas ágyakkal és fürdőszobával. Talán 8 ilyen sátorból és a közös épületekből, étkezőből, konyhából, pihenőből és egy tűzrakó helyből áll a tábor. Kerítés nincs, tehát a vadállatok szabadon járhatnak ki-be a tábor területén. A tábortól 100-150 méterre egy 31 példányból álló vízilócsorda legelészett, a tó partján varacskos disznók túrták a földet, a közelben püedig majmok szaladgáltak. Egy valódi kis édenkert ez a hely. Előző éjjel egy elefánt és egy zsiráf volt a táborban, hajnalban egy hiéna kocogott át rajta, néhány hete pedig 3 nőstény oroszlán trapolt át a tűzrakóhely mellett a tó felé. Éjszaka nem nagyon tanácsos messzire elkóborolni a sátraktól, mert ez itt a vadon. Minden sátorban van egy duda, amivel jelezni lehet, ha a vendég veszélybe kerül. Ennél szebb és állatmegfigyelésre ideálisabb helyet egyszerűen nem lehet elképzelni. A délután jelentős részét azzal töltöttem, hogy a közelben legelésző vízilovakat és varacskos disznókat, valamint a számtalan féle madarat figyeltem a sátram teraszáról. 4 órakor indultunk el Generallal és Justice-szal, valamint egy francia párral (Anna-Cecile és Sebastian) és egy idősebb ausztrál pasival (Chis) a terepjárón a vadlesre. Először vicces zsiráfokat láttunk, akik egy hosszú, sausage-fruit (kolbász-gyümölcs) nevű gyümölcsöt próbáltak egészben lenyelni, és ehhez igen vicces arcokat vágtak. Impalákból itt is elég sok van, rengeteg pávián szaladgál mindenfelé a fás-bokros területeken a kis tavak és pocsolyák között. Hamarosan egy öreg hím oroszlánra bukkantunk, egy kis tisztáson feküdt, láthatóan semmi nem érdekelte a külvilágból. Amikor odaértünk mellé, egy fél percre felemelte a fejét, épp csak annyi időre, hogy lefotózhassuk, aztán unott arccal visszahanyatlott alvópozícióba. Az este fő műsorszámát azonban kétségtelenül a nyomolvasók és a gepárdok mutatták be. Több terepjáró cirkált a környéken, a sofőrők rádión tartották egymással a kapcsolatot. Egyszer csak jött a hír, hogy a közelben van egy gepárdcsalád. Árkon-bokron keresztül elindultunk a hírforrás irányába, és hamarosan már 3-4 autó, illetve az azokon lévő nyomolvasók próbáltak a gepárdok nyomára bukkanni. A nyomolvasók leugrottak a kocsikról, és a földet fürkészve keresték az állatokat. A sofőrök pedig vezették utánuk az autókat, kieresztül minden, vízen és szárazon. Végül is nem tudtam eldönteni, hogy mennyire eljátszott a dolog, mármint ez a nagy keresés és nyomolvasás, de tény, hogy egyszer csak megtaláltuk a gepárdokat. Egy nőstény, négy kölyökkel. Pontosabban két saját kölykével, és két másikkal, akiket General szerint - aki jól ismeri ezt a családot - a közelmúltban magához vett, mert elárvultak, és azóta ő neveli őket. Illetve három árvát vett magához, csak egy már eltűnt közülük. Így tehát most 5 főből áll ez a kis család. A kölykök már nem kicsik, bár termetük még nem éri el az anyagepárd méretét. Mondanom sem kell, gyönyörűek voltak. Egészen sötétedésig követtük őket. General szerint kb. két napja nem sikerült zsákmányt elejteniük, így már elég éhesek, ezért csak energiatakarékos módon, lassan kocogva vonultak keresztül a szavannán, mi meg gurultunk utánuk. Ha bárkiben felmerül a kérdés, hogy etikus-e így „üldözni” ezeket az állatokat, csak azért, hogy lefotózhassuk őket, nos, azt kell mondanom, hogy a kérdés teljesen jogos. Hiszen ezzel az üldözéssel, a szavanna csendjének és nyugalmának megzavarásával feltehetően az összes potenciális zsákmányállatot is elüldöztük a környékről. Így esetleg rontottuk a gepárdok élelemszerzési, azaz túlélési esélyeit. Tehát nem mondhatom, hogy igazán kényelmesen éreztem magam ebben a helyzetben, de nagyon nem tudtam tenni ellene. Az is igaz viszont, hogy csak egy bizonyos pontig tudjuk követni az állatokat, ha a gepárdok igazán meg akarnak szabadulni tőlünk, akkor megszabadulnak, legyenek bármilyen jók is a nyomolvasók.

Miután besötétedett, visszaautóztunk a táborhoz. Útközben belebotlottunk az öreg oroszlánba, akit korábban láttunk. Szegény, bicegve sétált keresztül a szavannán, át a leszállópályán, ahol a repülőnk landolt délelőtt, egyenesen a tábor felé. Egy darabig követtük, ő azonban ügyet sem vetett ránk, csak baktatott lassan, öregesen. A táborban elfogyaztottuk a vacsoránkat, melynek fő fogása egy hagyományos botswanai étel, a siswa volt. Ez lényegében egyfajta főtt marhahús, igazából semmi különös, de finom volt. Elég hideg lett estére, úgyhogy egy kicsit még kiültünk a tűz mellé melegedni. Egy darabig még a sátramból hallgattam a vadon beszűrődő hangjait (Gábor és Ákos egy másik sátorban voltak, általában ők vannak együtt, én egyedül, mert én esténként sokáig írogatok, teszek-veszek, reggel meg korán ébredek és elkezdek mocorogni), de nem sokáig. Az egész úton most aludtam a legjobban, tőlem akár egy elefánt is benézhetett volna a sátorba. Hajnal felé valami nagyobbfajta állat mászkált és rágcsált a sátor körül, de lusta voltam felkelni, így nem tudom mi volt az.

Amikor olyan országban járok, amelyről egyébként igen keveset tudok, előszeretettel olvasom a helyi újságokat. Így aztán igencsak megörültem annak, hogy mauni szálláshelyünkön 2 példányát is megtaláltam a város angol nyelvű hetilapjának, a The Ngami Times-nak. Jó kis cikkeket találtam benne. Rögtön megakadt a szemem egy olyan híren, amelyhez még valami kapcsolódási pontunk is volt, ugyanis a Natából Pandamatengába vezető útról szólt. Ez az az út, amelyen Zimbabwe felé menet, illetve onnan visszafelé jövet mi is végigautóztunk. A cikk ezt a szinte járhatatlan útszakaszt „a pokolba vezető útnak” nevezi, amelyen számos baleset, köztük néhány tragikus kimenetelű is történt a közelmúltban, elsősorban éjszaka. Megtudtam, hogy tendert írtak ki az útfelújítási munkák elvégzésére, 521 millió pula, azaz mintegy 65,2 millió euró értékben. A munkálatoknak ez év április 1-jén kellett volna megkezdődniük, azonban a nyertes vállalkozónak sem munkagépei, sem az azok megvásárlásához szükséges pénze nincs. Így hiába van nyertese a tendernek, a munka nem kezdődhetett meg. A vállalkozó most előlegért könyörög, hogy vehessen néhány munkagépet, amivel elkezdheti a munkát. A Ngami Times erélyes hangú szerkesztőségi cikkben követeli, hogy ilyen pályáztatásra a jövőben ne kerüljön sor. Egy másik érdekes cikk arról szól, hogy egy férfit a helyi bíróság 500 pula pénzbüntetésre ítélt, a köztársasági elnök megsértéséért. A férfi, aki egyébként kereskedelemmel foglalkozik, egy rossz mondattal követte el a bűncselekményt egy évvel ezelőtt. Két keveset kereső, de sokat dolgozó alkalmazottja engedélyt kért tőle, hogy kimehessenek a mosdóba, mire ő ingerülten azt mondta nekik, hogy kérjenek engedélyt a köztársasági elnöktől. Persze a két alkalmazott feljelentette, a bíróság pedig megállapította, hogy ez bizony „felségsértés” volt. A harmadik érdekes, bár szomorú hír szerint itt a közelben, az Okavangó deltában egy elefánt megölt egy pásztort, aki az elkóborolt marháit kereste. No, ez volt a mai lapszemle.

 

Az autónk hátsó ülésén ülök a laptoppal az ölemben, mintegy 110 km/h-s sebességgel suhanunk a botswanai Maun felé. Ákos vezet, közben Gáborral beszélget a környezetbarát lakásépítés rejtelmeiről és a hőszivattyúkról. Én sajnos nem tudom, hogy azok micsodák, így inkább mással foglalom el magam. Még mintegy 130 km áll előttünk az Okavango-deltában található Maunig, így van időm írni. Gábor most megkérdezte, hogy mikor keljünk holnap reggel, Ákos erre bölcsen azt válaszolta, hogy előbb tudjuk meg, hogy mikor fekszünk le ma este, és ennek fényében hozzunk döntést a holnapi napról. Figyelembe véve, hogy természetesen ugyanúgy semmit nem tudunk Maunról és az ottani szálláslehetőségekről, mint az előző napi úticéljainkról, valamint az előttünk álló – immár csak – mintegy 120 km is tartogathat meglepetéseket, ezt körültekintő javaslatnak vélem.

Ismét Botswanában vagyunk, tehát véget ért zimbabwei villámlátogatásunk. Mint minden reggel, ma is viszonylag korán keltünk, és 7 órakor már a Viktória vízesés partján álltunk. Amennyiben egy vízesésnek van partja egyáltalán. Csak hirtelen nem jutott eszembe jobb szó. A lényeg, hogy ott volt a vízesés, mi meg mellette kószáltunk. Rajtunk kívül pedig szerencsére – legalábbis eleinte - senki más. Úgy látszik, hogy az elmúlt években a nemzetközi sajtóban Robert Mugabe áldásos tevékenységének köszönhetően Zimbabwéről megjelent rossz hírek sikeresen elriasztották a turistákat az országtól. Normális esetben egy ilyen kaliberű természeti látványosságnál már reggel 7-kor is tolongania kellene az embereknek. Persze, nem bántuk, hogy nem így történt. A Zambezi folyó a zambiai oldalról hömpölyög alá több mint 90 méteres magasságból egy keskeny szorosba, több kilométer szélességben.  Lényegében ez a Viktória vízesés. A zimbabwei oldalról - vagyis onnan, ahol mi álltunk -  lehet igazán megcsodálni a hömpölygő-zuhanó-robajló víztömeget. Ez nem a nagy beszélgetések helyszíne, egyrészt a vízesés hangereje, másrészt a látvány lenyűgöző mivolta miatt sem. Mi is szinte szavak nélkül jártuk végig a több kilométeres, helyenként a felcsapó vízpára miatt zuhogó esőben ázó gyalogösvényt, melyről a vízesés egyes szakaszaira lehet rálátni. Az emelkedő nap szinte szemből sütött, a fénysugarak lépten-nyomon szivárványokat szórtak a szoros fölé... jaj, de giccses kis alliteráció. De a látvány  nem volt az, a legkevésbé sem. Az élelmes helyi vállalkozóktól még a vízesés köré települt park bejáratánál béreltünk esőkabátot és esernyőt, ezeknek köszönhetően nem áztunk bőrig. Gábor a bérelt zimbabwei esőkabátban, színes kis esernyőjébe kapaszkodva, mint valami groteszk Darth Vader-paródia főszereplője lépkedett a Viktória vízesés partján. Ákost láthatóan kevésbé zavarta a ránk permetező eső, szokásos komolyságával és a házépítők alaposságával méricskélte a a vízesés mélységét, magasságát, és egyéb műszakilag körülírható paramétereit. Az esernyővel próbáltuk biztosítani a kameráink védelmét a minden irányból ránk zuhogó víz elől, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Fél 10 körül elértük a vízesés végét jelző, Zambiába átvezető hidat, amelyet először egy régi, a Világjárók könyvsorozatban megjelent, Balázs Dénes által írt remekmű (A Zambézitől délre) borítóján láttam még gyerekkoromban. Nyilván szívesen eltöltöttünk volna még pár órát ezen a helyen, nem is beszélve egy naplemente-fotózásról a vízesés mellett, de indulnunk kellett. Ma estére ugyanis el akartunk jutni a Botswanában található, ugyancsak méltán világhírű Okavango-deltába. Most, amikor ezt írom, este 9 óra körül van, és már csak mintegy 70 km van hátra az útból. Ahhoz képest, hogy dél körül még Zimbabwében voltunk, ez nem is rossz eredmény.

Miután elszakadtunk a vízeséstől, visszatértünk egyszerű, de igénytelen szállásunkra, és összepakoltunk. Egy közeli internetező helyen feltöltöttem a blogra az előző pár nap bejegyzéseit, majd elindultunk vissza Botswanába. A zimbabwei-botswanai határon a tegnap megismert határőrök már régi ismerősként, mosolyogva köszöntöttek minket. A határátlépés során egy matematikai feladvánnyal is megismerkedtünk: az autónk Botswanába történő ismételt beléptetéséért az ügyintéző 40 pulát (ez a botswanai pénznem) kért, a nyugtára 20-at írt, és a valóságban 30-at tett el.

(Az imént megállított minket egy botswanai rendőr egy ellenőrző pontnál. Kifejezte aggodalmát, hogy nagyon lepukkantnak látszunk. Jézusom, ha már ő is ilyennek lát minket, vajon hogy nézhetünk ki? Elmondtuk neki, hogy Zimbabwéből jövünk, és elég fáradtak vagyunk. Azzal búcsúzott tőlünk, hogy reméli, hogy biztonságban megérkezünk. E reményében mindhárman osztozunk. Egyébként csak a legjobbakat mondhatom minden egyes botswanairól, akivel találkoztunk és beszéltünk. Mindannyian, kivétel nélkül kifejezetten kedvesek és barátságosak voltak velünk. Mellesleg ugyanezt mondhatom el a néhány zimbabweiről is, akivel kapcsolatba kerültünk az országukban töltött rövid idő alatt.)

A délután jelentős része azzal telt el, hogy visszaautóztunk az igen rossz minőségű, a tegnapi beszámolóban már említett úton Natába. Mivel előre tudtuk, hogy mi vár ránk, lélekben felkészültünk az órákig tartó kínkeserves előrejutásra. Így jobban is viseltük, mint tegnap. És persze segített az is, hogy mégis csak a Viktória vízeséstől jövünk. Ki ne bírna ki 4-5 óra zötyögést ezért az élményért? Natából este 6 órakor nyugatnak indultunk, az onnan mintegy 300 km-re lévő Maun felé. Egy darabig jó volt az út, aztán egyszer csak egy olyan útakadály következett, ami a kis Gavroche párizsi barikádjának is beillett volna. Ettől egy kicsit elbizonytalanodtunk, ám ekkor szokás szerint jött a segítség: egy, akár hivatalos személynek is nézhető fickó az útakadály melletti benzinkútnál ránk köszönt, és elmondta, hogy merre van az út folytatása. Sőt, azt mondta, hogy kövessük, majd megmutatja a helyes irányt. Így is történt. Búcsúzóul a lelkünkre kötötte, hogy óvatosan vezessünk, mert a Maunig hátralévő 200 km-en elég rossz az út, tele van lyukakkal. Szerencsére azóta ennek a 200 km-nek a nagy részén túl vagyunk. Hamarosan megérkezünk Maunba, és ha a sors is úgy akarja, szállást is találunk, esetleg árammal és meleg vízzel. Én pedig most annak is örülök hogy megírtam ezt a blogbejegyzést, így ezzel ma este már nem kell bajlódnom.

Úgy gondoltuk, hogy a tegnapi, viszonylag hosszú autózás után  a mai napi 574 km gyerekjáték lesz. Nem aludtunk túl sokat, a hajnali 4 órakor történő lefekvéshez képest a 7 óra körüli felkelés kissé korainak is minősíthető, de egyikünk se nagyon tudott aludni reggel. Így aztán összeszedtük magunkat, és ˝ 9 körül elindultunk Zimbabwe felé. Francistownból kisebb nehézségek árán jutottunk ki a helyes irányba, de utána jól haladtunk. 11 óra körül értük el a Nata nevű települést, addig elég jó volt az út. Nemsokára azonban egy kicsit rosszabbra fordultak a dolgok. Az észak felé vezető országút gyakorlatilag olyan állapotban volt, mintha egy szőnyegbombázással megpróbálták volna járhatatlanná tenni. Állandóan meg kellett állnunk, helyenként le kellett térnünk az út maradványairól, és a mellette az autók által kitaposott földúton kellett haladnunk. Mintegy 200 km-en keresztül itt semmilyen település nem található. Ellenben vadállatok igen, legalábbis elefántok, mivel két nagy – meglepő módon egyagyarú – elefántbika mellett is eljöttünk. Az elsőnél meg is álltunk fotózni, de ahogy kiszálltunk az autóból, az elefánt felkapta a vizet, és elkezdett fenyegetően viselkedni, így jobbnak láttuk visszaszállni az autóba. Az elefántok jelenléte azért volt kicsit meglepő, mert itt szó sincs nemzeti parkról vagy vadrezervátumról. Néha volt egy-egy ellenőrző pont a semmi közepén, az egyiknél egy barátságos botswanai rendőr biztosított róla minket, hogy el fogjuk érni a határt a zárás, azaz este 8 óra előtt. Ebben mi még nem voltunk egészen biztosak. Szerencsére azonban mintegy 100 km-nyi kínszenvedés után valamivel jobb lett az út, majd a határtól mintegy 130 km-re egy helyi viszonyok között jónak nevezhető szakaszra értünk. Innen már egész gyorsan haladtunk, és délután 4 órára elérük a határt. Gyanútlanul megkezdtük a Botswanaából történő kilépéssel kapcsolatos procedúrát, ám ekkor kiderült, hogy rossz helyen járunk, nem a botswanai-zimbabwei, hanem a botswanai-zambiai határon vagyunk. Ezzel okoztunk némi derültséget a határőröknek. Egy kicsit vissza kellett autóznunk, hogy megkeressük a botswanai-zimbabwei határátkelőhelyet (a három ország szinte egy ponton határos egymással), majd bő egy órás procedúra, és mintegy 432 különböző nyomtatvány kitöltése, lepecsételése és átvétele után sikerült beszereznünk a zimbabwei vízumot. Volt néhány perc, amikor hárman is dolgoztak az ügyünkön. Ez valószínűleg szoros összefüggésben volt azzal, hogy újabb és újabb jogcímeken történő fizetési kötelezettségek derültek ki, melyek eredményeképpen komoly bevételt hoztunk a derék zimbabweieknek. De mindannyian nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, és mivel mást úgy sem tehettünk, fizettünk. 5 óra után nem sokkal már a határtól mintegy 85 km-re lévő Victoria Falls (a Viktória vízesés melletti zimbabwei városka) felé autóztunk. Az úton időnként impalák szaladtak át, máshol majomcsapatok tartottak fel, a határnál még elefántokat és varacskos disznókat is láttunk, pedig nem nemzeti parkban vagy vadrezervátumban, hanem egy egyszerű országúton  voltunk. 6 órakor, a naplemente vége felé értünk ide, és elég gyorsan találtunk szállást. Hosszú idő után valamit ettünk is végre. Egyébként nagyjából olyanok vagyunk, mint az öszvérek: bogáncson és száraz kórókon élünk és addig megyünk, amíg bírunk. Rendben, ez túlzás volt... de nem nagy. A vízesést még nem láttuk, mivel besötétedett, de ahogy ülünk a kis házikónk étkezőjében, halljuk a dübörgését. Holnap reggel, ha minden jól megy, ott fogunk állni mellette. Addig is bebújok az ágyam fölé feszített látványos szúnyogháló-installáció alá, ami egy diszkrét nászutas-lakosztály hangulatát kölcsönzi a szobámnak.
 

Nos, talán némi magyarázatra szorul, hogy mit is keresünk Botswanában. Igazából ott kezdődik a történet, hogy az indulás előtti este nézegettem otthon egy térképet, és kicsit meglepődve állapítottam meg, hogy valójában a Kruger északi részétől nincs is túl messze a Viktória vízesés. Tehát a második hetünkben, akár oda is elmehetnénk. Persze ez relatív, a dél-afrikai-zimbabwei határtól kb. 900 km. Rendben, tudom, a Viktória vízesés nem Botswanában van, hanem Zimbabwe és Zambia határán. És mi most mégis Botswanában vagyunk, útban a vízesés felé. Ennek egyszerű a magyarázata. Az egyik első este felvetettem a srácoknak, hogy Szváziföld helyett menjünk el a Viktóriához, amiről annyit olvastam már. Lelkesen fogadták az ötletet. Csakhogy a bérelt autónkat elvileg nem vihettük át Zimbabwéba. Tehát először is vissza kellett mennünk Johannesburgba, hogy szerezzünk az autókölcsönző cégtől egy engedélyt. Ha pedig már visszamentünk Johannesburgba, akkor egyszerűbb – bár egy kicsit hosszabb – volt Botswanán keresztül jönni. Nem ragozom, a lényeg, hogy Skukuzából, a Kruger Nemzeti Parkból Nelspruiton át visszaautóztunk Johannesburgba, beszereztük a szükséges engedélyt az autó Botswanába és Zimbabwéba történő átviteléhez, majd Pretorián keresztül a botswanai határ felé indultunk. A programot kicsit még színeztük egy kerékcserével valahol Pretoria után, mivel Gábor a Krugerben nekiment egy kőnek a jobb első kerékkel, és attól jókora dudor keletkezett a gumin. A kerékcserét Ákos és Gábor bonyolította, én jobbnak láttam, ha nem hátráltatom az eseményeket azzal, hogy megpróbálok segíteni. Ákosnak egy helyi kissrác is besegített a műveletben, talán fel tudok tölteni erről egy fotót. Este 8 óra előtt valamivel értük el a határt, majd az afrikai határátlépések során szokásosnak nevezhető formaságok meglepően zökkenőmentes – 45 perc alatt történő - elintézését követően átléptünk Botswanába. Nagy hasznát vettük annak, hogy Magyarország tagja az Európai Uniónak, így ugyanis nem kellett botswanai vízumot beszereznünk az országba történő belépéshez. A határig Gábor, onnan én vezettem. Nemsokára elértük Botswana fővárosát, Gaboronét. Itt sikerült egy kicsit eltévednünk, de végül megtaláltuk a célul kitűzött, immár csak 430 km-re lévő Francistown felé vezető utat. Innentől kezdve gyerekjáték volt az egész. A Gaboronéból Francistownba vezető út a térképen gyakorlatilag nyílegyenes, és a valóságban is majdnem az. A forgalom is elég csekély volt, így semmi nem hátráltatott minket, leszámítva a velünk szemben közlekedők állandó reflektor-használatát. ˝ 12-kor haladtunk át a Baktérítő vonalán. Éjfél körül egy Mahalapye nevű városban megtankoltunk. Ezt csak a kicsit bizarr körülmények miatt említem meg: a 3 benzinkutas bent ült a kút boltjában, kabátban-sapkában, teljes erővel fújatva magukra a hideg levegőt a légkondival. Kicsit értetlenül néztek rám, amkor megkértem őket, hogy tankolják meg az autót (csak a kutasoknak szabad tankolni, az önkiszolgálás nem létezik), de végül magukhoz tértek, és tankolás közben egy komplett autómosást is lebonyolítottak. Egy ellenőrző pontnál egy rendőrrel rövid beszélgetést folytattunk, mosolygós jó reggelttel köszöntött minket, és érdeklődött, hogy hová tartunk hajnalok hajnalán. Végül 3 órakor érkeztünk meg Francistownba. A város kihaltnak és nem túl bizalomgerjesztőnek tűnt, de némi keresgélés után találtunk szállást. Sajnos csak egy kétszemélyes szobát sikerült szereznünk, így én a földön aludtam, hálózsákban. Életemben nem fizettem még ennyit a földön alvásért. Illetve soha, semennyit nem fizettem ilyesmiért, hiszen normális ember nem tesz ilyet. Mindegy, amilyen állapotban vagyunk a mintegy 1200 km-es út után, bárhol elaludnánk.

 

Elhagytuk a Krugert. Bucsuzoul meg lattunk egy leopardcsaladot, pontosabban en csak a csalad egyik tagjat, ahogy egy fan ugralt eloszor fel egy agra, aztan le. Most Nelspruitban vagyunk, vasarolunk, beszerzunk az interneten nehany letfontossagu informaciot, aztan elindulunk Johannesburgba, a repterre, mert az autokolcsonzonel el kell inteznunk valamit. Ennek eredmenyetol fuggoen vagy Szvazifoldre indulunk utana, vagy masfele, errol majd beszamolok, ha kiderul.

Ma lényegesen eseménytelenebb napunk volt, mint tegnap. De azért ez sem volt rossz. Szokás szerint reggel 6-kor keltünk, és ¼ 7-kor már úton voltunk. A reggeli fotózás ezúttal elmaradt, mert semmi olyat nem láttunk, amit egyrészt érdemes lett volna, másrészt pedig le is tudtunk volna fotózni. Az utóbbin van a hangsúly, hiszen láttunk hiénát és egy leopárdot is, de csak igen rövid időre, így értékelhető fotót nem tudtunk készíteni róluk. Ma Skukázáig kellett visszajutnunk, hiszen most már a vége felé járunk a Krugerben töltött napoknak. Egészen konkrétan ez az utolsó esténk itt. Furcsa volt visszaérnünk a nemzeti park déli részébe, egészen megdöbbentő volt, hogy az elmúlt napokban bejárt északi területekhez képest itt minden milyen csontszáraz. Ennek megfelelően kevesebb az állat is. Satara után nem sokkal letértünk egy földútra, és miután nyeltük a port egy darabig, láttunk is egy oroszláncsaládot, de nagyon messze voltak, így őket sem fotóztuk le. 2 óra körül már itt voltunk Skukuzában, a Kruger talán legnagyobb táborában. Miután elintéztünk pár dolgot, még kimentünk egy délutáni – kora esti körre. Eleinte semmit nem láttunk, csak néhány majmot, és vicces kis mongúzokat. Egy folyóparti részen jó ideig vártunk arra, hogy a közelben fürdőző vízilovak az orrlyukukon kívül mást is megmutassanak nekünk, de hiába. Így aztán 5 óra körül elindultunk vissza a táborba. Ahogy az lenni szokott, most is ekkor történt a nap legizgalmasabb eseménye. Egy helyen 5-6 autó araszolt előre lassan az úton, elállták az előzési lehetőséget is, így mi is beálltunk mögéjük. Egy fél perc múlva kiderült, hogy mi az oka ennek a furcsa felvonulásnak: az út közepén egy jól megtermett nőstény oroszlán sétált nyugodtan, sarkában két csetlő-botló oroszlánkölyökkel. Fotózni egyrészt a többi autó, másrészt a kevés fény miatt nem nagyon lehetett, de azért persze próbálkoztunk, a magam részéről kevés sikerrel.

Holnap elhagyjuk a Kruger Nemzeti Parkot, és új kalandok után nézünk. Hogy egészen pontosan mik lesznek azok, abban még mi sem vagyunk biztosak, de hamarosan minden kiderül.

Bármi történjék is, ezt a napot sosem felejtem el. Ma annyira összejött minden, hogy nem hiszem, hogy a továbbiakban ezt felül lehetne múlni. Kivételesen Gábor is velünk tartott a hajnali vadlesre, és valószínűleg egész életében bánhatná, ha nem így tett volna. Megint a hiénákkal kezdődött minden. Shingwedziből kihajtva, néhány kilométer megtétele után az úton heverésző hiénákra bukkantunk. Mivel már két komoly hiéna-élményünk is volt az előző napokban, önmagában ez nem okozott volna katarzist. Valaminek történie kellett még ahhoz, hogy erre a találkozásra a hiéna-kalandok netovábbjaként emlékezhessünk vissza. Ez a valami pedig két kis koromfekete hiénakölyök volt. Ákos vette észre őket, az úttól alig 2 méterre. Mind kiderült ott volt a vackuk, és nagy szerencsénkre előbújtak belőle, épp akkor, amikopr már unottan legyintettünk volna a hiénákra. Ettől kezdve nem volt megállás, mintegy másfél órán keresztül fotóztuk, amint hol egymást, hol valamelyik felnőtt hiénát harapdálták, gyömöszölték, kerülgetták, nyalogatták. Ugráltak, bukfenceztek, nyafogtak, vicsorogtak. Ha tegnap azt írtam a fiatal hiénákra, hogy aranyosak, vajon most mit írhatnék erre a két kis ördögre? Csak azért hagytuk ott őket, mert éreztük, hogy ha maradunk, akkor be kell fejeznünk a reggeli túrát, mert betelik minden memóriakártyánk. Így aztán felvillanyozva továbbálltunk, majd hamarosan megfeledkeztünk a hiénákról. A gyors felejtés oka a világ legszebb állatfajának 4 példánya volt. Igen, gepárdokba botlottunk. Először csak azt vettem észre, hogy pár száz méterrel előttünk egy nagy macska ül az úton. Már kaptam is elő a fényképezőgépet, majd  pár pillant múlva felismerük, hogy gepárdokat látunk. Az út bal oladlán, 15-20 méterre tőlünk, a magas fűből figyelték, ahogy közeledünk hozzájuk. Mi is, és ők is biztosra akartak menni, ezért mi folyamatosan fotóztunk, közülük pedig ketten kiültek egy faágra, szépen megmutatták magukat, majd miután lefotóztuk őket, elegánsan távoztak. Korábban csak reméltem, hogy egyszer lesz alkalmam ilyen tisztán, senkitől sem zavartatva, viszonylag közelről lefotózni ezt a rendkívül félénk ragadozót. Az élményt csak fokozta, hogy rajtunk kívül senki nem volt a környéken, így ez az pár perc csak a miénk volt. Miután magunkhoz tértünk, továbbautóztunk, és pár száz méter múlva egy óriási, az úton áthömpölygő bivalycsordába botlottunk. Csak kapkodtuk a fejünket, hol az út bal oldala felé, hol pedig az ellenkező irányba kattintgattuk a fényképezőgépeinket. Úgy elszaladt az idő, hogy hamarosan vissza kellett indulnunk Shingwedzibe, hogy időben el tudjuk hagyni a tábort. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az ég elég felhős volt, így a tökéletesnél is jobb, szűrt napfényben fotózhattuk végig a délelőttöt, és a nap további részét is. 11 óra körül indultunk el az Olifants nevű táborhely felé, immár déli irányban. Nehéz lenne a teljesség igényével felsorolni, hogy mi mindent láttunk, fotóztunk rengeteg zsiráfot, elefántokat, zebrákat, vicces varacskos disznókat, láttunk két oroszlánt (a fotózáshoz messze voltak), majd amikor már végképp azt hittük, hogy az eddigieket nem lehet felülmúlni, következett a második legszebb állat a világon, egy leopárd. Az úttól mintegy száz méterre lapult a fűben, úgy, hogy csak a feje és a háta egy része volt látható. De éreztük, hogy lesz még ennél jobb is, és így is lett. Negyed óra várakozás után a leopárd hirtelen nagy ugrásokkal kitört a fűből, és láthatóan vadászatba kezdett. Hála istennek pillanatok alatt sikerült ráélesítenem, és nyomon követnem, ahogy szaladt keresztül egy kis tisztáson. Majd egyszer csak megállt, és – ilyet még filmen sem láttam soha – leült a fenekére, teljesen függőleges testtartásban, két mellső lábát maga előtt tartva. Sajnos pont egy olyan helyen, ahol előlem néhány ág takarta a zavartalan rálátást, de Ákosék ideális szögből láttak – és fotóztak – rá. Meredten bámult egy távoli pontra, Ákos szerint egy antilopra. Rövid üldögélés után szinte a földig lapulva  továbblopakodott, de a kiszemelt zsákmány feltehetően elszaladt, mert néhány pillanat múlva már nyugodtabb tempóban haladt tovább, és lefeküdt egy nagy fa alá. Ekkor már elég messze volt tőlünk. De azért tovább figyeltük, így láthattuk, ahogy még egyszer nekiállt lopakodni, aztán beért a kilátásunkat teljesen elzáró bokrok közé, és eltűnt a szemünk elől. Ez volt hát a mi leopárd-kalandunk. Utána láttunk még más állatokat is, de azt, hogy pár óra eltéréssel gepárdokat és egy vadászattal próbálkozó leopárdot is láthattunk és fotózhattunk, nehezen múlhatta volna felül bármi is. Ezúttal időben érkeztünk meg a mai táborhelyre, és koccintottunk a macskák tiszteletére. Majd pedig megvertem snapszerban Gáborékat, így a nap jobban nem is zárulhatott volna. Most itt ülök egy teraszon az Olifants-folyó völgye fölött, lent zúg a folyó, néha elbődül egy víziló, a kerítés mellett egy hím víziantilop  neszel. Holnap folytatjuk.

Mivel csak hajnali 4 óra körül aludtam el, titkon abban reménykedtem, hogy Ákos elfelejt felkelni reggel 6-kor. Ő azonban nem az a típus, aki ilyet tenne, így a békésen alvó Gábort hátrahagyva ¼ 7-kor már kint autóztunk a Shimuvinit körbevevő bozótosban. Ezt a tábort úgy emlegeti a szakirodalom, hogy a környékén sok elefánt és bivaly él, mi is ebben bizakodva meresztgettük a szemünket. Nem is kelett csalódnunk, ezen a hajnali vadlesen remek elefántfotókat sikerült készítenünk, és a vége felé bivalyokat is láttunk. 8 óra után értünk vissza Shimuvinibe. Felébresztettük Gábort, majd ½ 10 körül elindultunk mai állomáshelyünk, Shingwedzi felé. Mindössze 100 km volt a mai út, úgy számoltunk, hogy délre már itt is leszünk, a kora délutáni forróságot átvészeljük a táborban, aztán a késő délutáni szép fényeket kihasználva ismét aktivizáljuk magunkat. Ezzel szemben persze megint elszórakoztuk az időt. Azzal kezdődött, hogy megtaláltuk a tegnap esti hiénafalka 2 tagját. Aztán az elefántoktól a zebrákon és zsiráfokon át a majomkenyérfákig sok mindent fotóztunk, így egy kicsit elcsúsztunk, és máris lőttek a délutáni sziesztának. A legérdekesebb egy úgynevezett „single tusker”, azaz egyagyarú öreg elefántbika volt. Ha jól emlékszem, talán Kittenberger írt egy híres egyagyarú elefántbikáról, nekem ez a történet jutott eszembe, miközben „az öreget” fotóztuk. Szegénynek nem csak az volt a problémája, hogy a bal oldali agyara hiányzott, hanem az ormányán is komoly sérülések voltak. Shingwedzibe végül elég későn futottunk be, így csak egy  szusszanásnyi időre álltunk meg, és már indultunk is ki a táborból, hogy a naplemente előtti szép fényeket elkapjuk. Ismét zsiráfokkal, elefántokkal és bivalyokkal múlattuk az időt. Feltett szándékunk volt, hogy ezúttal időben visszaérünk a táborba... és ez sikerült is volna, ha egy kiszáradt folyómederben egyszer csak át nem szalad egy leopárd, tőlünk jó pár száz méterre. A köztünk és a tábor között lévő fás-bokros részen tűnt el, hallottuk, ahogy hangosan üvöltözött a fák közül, így persze odahajtottunk, hátha megtaláljuk. Leopárdot megtalálni azonban nálunk felkészültebb szakembereknek sem egyszerű feladat, nekünk pedig nyilvánvalóan nem volt erre semmi esélyünk. De az idő közben megint elszaladt, így ismét egy kis késéssel jutottunk vissza a táborba. Shingwedziben azonban ezzel senki nem törődött, így idén egyelőre még nem kelett bírságot fizetnünk. Holnap hajnalban mindenesetre Ákossal ismét megpróbáljuk megkeresni a nagy pettyes macskát, még ha nincs is sok esélyünk a sikerre.

Mára Gábor kialkudott egy 7 órai kelést... pedig én már 6-kor Malelanéban szerettem volna lenni, a Kruger bejáratánál. De nem akartam egész nap azt hallgatni Gábortól, hogy nem hagytuk aludni és terrorizáljuk a korai keléssel. Reméltem, hogy még 9-kor is beengednek a nemzeti parkba, annak ellenére, hogy a Shimuvini Bozóttáborig mintegy 250 km-t kell megtennünk. Van ugyanis egy szabály, hogy csak akkor engednek be, ha a szálláshelyedig biztosan eljutsz a kapuzárásig, azaz 17:30-ig, úgy, hogy betartod a parkon belül érvényes sebességhatárokat (műúton 50 km/h, földúton 40 km/h). Természetesen nem lehet úgy kalkulálni, hogy folyamatosan 50 km/h-val megyünk, hiszen akkor nem látunk és nem fotózunk semmit. Szerencsére nem volt gond, 9-kor Malelanéban voltunk, és simán beengedtek. A már jól ismert úton haladtunk észak felé Skukuzáig. Kihasználtam, hogy ebben a táborban van internet, majd továbbmentünk. Ekkor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem fogunk megérkezni 17:30-ig Shimuvinibe. Ezért Ákos rálépett a gázpedálra, és behozta a komolynak tűnő lemaradást. Közben Gáborral hangosan szemezgettünk a park bejáratánál kapott tájékoztatóból, hogy a sebességtúllépésért, illetve az állatok veszélyeztetéséért milyen büntetési tételekkel kell számolni. A komolyabb esetek, pl. egy állat elgázolása után azonnali bírósági eljárás következik, szerencsére ilyesmire nem került sor, a fokozott tempó ellenére sem. Ismét egész jókat fotóztunk, bár a déltől 3-ig tartó időszakban alig lehetett látni a sok fénytől, és szerencsére az állatok is inkább elbújtak az égető napsugarak elől. Így igazából semmi nem akadályozta a gyors előrejutást. 3 óra körül már úgy éreztük, hogy ezúttal kivételesen nem késünk el. Nem is lett volna semmi gond, ha Shimuvini előtt kb. 15 km-rel nem botlunk megint egy – még a tegnapinál is érdekődőbb – hiénafalkába. Nem tudom, miért szokták a hiénákra azt mondani, hogy csúnyák. Nincs velük semmi gond, a fiatal példányok pedig kifejezetten aranyosak. Ákosnak szinte a kezét is megnyalta az egyikük, egy anyaállat pedig előttünk 2 méterrel lefeküdt az út közepére, és békésen megszoptatta a kicsinyét. Nem ragozom, a lényeg, hogy megint elkéstünk. Mivel Shimuviniben senki nem volt a tábor bejáratánál, önhatalmúlag kinyitottuk a kaput, és behajtottunk a táborba. A szállásunkat csak kisebb nehézségek árán tudtuk átvenni, de végül ezt is megoldottuk. A tegnapinál egy fokkal kellemesebb volt az esti hőmérséklet, de még így is jól jött a hideg ellen a nálunk lévő két üveg vörösbor.

Ma igazán remek napunk volt. Reggel 4-kor ébredtem, olvasással valahogy kihúztam ¾ 6-ig, majd Ákossal kihajtottunk a táborból. Gábor meghátrált, és az alvást választotta. Észak felé indultunk, a Lower Sabie-ba vezető úton. Az évnek ebben a szakában szokásos, csontszáraz tájon autóztunk, ami nem túl üdítő látvány, ellenben megkönnyíti az állatok megfigyelését és fotózását. 6-kor még épp csak világosodott az ég alja, ½ 7-re viszont már teljesen világos volt. Hamarosan egy orrszarvúba botlottunk, majd ahogy haladtunk a nemzeti park belseje felé, sorra jöttek az impalák, zsiráfok, varacskos disznók. Ez mind remek látvány volt, de igazán az dobott fel minket, hogy 8 órakor elértük a Lower Sabie nevű tábort... és benne a boltot. Zsemle, vaj, csoki. Jó dolgok ezek, különösen, ha az ember előtte másfél napig nem evett. Gáborral azt beszéltük meg, hogy 9 óra körül visszamegyünk érte, így is tettünk. Addigra már ő is szerzett magának reggelit Crocodile Bridge-ben, így jóllakott óvodásként, a napon sütkérezve várt minket. 10 óra körül újra úton voltunk.
A nap hátralévő részét, két rövid pihenőt leszámítva az autóban töltöttük. Lower Sabie-n keresztül Skukuzába mentünk, és közben elég sokat sikerült fotóznunk. Egy majomcsapatnál hosszabb időt töltöttünk el, mert egy papa-mama-kölyök hármas szabályosan modellt állt (ült) nekünk egy út melletti faágon. A nap fénypontja azonban egy 5-6 egyedből álló hiénafalka volt, melynek tagjai komoly érdeklődést mutattak az autónk iránt. Gábor nagy lendülettel fel is húzta az ablakot, amikor az egyik fiatal példány egy méterről az arcába bámult. Én azzal tettem emlékezetessé ezt a meghitt pillanatot, hogy hangosan szitkozódva, ugyanakkor minden eredmény nélkül kerestem a nagylátószögű objektívemet, hogy legalább a hiéna fejét le tudjam fotózni. Ugyanakkor örömmel konstatáltam, hogy Ákos és Gábor remek fotókat készítettek a tanácsomra vásárolt objektívekkel.
Ma estére nincs szállásunk a Krugerben, így ki kellett jönnünk, és ha már így alakult, akkor a korábbi években jól bevált Sunset Manor Lodge-ba jöttünk, Nelspruitba. Meglehetősen hideg van, így a légkondit fűtésre használjuk, egyelőre csekély eredménnyel. Holnap a Kruger északi részébe kell eljutnunk valahogy, de Gábor egyelőre szabotálja a korai kelést, így csak reménykedni tudok abban, hogy időben elérjük az innen meglehetősen messze lévő Shimuwini Bozóttábort.

Dél-Afrikába el lehet jutni gyorsabban is, mint ahogy most mi tettük. Bécsbe autóval, onnan repülés Dubaiba, majd közel 6 óra várakozás után Johannesburgba. Dubaiban szerettünk volna kimenni a városba, az ott élő Várszegi Gyuri barátom ki is jött volna értünk a reptérre, de sajnos nem sikerült a dolog. Állítólag 8 óránál rövidebb átszállási idő esetén nem adnak vízumot.

Johannesburgban átvettük az autónkat, majd 12:20-kor már indultunk is... a rossz irányba. Mire rutinos utazókként észrevettük, hogy kelet helyett nyugat felé száguldunk az autópályán, már meg is tettünk mintegy 50 km-t. Megfordultunk, majd 2 óra körül ismét a reptérnél voltunk, és immár valóban elindultunk a Kruger Nemzeti Park felé. Így már egy kicsit kétséges volt, hogy 6-ra elérünk-e a közel 450 km-re lévő Crocodile Bridge nevű bejárathoz. Feltehetően még nagyobb aggodalommal figyeltük volna az órát, ha tudjuk, hogy a nemzeti park bejáratát nem 6-kor, hanem fél 6-kor zárják be. Ez után elvileg már nincs belépés másnap reggelig. Tovább nehezítette a helyzetünket, hogy a nagy sietségben nem váltottunk helyi fizetőeszközt, azaz randot, és az autópályán az első fizetőkapunál ezzel a díjat beszedő fiatalembernek komoly fejtörést, a mögöttünk várakozóknak pedig komoly bosszúságot okoztunk. Végül úgy oldottuk meg a helyzetet, hogy egy szimpatikus helyi fickó beült az autónkba és eljött velünk az első benzinkútig, ahol kisebb nehézségek árán szereztünk randot, kifizettük a díjat, a srác pedig gyalogszerrel visszaindult a szolgálati helyére. Pénzünk még mindig nem volt, mert épp csak annyi randot szereztünk, amivel ezt a kérdést megoldottuk. Nekem a következő benzinkútnál már nemcsak pénzem nem volt, de egy bankkártyával is szegényebb lettem, hála egy vicces bankjegyautomatának. Remek hangulatban suhantunk tovább a Kruger felé, ahová végül -Gábor időnként hajmeresztő gyorshajtásának köszönhetően - 18:15-re érkeztünk meg. Szerencsére beengedtek a Crocodile Bridge nevű táborba, így szállásunk már volt. Ellenben ennivalónk nem, mert a tábor egyetlen kis boltja mát zárva volt. Hogy az éhséget egy kicsit nehezebben viseljük, körülöttünk mindenhol kerti sütés-főzés zajlott. Komolyan fontolóra vettük annak lehetőségét, hogy kivárjuk, amíg a főzőcskézők nyugovóra térnek, majd összeszedjük a félig elrágott kenyérdarabokat. Ehelyett végül én elfogyasztottam vacsorára egy rágógumit, majd leöblítettem kedvenc helyi italunkkal, a tápláló, cukor- és koffeinmentes TAB nevű üdítővel.

 

Kevesebb, mint 1 hét múlva elindulunk Dél-Afrikába. Hárman megyünk, Pusztai Ákos, Eisenbacher Gábor és én. Ákos a 2005-ös nepáli út oszlopos tagja volt, Gáborral túlélt közös útjainkat pedig már alig tudom fejben tartani: Mexikó (1995), Dél-Afrika (1996-1997), Nepál (2004), Nepál (2005), Nepál (2007), Dél-Afrika - Szváziföld - Mozambik (2007), Dél-Afrika - Szváziföld - Mozambik (2008). E hosszú lista aljára most egy újabb Dél-Afrika - Szváziföld bejegyzés kerül. Július 23-án délután indulunk Bécsből, másnap délelőtt érkezünk meg Johannesburgba, ahonnan bérelt autóval letekerünk a Kruger Nemzeti Parkba. Este 6-ra, kapuzárásra oda kell érnünk, így nem nagyon vacakolhatunk (az út közel 500 km). Ezután minden időnket a vadállatok fotózásának szenteljük, július végéig a Krugerben, majd átmegyünk Szváziföldre, felkeressük a tavaly szívünkbe zárt Hlane Vadrezervátumot, esetleg Malolotját, Mbabane-t, meg ami még eszünkbe jut. Kizárólagos cél a fotózás, a tervek megvannak, a téma adott, mindent ehhez igazítunk a 2 hét alatt. Augusztus 5-én este 10-kor indulunk haza Johannesburgból, másnap érkezünk Bécsbe, majd Budapestre. Híreket - a szokott módon - időnként ezen az oldalon lehet majd olvasni rólunk, de már most jelzem, hogy sem a Krugerben, sem Szváziföld Mbabane-on kívüli részein nem lesz mód minden napos frissítésre, szóval csak néhány bejelentkezés várható. Esténként megírom majd a bejegyzéseket laptopon, de hogy mikor tudom feltölteni őket, az kétséges, senki ne aggódjon (ha van egyáltalán bárki, aki aggódna), ha néhány napra eltűnünk.

Végre volt egy kis időm, így hirtelen felindulásból összeállítottam a 2005-ös és 2006-os Imja Tse-utakon készített fotókból egy könyvet, itt bele lehet nézni:

http://www.blurb.com/books/440384

Újra itthon. Újra ékezetek a billentyűzeten.

Tegnap a dohai reptéren némi - statisztikai hibákat módosító - felkerekítéssel kiszámoltuk, hogy mintegy 250 km-t gyalogoltunk, kb. 14500 méter szintkülönbséget tettünk meg felfelé, és kb. 12500 métert lefelé. Ami nem azt jelenti, hogy fent maradtunk, hanem csak azt, hogy utolsó állomáshelyünk (Jomosom) mintegy 2000 méterrel magasabban volt, mint az első (Besisahar). Ezek persze csak számok, nem sokat árulnak el az útról magáról.

Az út méltó záróakkordjaként Gábor barátom csomagja nem érkezett meg Budapestre. Csak hogy legyen a végére egy kis idegeskednivaló. Én gyakorlatilag végigaludtam a repüléseket, így igazán kipihentem értem haza.

Még valami: olvassátok el (újra) a Pál utcai fiúkat. Vagy ezt már írtam korábban? Minden mondata zseniális. Esténként ezt és a Babót (Tolkien) hallgattam hangoskönyvben, amikor már nem volt kedvem olvasni. A Babót inkább hagyjuk, de a PUF... a legjobb.

És akkor a kötelező köszönet: mindenkinek, aki figyelemmel kísérte kis utunkat, nagyon szépen köszönöm az érdeklődést, a figyelmet, a kommenteket. Külön köszönet jár Áy Mónika kolléganőmnek, aki zavaros e-mailjeimet kezelte, és feltette őket a blogra. Nélküle nem működött volna a dolog.

 

Feluton hazafele Dohaban, a repteren. Most varakozunk egy kicsit, aztan irany Munchen, majd este Budapest.

Ma kitaxiztam Thimibe, egy Kathmanduval lenyegeben egybeepult kisvarosba, amirol valahol azt olvastam, hogy erdemes megnezni. Es hogy nem UNESCO-penzbol van kinyalva, mint Bhaktapur es Patan. Nos, ez lehet, de hogy nincs is ott tul sok latnivalo, az biztos. Mindenesetre a ketszer masfel oras taxizast a dugoban nem erte meg.

Este Zetorral talalkoztunk volna, aki veletlenul szinten itt van Kathmanduban, egy magyar csoport idegenvezetojekent. A talalkozo vegul elmaradt, mivel amikor odaertunk a szallodajaba, a Shangri La nevu hotelbe, o epp a Thamelben volt. Egy darabig vartunk, majd irtunk egy vicces levelelt neki, aztan mi is bementunk a Thamelbe, de persze nem botlottunk egymasba. Igy hat a talalkozo helyett Gaborral megneztuk a remek Holiday cimu filmet a hotelben.

Gondolkoztam, hogy mi lehet az oka annak, hogy az Annapurna kornyeke annyival lepattantabbnak tunik, mint a Khumbu, ahol az elmult 4 evben jartunk. A falvak koszosak es rendezetlenek, az emberek - szerintem - lenyegesen kevesbe baratsagosak, kinezetre (ruha, tisztasag, stb.) is egy fokkal hatrebb tartanak, mint a Khumbuban. Ilyen ertelemben tehat csalodas volt ez az ut (persze a taj, a hegyek karpotoltak mindenert). Azert kulonosen furcsa ez, mert eppen az ellenkezojere szamitottam, tekintve, hogy ide tobb turista jon, mint a Khumbuba. Egy nagyon durva altalanositas fogalmazodott meg bennem, de szerintem talan van benne valami. Az Everest a britek hegye, ertelemszeruen Hillary miatt. Az Annapurna gyakorlatilag a franciak nemzeti hegye, Maurice Herzog es tarsai miatt, akik - elso nyolcezreskent - eloszor megmasztak. Nem veletlen, hogy az Annapurnahoz erkezo turistak kozul magasan a legtobb francia. Hillary, miutan megmaszta az Everestet, szinte halalaig visszajart, sajat penzebol letrehozta a luklai repteret, tobb mint 6o iskolat alapitott, egesz eletere a Khumbu "nagykovete" lett. A mai napig istenkent tisztelik a sherpak, a Khumbu lakoi. Es Herzog? Miutan ellentmondasokkal terhes expedicioja feljutott az Annapurnara, mit tett az ott lakokert? Semmit. Mi maradt utana? Egy konyv, Annapurna cimmel, amelyben - sok evtizeddel kesobb napvilagra kerult tenyek es velemenyek szerint - a valosagot meglehetosen megszepitve, az expedicion beluli vitakat, ellensegeskedeseket szonyeg ala soporve leirt egyfajta hosi eposzt az Annapurna meghoditasarol. Mar az expedicio elott sulyos kovetkezmenyeket kilatasba helyezo szerzodest iratott ala az expedicio tobbi resztvevojevel, mely szerint az ut utan kizarolag o lesz jogosult konyvet irni a hegy megmaszasarol. Igy aztan, ugyesen meglovagolva a vilaghaboru utani evekben oly magasra toro francia nemzeti ontudatot, sokmillios peldanyszamban eladva az Annapurna cimu konyvet, valosagos heroszt termtett magabol. De - ellenben Hillary-val - tudomasom szerint soha az eletben nem tett utana semmit a hegy kornyekenek lakoiert, amelynek a hirnevet es a vagyonat koszonhette. Igy aztan ennek a kornyeknek nem alakult ki az a fajta rangja, es ezen keresztul az a szinvonal sem, ami az Everest kornyeken oly szembetuno. Na mindegy. Csak okoskodom, pedig nem ertek ehhez sem.

Ma visszarepultunk Kathmanduba. A rovid repulout szep volt, tolunk balra, velunk egy magassagban (2500 meter korul) teljesen vizszintes, attetszo szurke felhoreteg terult el, egeszen a megszamlalhatatlanul sok hofodte hegycsucs vonalaig. Szinte olyan volt, mintha egy nagy szurke to mogott emelkedtek volna a hegyek, amelyeket nehany hetig magunk fole magasodva lattunk ejjel-nappal. Most mar csak tavoli es idegen diszletnek tuntek, mintha semmi kozunk nem lenne hozzajuk. Most ugy gondolom, hogy nem latom oket tobbet. Isten tudja, mit kerestem itt olyan sokszor es hosszu idon at. Meg nem talaltam, az bizonyos. Tegnap este Pokharaban, az Amsterdam Barban meg jo volt hallgatni, ahogy a nepali tinedzserekbol allo rockzenkar sajatos feldolgozasban jatszotta a regi dalt: I Want To Break Free. Talan csak ennyi volt az egesz.

Egy percre meg vissza kell ternem az elozo bejegyzesem elso bekezdesehez, mert tegnap egesz este nyomasztott a dolog. Tehat: ez az en blogom. Azert inditottam el tobb mint egy eve, hogy a szeretteim tudjak, hogy mikor hol vagyok es mit teszek. Ha valaki - altalam nem ismert okbol - felreertett valamit, es azt hitte, hogy ez az idei nepali csapat blogja, amin majd minden utitarsamrol - sajat csaladtagjarol, baratjarol - olvashat, es ennek remenyeben kereste fel ezt az oldalt, annak feltehetoen csalodast okoztam. Ezert elnezest kerek... de ez az oldal tovabbra is az en utamrol, esetleges jovobeli utjaimrol fog szolni, nem pedig az utitarsaimrol. Soha, senkinek nem igertem olyasmit, hogy barmi vagy barki masrol fogok itt irni. Remelem, most mar egyertelmu a dolog.

Tegnap este megis megtalaltam az Alka Guest House-t, ahol 15 evvel ezelott Zetorral laktunk. Egeszen elerzekenyultem. Mint mikor valami jeles gyermekkori emlek helyszinere terek vissza. Ha van ilyen. Emlekszem, reggelenkent a recepcion hallgattuk a radiot, mert a monszun miatt leszakadt hidak megakadalyoztak a visszajutasunkat Kathmanduba, vartuk, hogy mikor harulnak majd el az akadalyok. Aztan, mivel csak nem akartak elharulni, vegul elindultunk del fele, Indiaba, Benaresbe, es jo nagy kerulovel onnan terunk vissza Kathmanduba, nem mindennapi kalandok aran. Benaresben az OM Lodge-ban laktunk, ahol a tulajnak gumibol volt az orra egy motorbaleset miatt, es kesobb azt hallottuk, hogy letartoztattak gyilkossagert... Benares... ott igazan furcsa dolgok tortentek velunk... De ez egy masik tortenet... Az hogy roviden megis erintettem, egyertelmu jele annak, hogy ma nem tortent velunk semmi... hacsak a megborotvalkozasomat nem tekintjuk annak. Nehez menet volt. Holnap repulunk Kathmanduba.

Megerkeztunk Pokharaba. 1993 esos nyaran toltottunk itt Zetor baratommal jo nehany napot. Persze nem ismertem ra semmire. Igy van ez. Kathmandu ota most eloszor van internet-kapcsolatunk (bar az elejen is leirtam, de megismetlem: muholdas telefonrol kuldtem az e-maileket, internet kozeleben veletlenul sem voltunk), igy eddig semmilyen kommentet nem olvastam, igy reagalni sem tudtam. Irni pedig csak azokrol tudtam, akikrol tudtam valamit. Megertem, ha valaki rajtam es Gaboron kivul masra is, vagy elsosorban masra volt kivancsi, de a tobbiekrol az elmult napokban pont annyit tudtunk, mint azok, akik Magyarorszagon ulnek. Illetve valoszinuleg sokkal kevesebbet. Errol ennyit.

Tegnap este meg bizonytalan volt, hogy eljutunk-e ide, szerencsere vegul is felfertunk az egyik mai Jomosom-Pokhara jaratra. A pokharai szallodaban megdobbento elmenyben volt reszunk: tukorbe neztunk. Hiba volt. Persze, nem ujdonsag ez, ilyenkor mindig kell par nap, amig visszavedlunk emberre. Legalabb reszben. Most meg az is furcsa, hogy vegre nem fazunk, pedig mar lement a nap. Majd megszokjuk. Tegnap Jomosomban megalkottam a civilizacio definiciojat: civilizacio az, ahol ejszaka mezitlab mehetek ki a wc-re. Ugy tunik, elertuk.