Nepál-India 2013

Az utolsó két nap elég nehézre sikeredett. Illetve főleg az utolsó előtti. 24 óra leforgása alatt két nő és egy gyerek halt meg, illetve egy teljes gátszakadás is bekövetkezett.

Az első anyai haláleset története már napokkal ezelőtt elkezdődött. Ennek a kismamának már öt gyereke volt, mikor mi felvettük, a hatodik gyerekkel volt terhes és ez a baba meghalt a hasában, valószínűleg a következetlen, kórházon kívül nyújtott kezelés miatt. Súlyos TBC-je volt, ott köhögött a szülőszobán. Szerettem volna, ha normál úton megszül. A szülés nem nagyon haladt, és végül a sok szülés és a napok óta tartó fájások miatt végső soron szétrepedt a nő méhe. Ezt Diana vette észre, kb. két nappal ezelőtt és megoperálta. Sajnos a műtét következtében szívelégtelen lett, az intenzív osztályra került, egy napig lélegeztették, majd jobban lett és kihelyezték a normál osztályra, mert kellett a hely és viszonylag jól is volt, de ott mégiscsak rosszabbul lett és meghalt. Öt lány anya nélkül maradt. Az ilyesmit elég nehéz feldolgoznom.

Itt egy kis kitérőt szeretnék tenni, hogy mit is meséltek az indiai orvosok, miért is olyan fontos a fiúgyermek. Tehát ahhoz, hogy a szülők nyugalomra térjenek, a fiúgyermeknek kell beszórnia a hamvaikat a folyóba. Bár ezt már lehet, hogy írtam korábban is. Amennyiben a családban nincs fiú vagy a fiú meghalt, addig vállalnak gyereket, amíg maguk is bele nem halnak. A hatodik, heteik vagy nyolcadik terhesség pedig nemcsak Indiára, de az anya egészségére nézve is katasztrofális lehet.

A második haláleset egy szülés utáni vérzés volt. Ez a kismama egy másik kórházban szült, és a vérzés miatt helyezték át hozzánk. A második gyerekét szülte, a szülés maga rendben zajlott, a gyerek is jól volt. Sajnos a szülés után nem húzódott össze a méhe, ez volt a vérzés oka.  Mikor felvettük, már szinte halott volt, de még eszméleténél volt és lélegzett. Csináltam egy „kaparást”, hátha méhlepény maradt a méhében, de ez nem segített. Öntöttük bele a gyógyszereket, amik arra szolgálnak, hogy a méh összehúzódjon. Aztán nem volt már vérnyomása, leállt a légzése, elkezdett leállni a szíve, egy darabig újra is élesztettük. Diana gyorsan vért adott neki (mármint elszaladt a vérbankba és a saját vérét adta a nőnek, mert vércsoport azonos volt) és az egyik német szülésznő, Toni is. A rokonok sajnos nem adtak vért (holott ugyanaz volt a vércsoportjuk), ezért próbált meg a két német kolléga segíteni gyorsan. Ez gondolom elég hihetetlenül hangzik, de így történt, a rokonok helyett a német orvos és szülésznő adta a vért. Ne legyen félreértés, nem azért nem adnak vért a rokonok, mert gonoszok vagy rosszat akarnak, csak azt hiszem, hogy minden magyarázatunk ellenére sem értik meg vagy hiszik el mindig, hogy adott esetben ezen múlik az élet vagy halál kérdése. És van, hogy nincs idő győzködni őket. Ez egy ilyen eset volt. Mikor aztán a németek vérének köszönhetően lett a nőnek egy kis vérnyomása, gyorsan bevittük a műtőbe (előtte elmagyaráztuk a hozzátartozóknak, hogy lehet, hogy a műtőasztalon fog meghalni). Diana végezte el a méheltávolítást, én segítettem neki, a műtőben még három egység vért kapott. A műtét után az intenzív osztályra került, de ott néhány óra múlva sajnos meghalt. Talán nem számít már, de azt hiszem, hogy mindent megpróbáltunk. Ő két gyereket hagyott maga után.

A gyerek, aki meghalt, egy aznap reggel született gyermek volt. A kismama járt terhesgondozásra a kórházba. A szülés rendben zajlott, bár elég sok mekónium (magzati ürülék) volt a magzatvízben. Valószínűleg stressz alatt volt a baba a szülés alatt, de ezzel még nem lett volna gond. Szülés után elláttuk a babát és a nőt is. Amikor viszont rosszabbul lett a baba, sajnos személyzet hiányában nem tudtuk megfelelően ellátni, mert annak a nőnek az újraélesztésével voltunk elfoglalva, aki éppen el akart vérezni. Persze hatalmas kavarodás lett az egészből, de ha akkor több orvos és nővér lett volna, akkor ez nem történt volna meg, és a kisgyerek talán most is élne. Hát így vész el itt egy-egy élet.

Amikor már azt hittem, hogy vége a nagy drámáknak és lesz egy kis nyugtom, egy másik szülő nőnek teljesen átszakadt a gátja. Ezt szépen összevarrtam, és ha jól gyógyul, akkor nem lesz vele gondja a továbbiakban. De természetesen nagyon nem örültem ennek sem, főleg az egész napos tragédia-sorozat után.

Ha jobban belegondolok, aznap volt még egy komplikáció, de ez szerencsére nem halálesettel végződött. Az egyik eklampsziás (életveszélyes görcsrohammal és terhességi magas vérnyomással járó állapot) nő (és egyébként a gyerek is) császármetszés után lélegeztetésre szorult, és eközben a nőnek légmelle keletkezett. Ráadásul ebből is az egyik rosszabb fajta, mert minden belégzés alkalmával további levegő jutott a mellkasüregbe, és nem tudott onnan távozni, ezzel egyre inkább összenyomta a tüdőt. Ez elég szokatlan dolog, így beletelt egy kis időbe, míg a többiek felismerték. A röntgenje egyébként nagyon tipikus volt, főleg miután elmagyarázták, hogy miért (egészen kicsire esett össze a tüdeje), de sajnos én sem tudtam abban segíteni, hogy ezt előbb felismerjük. Szerencsére őt jól ellátták a kollegák és egyelőre stabil az állapota. A gyerek állapota is stabil, de komoly oxigénhiányos állapotban jött világra, sajnos.

Mindezek után talán nem meglepő, hogy hétfő este csak ültünk a német kollégákkal a szállásunkon, néztünk magunk elé, és arról beszéltünk, hogy még egy ilyen napot mi sem élünk túl.

Azt utolsó nap kellemes volt, sok szülés és császármetszés zajlott, de amúgy csak egy átlagos, drámamentes nap volt. Este el is búcsúztattak minket, megint sok jó szót és köszönetet kaptunk, amiért újra elmentünk a Duncan Kórházba. A szülőszoba dolgozói egy szép kendőt ajándékoztak nekem és a szokásos leves (minden este főznek zacskós levest, amikor van rá idő) és egy kis chips eszegetése közben adták oda. Joseph, az egyik fiatal orvos, aki akkor kezdte a szülészeti idejét, amikor én megérkeztem, különlegesen hálás volt. Három hét alatt megtanítottam császármetszést operálni, és kisebb nőgyógyászati műtétekre is. Néha még felhívott a műtőből, hogy „Asszonyom, tudna segíteni? Fogalmam sincs, hogy hol vagyok és mit kellene csináljak.” De a műtétek nagy részét el tudta végezni önállóan. Szóval tőle egy kb. 15 cm magas, rózsaszín ruhás, szőke hajú női szobrocskát kaptam, az alján az áll: To Dr. Emese from Joseph. Tündéri. Este sokáig beszélgettünk a közvetlen indiai és német kollégákkal a vendégházban. Ott volt Diana is. Róla azt szeretném elmondani, hogy nagyon tisztelem, mert Németországban 80%-ban dolgozik, és így a szabadságaival együtt egy évben 2x5 hétre eljön a Duncan Kórházba. Tényleg nagyon tapasztalt és elég jól ismeri a helyi viszonyokat. Az elején nem volt annyira szimpatikus, de a két hét alatt megváltozott róla a véleményem. Szóval most ünnepélyesen visszavonom, amit az elején írtam róla.

Most már Katmanduból írok. Néhány órája vagyunk itt és a hagyományainkhoz híven kerestem egy szépségszalont, ahol eltöltöttem egy kis időt. Vettünk egy-két dolgot, szőnyeget, kabátot, remélem nem rabszolgagyerekek munkájával készültek. Holnapra kirándulást tervezünk Bhaktapurba és Patanba, pénteken reggel pedig elrepülünk Pokharába egy napra és megnézzük a Himaláját. Ez biztos fantasztikus lesz, nagyon várom.

Hogy mindez megérte-e? Azt hiszem igen. Ezt a döbbenetes szegénységet, amiben a világ nagy része él időre-időre meg kell nézni, mert különben elfelejti az ember. És ha elfelejtem, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez nem az én gondom, nem tudok mit tenni. De ha itt vagyok és testközelben megélem a gondjaikat, a lesújtó kiszolgáltatottságukat, akkor azt gondolom, hogy igenis felelős vagyok azért, hogy ezek az emberek tíz vagy húsz év múlva egy kicsit jobban éljenek. Vagy legalább hogy éljenek. Ez az én problémám is. Pontosan tudom, hogy valójában alig segítek valamit ez alatt a néhány hét alatt. Mégis szeretném hinni, hogy minden kicsi dologgal, amikor nem a saját, hanem a mások problémáival foglalkozunk, amikor átgondoljuk, hogy az életvitelünk milyen hatással van a világ egészére, akkor azért teszünk (legalább egy nagyon kicsit), hogy ezek az emberek és a világon élő többi szegény ember tíz év múlva egy kicsit jobban, az unokáik és dédunokáik pedig 100 év múlva talán sokkal jobban éljenek. Remélem, nagyon remélem. 

És végül, egy telefonnal készült fotó a szülőszobai csapatról, vagyis a csapat egy részéről, akik ott voltak a tegnapi búcsúztatásomkor:

Jó tíz nappal ezelőtt, amikor Emesével egyszer kisétáltunk kendőket venni a leprások szövőházába, újra találkoztunk Magnus-szal, a svéd fickóval, akiről Emese írt korábban. Magnus kint lakik Sundarpurban, a leprások falujában, ő az, aki a „fair trade” minősítés megszerzésében próbál segíteni nekik a szövőház termékeivel kapcsolatban. Elmondta, hogy megnézte a YouTube-on a kis filmünket, amit két évvel ezelőtt készítettem, majd beszélgetés közben valahogy úgy alakult, hogy felajánlottam, hogy készítek a leprás közösségről egy hasonló filmet, ha úgy gondolja, hogy tudják használni valamire. Örült az ötletnek, így aztán belevágtam. Az azóta eltelt időt azzal töltöttem, hogy kitaláljam, hogy miről szóljon a film, és elkészítsem a szükséges felvételeket. Interjúkat készítettem, és sok órányi felvételt mindenfelé a faluban. Valamelyik nap elautóztam egy másik leprakolóniára is, hogy ne csak ezt lássam. 

Hálás vagyok az embereknek, akikkel találkoztam és beszélhettem, mindenki nagyon kedves volt velem. És senkin nem éreztem, hogy bármit szeretne tőlem. Beérték a pár percnyi figyelmemmel, meg azzal, hogy néhány másodpercre láthatták az arcukat a fényképezőgép vagy a kamera kijelzőjén.

Tegnap este két kedves bácsival üldögéltem a kis szobájukban, valahol a leprás falu csendes végén, távol az állandó gyerekzsivajtól. Csak azért nem írom, hogy hármasban üldögéltünk, mert rengeteg szúnyog is volt velünk, meg egy darabig egy félszemű szürke macska is. Az egyik öreg tésztát gyúrt, a másik egy fatüzelésű kis kemencére tett vaslapon megsütötte a tésztát, majd az így elkészített chapati elfogyasztása után modellt ültek nekem. Az idillt csak az törte meg, hogy időnként ki kellett mennem az udvarra levegőért, olyan füst volt a kis szobában. Holnap reggel elhagyjuk Raxault. Az este emlékére az ő fotóikkal búcsúzom.

Már csak 3 napot vagyunk itt Raxaulban. Összességében kicsit meglepő, hogy most sokkal kevesebb figyelmet kapunk, mint korábban. Nem tudom, hogy ez minek tudható be, de remélem nem annak, hogy valami kifogásuk van ellenünk. Ezelőtt 2 évvel persze itt volt Roopa, a szülész-nőgyógyász vezetőorvos, aki egy biztos pont volt. Ennek ellenére úgy érzem, hogy ennél többről van szó. Talán az új kórházigazgató miatt, talán valami más miatt változott meg itt a hangulat és nem feltétlen jó értelemben. Amennyire tudok, próbálok segíteni, főleg abban, hogy a fiatal orvosokat megtanítsam valamire, hogy segítsek nekik, ha valami nehézség merül fel egy műtét során vagy nehezebb esetek során a döntéshozatalban. Összességében nagyon nehéz itt dolgozni, van egyfajta általános nemtörődöm mentalitás, és aki nem ilyen, az a kivétel. Természetesen ez a munka minőségének rovására megy, és végső soron azt eredményezi, hogy a munka rossz hatásfokú.

Az is érdekes, hogy próbálna az ember a nők egyenjogúsága érdekében több tisztelettel fordulni feléjük, elmondani nekik, hogy mi fog velük történni, de mintha a legtöbben ezt nem is akarnák. A legutóbb megkérdeztem az egyik betegünket, hogy hol lakik (általában az egyik fiatal orvos szokott nekem tolmácsolni vagy az egyik nővér). Azt szerettem volna megtudni, hogy szükséges-e a szülést megindítani. Mert ha 8 órára lakik a kórháztól, akkor érdemes a szülést megindítani, de ha a közelben, akkor megvárhatjuk, hogy „saját” fájásai legyenek. Nem tudta megmondani, hogy hol lakik, azt sem, hogy milyen messze a kórháztól. Azt mondta, kérdezzük meg a férjét. Egy másik nő egy nagyobb babával jött szülni. Kíváncsi lettem volna, hogy az első gyermek, akit megszült, milyen súlyú volt, hogy természetes szülés volt-e. A nő ezekre a kérdésekre nem tudott válaszolni, nem tudta megmondani, hogy normál hüvelyi szüléssel szülte-e meg az első gyermekét, és azt sem, hogy hány kiló volt. Nekem úgy tűnik, hogy a nők nagy része valami passzív lelkiállapotban éli az életét, csak történnek körülöttük a dolgok. De természetesen nem voltam itt eleget ahhoz, hogy erről valóban véleményt formáljak, ez csak egy benyomás, még ha elég határozott is.

Az rendszeres probléma a szülőszobán, hogy ha lány gyermek születik, akkor meggyanúsítanak minket, hogy elcseréltük a gyereküket. A fiú azért nagyon fontos, mert a haláluk után, amikor elégették a testüket, csak fiúgyermek szórhatja bele a hamut a folyóba, csak így térhetnek végső nyugalomra. A fiúgyermek a hindu hit szerint a kulcs a végső nyugalomhoz, legalábbis valaki így magyarázta nekem. Még ennél is rosszabb szokás, hogy a szülés után 7 napig a hinduk nem fürdenek és a gyereket sem fürdetik. Természetesen rengeteg sebfertőzéssel lehet számolni.

Az utóbbi napokban két drámai esetünk volt. Az egyik egy komplett méhlepény leválás volt, a terhes nő, habár járt terhesgondozásra, erős vérzéssel jött be. Ez egy olyan állapot, amit nem lehet a terhesgondozással kiszűrni. Mivel mikor jött, még láttunk szívhangokat, a műtőbe rohantunk. A helyi nővérek és orvosok csak néztek, mert majdnem azzal a sebességgel rohantam a műtőbe, mint otthon, azóta is azt emlegetik. Úgy gondoltam, hogy itt minden másodperc számít (itt általában a sürgős eset egy órát, az életveszély egy fél órát jelent). A gyereket minden erőfeszítésem ellenére, sajnos csak több perc után sikerült újraéleszteni. Az anyuka szerencsére egyelőre jól van. Remélem fürdeni fog és nem kap valami fertőzést. A család persze háborgott, hogy jártak terhesgondozásra, miért történt ez. A világ mégiscsak mindenütt nagyon hasonló. A másik érdekes eset egy súlyos fejlődési rendellenesség volt, a babának az egész koponyája és agya hiányzott. Ezt már a terhessége 13. hetében észrevették, és az egyértelműen életképtelen magzat miatt javasolták a terhesség megszakítását. Viszont a nő csak tegnap jött vissza, a terhessége 46. hetében. Igen, a 46. héten. Hihetetlen. Volt némi kétségem, hogy ez a baba normál úton meg tud-e születni, de végül is  úgy lett. Ma megnéztem szegényt, még élni fog néhány órát.

Végül Pariról szeretnék beszámolni, ő itt az egyik fiatal orvos. Valahol a tengerparton született, egy hihetetlen szegény családban. Mutatott egy képet a házukról, ami konkrétan egy bambuszkunyhó volt. A családja hindu, négy írástudatlan testvére van. Ebből a környezetből Pari kitartó tanulással, ösztöndíjjal eljutott az orvosi egyetemre. Azt mondta, hogy nagyon szégyellte magát, mert ott csak két lyukas nadrágja volt, amit fel tudott venni. Mikor a családja nem küldött neki pénzt, akkor négy hónapig harminc dollárból élt, így csak naponta egyszer evett. Fiatalkorában a Bibliában talált vigasztalást, és így áttért a keresztény hitre, ami persze nem volt jó pont a hindu családban. Most a családja ki akarja házasítani, főként anyagi okokból, hiszen egy orvosért a lány családja nagy hozományt fizet majd nekik. Mondtam, hogy ez Európában szerencsére nem így zajlik. A többi orvos általában támogatóbb családból származik, így nem kellett ilyen megpróbáltatásokon átmenniük.

Arról is beszélgettem egy másik fiatal doktornővel, hogy itt Indiában szinte mindenkinek van vallása és azt gyakorolja is. Valahol le kell tenni a voksodat.

Hát ennyi, Palkó sajnos beteg egy kicsit, állandóan a taknyos kisgyerekek lógnak a nyakában, akárhová megy, úgyhogy nem is csoda. Ma reggel elautózott egy távolabbi leprakolóniához, hogy ne csak azt az egyet lássa, ami itt van mellettünk, szóval dolgozik az új filmen. Én sem láttam még semmit a felvételeiből, szóval kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

Maminak és minden más Katalinnak nagyon boldog névnapot kívánunk!

Nem is tudtam, hogy ennyire lehet örülni egy kis csendnek. Ma reggel elutazott a brit csapat, úgyhogy be tudtunk költözni ugyanabba a szobába, amelyikben 2 éve is laktunk. Ez egy olyan szoba, amelyik nem az utcára, hanem az udvarra néz. Nem is gondoltam volna, hogy a zaj ennyire fárasztó és idegölő.

Tegnap este Richard, a brit csapat egyik tagja megmutatott egy-két képet kb. 10 évvel ezelőttről, amikor a feleségével Pápua-Új-Guineában önkéntes orvosként dolgoztak. Egy néhány házból álló faluban laktak a dzsungel közepén egy éven keresztül, és orvosi ellátást nyújtottak a helyieknek. Több útvonalon „járőröztek” is, így jutottak el a közelebb eső falukhoz. Egészen hihetetlen élmény lehetett ez számukra. Meg ijesztő is néha, főleg amikor repülővel kellett kimenteni, mert vagy maláriás lett, vagy Dengue-lázat kapott el, ezt azóta sem tudja. Többek között azért szeretek ide jönni, mert annyi sok emberrel lehet itt találkozni. Mindenki elmeséli az élettörténetét, vagy annak csak egy részét és csak beszélgetünk.

Abraham, a sundarpuri leprakórházban dolgozó igazgató (aki a leprás betegek kezelését teljhatalmúlag irányítja) elmesélte, hogy a pályafutását Kalkuttában kezdte, Teréz Anya mellett. Aztán 30 évvel ezelőtt idejött Sundarpurba, ahol akkoriban gyakorlatilag még semmi sem volt. Azóta itt él és a leprakolónia fejlődését támogatja a munkájával, főként azzal, hogy a betegekről gondoskodik. Orvos nem is dolgozik vele, a problémás eseteket a Duncan Kórház orvosaival beszéli meg. Palkó egyébként most pont a leprás közösségről fog filmet csinálni, úgyhogy állandóan kint van náluk, interjúkat készít, stb., de a pontos tervet még nekem sem mondta el, hogy miről fog szólni az egész. Csak a lényeget tudom, az a cél, hogy a meglévő támogatók megtartásában, illetve újak szerzésében fel lehessen majd használni a filmet.

A szülőszoba most viszonylag nyugodt volt, Nepálban ugyanis választások vannak és le van zárva a határ. Persze továbbra is vannak érdekes esetek. Itt van két német szülésznő és az egyikőjük olyan kórházból jön, ahol vezetnek farfekvéses szülést. Ma bejött valaki farfekvéssel és mivel már úgyis előrehaladott stádiumban volt a szülés, úgy döntöttem, hogy a szülésznővel belemegyek a farfekvéses szülésbe. Le is akartuk filmezni, de az orvosok megkérték, hogy ne tegyük, mert ilyesmiből már volt probléma. A dolog külön érdekessége, hogy ez a szülésznő úgy vezeti a farfekvést, hogy a szülő nő négykézláb van. Egészen hihetetlen, ahogy gyakorlatilag kiesik a gyerek, szinte csak elkapni kell. A legnagyobb hiba, ha türelmetlen vagy és elkezded húzni a gyereket kifelé. Akkor biztos, hogy véged van és valami probléma fog fellépni. Szerencsére most minden rendben ment.

A reggeleket nagyon szeretem. Hat óra körül kiosonok a kis fürdőszobánkba, fogat mosok, majd halkan felveszem az előző este odakészített ruháimat, fogom a fotócuccot és kisurranok a szobából, mint valami betörő, ügyelve arra, hogy nehogy felébresszem Emesét, aki rendszerint hét óra körül kel fel. Óriási előny a két évvel ezelőttiekhez képest, hogy ezúttal nem kell felderítenem a környéket. A gyalogosan bejárható helyeket ismerem, ezért minden este el tudom dönteni, hogy másnap hová fogok menni. Gyakran ugyanazokat az arcokat fotózom, akiket két évvel ezelőtt is lefotóztam. Ha még néhányszor idejövünk, akkor olyan leszek itt, mint régen a kisvárosi fényképész, aki lefotózott mindenkit a születésétől a ballagáson át az esküvőig, vagy még utána is. Egy gond van: a rengeteg gyerek. Akik természetesen minden fotón szerepelni akarnak. De most már egy kicsit szigorúbb vagyok, mint régen. Ha egy felnőttet készülök lefotózni, akkor azonnal körbeveszi pár gyerek, de ilyenkor nem készítem el a képet addig, amíg a gyerekek ott vannak. Amikor ezt megérti az adott felnőtt, akkor elzavarja a gyerekeket, és én elkészíthetem a fotót. Ha nem így járnék el, akkor csak gyerekeket fotóznék egész nap. A kis zsiványok rendszeresen elrontják a videóimat is. Mikor meglátják, hogy videózom, akkor azonnal beszaladnak a képbe. Vannak olyan kis ravaszdiak, akik ráadásul úgy teszik ezt, hogy nem is veszem azonnal észre. Először csak átsétálnak a kamera előtt, mintha nem is tudnák, hogy éppen felvételt készítek. Aztán még egyszer. Majd még egyszer, ártatlanul, látszólag mit sem sejtve a videózásról. Végül olyan lesz az egész, mint valami olcsó játékfilm, amiben minden statisztát ugyanaz a néhány színész játszik, akik lépten-nyomon feltűnnek minden jelenetben. Volt néhány érdekes dolog, a szokásos lepások – nyomornegyedek – koszos kisgyerekek témakörön kívül, olyasmik, amiket korábban nem fotóztam. Ott voltam például Bihar állam legnagyobb ünnepének, a Chatnak az utolsó két napján. A nők ilyenkor felveszik a legszebb ruháikat, gyönyörűen kifestik magukat, és beállnak a város melletti kis folyó vizébe, némelyek kezükben tálakkal, amik tele vannak étellel, és imádkoznak a felkelő vagy lenyugvó naphoz. Közben valami sajátos, technó-alapokkal vegyített indiai zene üvöltött, embernyi hangfalakból. Több ezer ember vett részt az esti és a hajnali ünnepségen is, óriási élmény volt egyetlen európaiként elvegyülni közöttük és figyelni őket. Már amennyire el tudtam vegyülni a fotóállványommal és kameráimmal. Persze itt is az lett a vége, hogy rengetegen akarták, hogy lefotózzam őket, és mindenki adni akart valami ételt is utána, így minden zsebem tele volt banánnal, almával, meg különféle rántott zöldségekkel, mire hazaértem. Itt a kórházban aztán mindent odaadtam a földön ülve várakozó szegényebb forma embereknek.

A minap pedig a cementlapátoló és rakodó munkások közé épültem be a pályaudvaron, az is jópofa volt. Behívtak magukhoz a vagonokba, megkínáltak hasissal (nem fogadtam el), pózoltak, bohóckodtak. Tetőtől talpig csupa cementpor voltam, mire kikeveredtem közülük. Jó mulatság volt.

Persze, a kórházban is mindig van valami, még ha nem is mindig kellemes. Amikor egy kis nyugalomra vágyom, akkor mindig bemegyek a koraszülöttekhez, ahol ugyan kb. negyven fok van, de csend és nyugalom, és egy csomó helyes kis emberke a lámpák alatt. Meg néhány nagyon szerencsétlen is, nyilván. Az egyikük ez a kisfiú, aki az úgynevezett Ritter-kórban szenved:

A Ritter-kór, mint az internetről megtudtam, „újszülötteknél fellépő, fertőzés okozta súlyos gyulladásos elváltozás a bőrön, kezdetben nagy, zavaros tartalmú hólyagokkal, amelyek hamar megpattannak és helyükön rákvörös nedvedző gyulladásos területek keletkeznek. Ha az elváltozások a testfelület 1/3-át meghaladják, a betegség halálos kimenetelű lehet.” Szegény kisfiút eléggé elhanyagolták, és csak akkor hozták be, amikor már tele volt hólyagokkal a teste. De most már sokkal jobban van, amikor utoljára visszamentem megnézni, már lényegesen jobban nézett ki, szóval túl fogja élni.

Eltelt néhány nap, már az út felén is túl vagyunk. Az utóbbi napokban több időm jutott a nőgyógyászati teendőkön kívüli dolgokra. Kimentünk pl. egy úgynevezett community projektre, ahol azt mutatták be, hogy a Duncan Kórház ott mivel is foglalkozik. Erről volt szó Palkó két évvel ezelőtti filmjében is, most végre én is láthattam személyesen is. Több női csoportot (women’s group) is meglátogattunk. A Duncan Kórház szerepe itt az, hogy a nőket összehozza és megmutatja nekik, hogy mint egy közösség, képesek a takarékoskodásra és befektetésre. Ez végső soron annyit jelent, hogy a nők bizonyos időközönként találkoznak, és havonta befizetnek fejenként 50 rúpiát, ami kb. 150 Ft-nak felel meg. Amikor kellő összeg összegyűlik, akkor pedig megbeszélik, hogy mibe fektetik be, bivalyt vegyenek vagy pl. varrógépet. A Duncannak fontos szerepe volt abban, hogy segített nekik bankszámlát nyitni és hogy segített a kormány által finanszírozott segélyek elérésében. Egy családnak egy bivaly, ami kb. 28000 rúpia, azaz kb. 100 ezer forint, elérhetetlen lett volna, de mióta egy több tagból álló csoportként funkcionálnak, több családnak is van bivalya, ami ételt és megélhetést jelent nekik. További probléma a nők kiházasítása, amibe egy család akár tönkre is tud menni, ebben is segítenek ezek a csoportok. A közösségben olyan tagok is vannak, akik egyébként hátrányos helyzetűek, pl. özvegyek, akiknek egyébként semmilyen bevételi forrásuk nem lenne, ha a férjük meghalt. Egy másik helyen a felnőtt nők oktatásával foglalkoztak. Egy harmadikon pedig serdülőkorú lányokat tanítottak varrni. Amennyiben a családjuk tud venni nekik egy varrógépet, ami 6000 rúpia, azaz kb. 20000 Ft, akkor ezzel itt megélhetést tudnak teremteni maguknak.

Néhány napra idelátogatott Dr. Cameron az USA-ból, vele tegnap este beszélgettünk a vacsoraasztalnál. 14 évig dolgozott Ghánában. Részletesen elmesélte, hogy mi vitte oda. Mikor megkérdezte, hogy nekünk mi a történetünk, mondtam, hogy nekünk nincs ilyen történetünk, mint neki, de talán majd még lesz.

Nepálban november 19-én választások vannak, illetve valamilyen muszlim ünnep is van, ami miatt viszonylag nyugalmasabb a kórház. Van egy terhes nő az intenzív osztályon, 28 hetes, lélegeztetve. Vagy súlyos agyhártya-agyvelő gyulladása van, vagy súlyos agyi tuberkulózisa. Mikor behozták, majdnem halott volt, de sikerült stabilizálni. Meg voltam győződve róla, hogy elhalt a terhessége, de nem, a baba él, majd meglátjuk mi lesz vele.

Emese munka közben a szülőszobán:

Matrani Devi, az életben maradt tüdőgyulladásos kisfiú, aki egyelőre szerencsére jól van:

Skót barátunk, Paul:

Kis csapatunknak ma vendége volt vacsorára, Magnus. Ő egy Svédországból idetévedt, kb. 50 éves férfi. Néhány hónapja felszámolta nyugati ingóságait és javait, és végrehajtotta élete nagy vágyát, elkezdett utazgatni. Az utazgatásra ráunt kb. 6 hónap után és célt keresett az életben. Így került kapcsolatba India különféle leprakolóniáival és ennek kapcsán az itteni leprakolóniával, Sundarpurral. Sundarpurban sok szövőnő van, akik gyógyult leprások, szívesen dolgoznak, gyönyörű kendőket és sálakat készítenek, és egy jobb hónapban ezzel akár 40-50 dollárt is összekeresnek (de utána a következőben esetleg csak 10-et, ha nincs elég megrendelés a munkájukra). Tehát Magnus azt szeretné elérni, hogy a munkájuk megkapja a Fair trade lógót és többek között ezáltal is kicsit nagyobb mennyiségben lehessen a termékeiket forgalmazni, ezzel is jövedelmet és munkalehetőséget kínálva a leprás közösség tagjainak. Mint kiderült, a folyamat elég bonyolult és sok kritériumnak kell megfelelni, amit majd ellenőriznek is. Tehát ő ezen dolgozik. Érdekes, hogy az indiai kormány sajnos nem foglalkozik a lepra kérdéssel, szerintük a lepra fel van számolva, mivel a betegek száma állítólag 1 ezrelék alá csökkent. Ignorálják a lepra kolóniákat, a kórházakat, akik az új megbetegedésekkel foglalkoznak. További probléma, hogy a gyógyszerek terén 50 éve nem történt újítás, semelyik gyógyszercég sem érdekelt új gyógyszerek kutatásában e téren, hiszen a lepra gyógyítása egyáltalán nem üzlet. Általában a legszegényebbek betegszenek meg, akik nyilván nem jelentenek fizetőképes fogyasztói réteget. A gyógyszergyárak tehát maradnak a „nyugati betegségek” gyógyszereinek fejlesztésénél, mint az onkológia, cukorbetegség stb., amiben a pénz van.

Jött egy további új lakó is a vendégházba, Brendon, Új-Zélandról, orvostanhallgató, 5 hetet fog itt tölteni. Majd alaposan kifaggatom a hazájáról, de ma elég fáradt volt, ugyanis Delhi felől érkezett és ez annyit jelent, hogy 24 órát vonatozott, mielőtt megérkezett. Csakúgy, mint mi tavalyelőtt.

Dél körül kaptam a hírt Emesétől, hogy meghalt az az egy hónapos tüdőgyulladásos kisfiú, akiről írt a tegnapi bejegyzésében. Amúgy is egy kicsit zaklatott hangulatban voltam, mert nemrég tértem vissza a vasúti sínek melletti nyomornegyedből, ami egyébként fotós-szemmel nézve nagyon hálás hely, de most a végén pont belebotlottam egy disznóölésbe, összekötözött lábú, visító malaccal, narancssárgára festett nagy disznóval, kibomló belekkel. Sok mindenhez hozzá vagyok szokva, de az ilyesmit nagyon rosszul viselem. Ilyenkor persze vívódik bennem a fotós, aki ottmaradna és fotózná az eseményeket, és a mimóza, aki elfordítaná a fejét és otthagyná az egészet. Mimóza vagyok, pár perc után el is jöttem. Ezután jött a hír a kisfiú haláláról, ami egyenesen sokkolt. Hiszen skót barátunk, Paul előző este azt mondta, hogy amúgy jól van a srác, ha megkapja az ellátást, akkor túl fogja élni. Emese szerint annyit vacakoltak azzal, hogy akkor fizeti-e valaki a kezelést, hogy már túl késő volt. Bevonultam a szobánkba, egy kicsit egyedül akartam lenni a délelőtti zsivaj után, amiben a nyomornegyedben részem volt. Aztán pár perc múlva megint jött Emese, hogy mégis él a kisfiú. Egy pillanatra már kezdtem volna örülni, de aztán Emese folytatta a mondatot, hogy a kisfiú él, csak azért mondta valaki, hogy meghalt, mert összecserélték a másik egy hónapos, tüdőgyulladásban szenvedő fiúcskával, akivel egyszerre hozták be. Ő halt meg. Szóval ha nem is a „mi” kisfiúnk, de mégis csak meghalt egy kicsi emberke tüdőgyulladásban, nyilván azért, mert későn került be a kórházba. Egy kis nyugalomra vágytam ezek után, így fogtam magam, és megint kisétáltam Sundarpurba, a leprásokhoz. Beültem a szövőházba, ahol a szép színes ruhákba öltözött asszonyok a földön ülve kézzel hajtják a kis szövő- vagy fonógépeiket, közben csevegnek, ahogy bárhol máshol is tennék. Időnként rám néznek és mondanak egymásnak valamit, majd hangosan felkacagnak. Nem értek semmit a beszélgetésükből, de nyilván rajtam nevetnek, és ez jól is van így, én is velük nevetek, erre még jobban nevetnek. Ők rajtam, én rajtuk és magamon, jól kinevetjük ezt a hülye világot. Majdnem sötétedésig üldögéltem közöttük, aztán visszasétáltam a kórházba, útközben még leültem egy háznál, ahol a gazda éppen a bivalyának aprított vacsorát. A bivaly egy kicsit megijedt tőlem, mikor vakuval készítettem pár fotót, de a férfi olyan szeretettel paskolta meg a nyakát, hogy gyorsan megnyugodott. Sötétben értem vissza. Megint eltelt egy nap.

Egy hét telt el, mióta itt vagyunk. Nagyon hiányzik a kiscicánk, Mazsola, aki a nagyszülőknél van ez alatt a néhány hét alatt, és a hírek szerint nagyon jól van.

Először is, szeretnék beszámolni a további fejleményekről az intenzív osztályon történt múltkori szülés után. A 18 éves nő teljesen felépült, ma meglátogattuk, lehet vele beszélgetni, jók az agyi funkciói. Ott volt a félszemű férje is, láthatóan nagyon szegények. Mondtam nekik, hogy a nő életéért nem sok mindent adtam volna pár nappal ezelőtt. Próbáltam meggyőzni őket arról, hogy nagyon fontos lenne, hogy legközelebb elmenjenek terhes-gondozásra, remélem lesz rá 30 rúpiájuk (mintegy 80 Ft-juk). Elmeséltek, hogy a nő napok óta nagyon erős fejfájásról panaszkodott. Majd egyszer csak görcsrohama lett, de magához tért, úgyhogy úgy gondolták, hogy minden rendben. Majd mikor másodszorra is görcsrohama lett és nem tért már magához, akkor bevitték kórházba. Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek.

A talán legszimpatikusabb vendég a vendégházban a 62 éves Paul, Skóciából, nyugdíjas altatóorvos, sokat segít a kórházban. Ő mesélte, hogy 2 csecsemőt is behoztak ma a sürgősségi felvételi osztályra, gyakorlatilag egy időben súlyos tüdőgyulladással. Mind a kettő lélegeztetésre szorult. A nagyobbacskát hamar felvették az intenzív osztályra. A másik csecsemő egy 1 hónapos fiúgyermek volt, szintén intubálták, gennyet szívtak le a tüdejéből, majd a hozzátartozók kezdték el lélegeztetni, ugyanis nem volt pénzük a szülőknek a kórházi ellátásra. Szegény Pault nagyon felkavarta a dolog, mert a kisfiú nagyon jól reagált és csak néhány nap lélegeztetésre és antibiotikumra lett volna szüksége az életben maradáshoz. Palkóval összenéztünk, és szinte egyszerre mondtuk, hogy szívesen kifizetjük a kisfiú kezelését, közben Paul is mondta, hogy ő is kifizeti, ha kell. Aztán nemsokára jött a jó hír, hogy a kórháznak van egy alapja és abból finanszírozzák a baba ellátását. Ekkor tudtuk meg, hogy körülbelül 1500 rúpia lesz a kezelés költsége. Könnybe lábadt a szemünk, hogy ennyin, azaz kb. 3000 Ft-on múlott egy 1 hónapos csecsemő élete.

Persze, fontos a lélegeztető gép is, meg minden, de az alapok lennének a legfontosabbak. Annyira fontos lenne az oktatás, a fogamzásgátlás, az ivóvíz. Szerencsére a Duncan Kórház felismerte, hogy az orvosi ellátás önmagában nem elég, és sok olyan projektje van, ami ezen segít. Ez pedig még a gazdaságon is segít valamelyest, hiszen pl. munkát ad embereknek.

Tegnap érkezett egy másik nőgyógyász kolléga Németországból, Diana és vele együtt két szülésznő is. Diana nyolcadszorra van a Duncan Kórházban. Az első benyomásom sajnos nem volt túl jó róla, de ezt most itt nem részletezném. Hihetetlen, hogy akármilyen jó szándékkal megy is az ember valahova, az emberi konfliktusokból adódó feszültséget sehol sem lehet kiküszöbölni. Sőt, erre több példát is hallottunk a kórházban. Nos, itt sem szentek dolgoznak.

Ami pedig ma igazán vicces volt: egy petevezeték elkötést csináltunk. Ez egy olyan műtét itt, amit rögtön a szülés után elvégzünk, egy kis hasi metszésből ki kell halászni a petevezetékeket és elkötni. A vicces az volt, hogy szépen leterítettünk mindent a steril dolgokkal, majd amikor nekikezdtünk, akkor a steril kendőből kimászott egy „steril” hangya. Biztos ő is bemosakodott. Na, ennyit a sterilitásról.

Emese

Kedves Blogolvasók! Köszönjük szépen a lelkesedést, az első bejegyzésünket nagyon sokan olvasták (vagy egyvalaki nagyon sokszor…)! Elnézést, amiért napokig nem jelentkeztem. Nagyon akadozott az internet kapcsolat és sok munka is adódott.

Raxaulban, a Duncan Kórházban évi 6000 szülést vezetnek és körülbelül 1 éve az egyetlen szülész-nőgyógyász szakorvos elhagyta a kórházat. Ez elég ijesztően hangzik, de a szülésszám természetesen nem csökkent ennek ellenére sem, hanem így vagy úgy, de megszületnek a gyerekek. Egyetemről frissen kikerült orvosok és főleg sebész szakorvosok vették a nyakukba a kihívást.

Néhányan kérdezték, hogy miért is jövünk vissza Raxaulba. Több szempontból is érdekesnek gondolom a kalandot. Mindig látunk valami kulturális érdekességet az út elején és végén, ez úttal Katmandut. Szakmailag egészen bámulatos problémákkal kerülök szembe. És harmadrészről, az emberek, akik itt dolgoznak, egyszerűen bámulatosak. Főként az orvosokkal vagyok kapcsolatban, szinte mindenki Dél-Indiából való. Legtöbbjük a Vellore Christian Medical College-ban végzett, ami, mint megtudtuk, India talán legjobb orvosi egyetemének számít. Nemcsak az orvosi egyetemre, de a továbbképzésbe is minden képzeletet felülmúló versengés árán lehet bekerülni. Szóval valószínűleg minden orvosnak lehetősége lenne egy ennél sokkal kellemesebb életre is, de ők ezt választották. Jött egy új orvos is, vele még nem találkoztam, ő a Mayo Klinikán (az USA leghíresebb és legjobb kórháza) dolgozott eddig, de Raxaulba vezette az elhivatottsága.

Itt is megkérdezte egy indiai, hogy miért látogatok Raxaulba rendszeresen, de neki azt mondtam: Azért, hogy ne felejtsem el, hogy milyen is a világ.

És igen, a mi kis hermetikusan lezárt Európánkban hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni. Persze a világ sorsa nem rajtunk fog múlni, de sokat tudunk rajta javítani vagy rontani. Nem árt néha elgondolkodni azon, hogy a mi mérhetetlen fogyasztásunk és pazarlásunk nem kerül-e túl sok emberi (és állati) szenvedésbe azokban az országokban, ahonnan részint kiszolgálnak minket.

Kedden este érkeztünk és már szerdán munkába is állhattam. Néhány óra után el kellett végezni egy szülés utáni méheltávolítást. Erre a műtétre otthon általában be szoktuk hívni a legtapasztaltabb orvost, de tulajdonképpen egész jól ment. Legalábbis egyelőre, a betegnek még haza is kell mennie épségben. A nőnek amúgy 7 gyereke van, a mostani szülés során sajnos szétrepedt a méhe és a gyerek is meghalt (majdnem ő is). A méhrepedés leggyakrabban akkor fordul elő, ha valakinél az előző gyermek császármetszéssel született és a méhen van egy heg. Normál szülések után, csak extrém ritkán, a fejlődő világban találkozhatunk ilyesmivel, a sokadik szülés során, mint pl. ebben az esetben. A másik érdekes tapasztalat egy 18 éves, először szülő volt. Amikor fölvette az ügyeletes orvos, akkor majdnem meghalt, sokszoros görcsrohama volt. Valószínűleg a terhesség és a terhesség következtében kialakult súlyos komplikáció az ú.n. eklampszia az oka ennek, bár nem teljesen tipikus az eset. Végül is sikerült eljuttatnia az intenzív osztályra. Ott pedig sikerült megindítani a szülést (sajnos a baba itt is halott volt) és miközben lélegeztető gépen volt, meg is szült. Vákuumszülést kellett alkalmazni, hiszen nem tudott együttműködni. Nos, ilyet sem láttam még. Azóta lekerült a lélegeztető-gépről, mozog és beszél, remélhetőleg még tovább javulnak az agyi funkciói is.

Mindezek a tapasztalatok ellenére van egy olyan érzésem, hogy a helyzet javul. Lassan, de biztosan, kicsi dolgok jobbak lesznek és az összkép határozottan javul. Hogy egy gyerek problémamentesen a világra jöjjön, biztosan valószínűbb most, mint ezelőtt 3 évvel, amikor először itt voltam. És mintha az emberek is jobban élnének.

A kórház vendégházában (Western Guest House) egyelőre kedves a társaság, egy öt fős skót-angol csapat van itt. Van köztük altatóorvos, sürgősségi orvos, sebész, sokat segítenek a kórházban.

Végső soron, pedig minden Rékának és különösképpen nővéremnek nagyon boldog névnapot kívánok Raxaulból!

Emese

„Nem, nem, ez egy rövidebb út.” – válaszolta fiatal sofőrünk, amikor megkérdeztem, hogy ez biztosan a Katmanduból kivezető főút-e. Persze, mindig van egy rövidebb út, a kérdés csak az, hogy milyen. Ekkor már legalább egy órája zötyögtünk felfelé a Katmandu-völgyből, és a kérdésem azért tűnt időszerűnek, mert jó ideje megszűnt az aszfaltborítás az egysávos, időnként hajmeresztő szakadékok mellett kanyargó szerpentinen, amin haladtunk. Helyette éles kövek, vízátfolyások, és kisebb-nagyobb gödrök váltogatták egymást. Egymásra néztünk Emesével és bekötöttük a biztonsági öveinket, nem mintha az esetleg a hegyoldalon lebukfencező autóban ennek bármilyen jelentősége lett volna. Komoly kétségeim támadtak, hogy ilyen körülmények között egyszerű személyautónk bírni fogja-e a megpróbáltatásokat. Szerencsére azonban sofőrünk értette a dolgát, és kellőképpen óvatos is volt, így lassan ugyan, de folyamatosan távolodtunk Katmandutól. Végre Emesén is észrevettem az őszinte elragadtatás jeleit, ahogy a mellettünk elsuhanó lélegzetelállítóan szép tájat figyelte. Óriási hegyoldalak, repcétől sárgálló vagy rizstől zöldellő teraszok, gyönyörű erdők, karcsú függőhidak – nemsokára olyan mondat hagyta el Emese száját, amire nem számítottam: „Most kezdem egy kicsit megérteni, hogy mi lehet az, amit úgy szerettetek a nepáli túrázásokban.” Már én is kezdtem elfelejteni, így jó volt újra látni, hogy miért is jártunk ide jó pár éven keresztül. Egy kis faluban tartott pár perces pihenő során a távolban még a Himalája hófödte csúcsait is megpillantottuk, miközben a lábunk mellett egy nepáli macskakölyök jóízűen ropogtatott egy frissen elkapott sáskát.

Néhány óra alatt átjutottunk a Katmandut körülölelő hegyeken, innentől kezdve kevésbé látványos úton haladtunk, egészen a nepáli-indiai határig, amit dél után nem sokkal el is értünk. Ha visszagondolok arra, hogy néhány éve nagyjából ugyanezt a távolságot Katmanduból a Chitwan Nemzeti Parkba egy egész napos autózással tettük meg, akkor be kell látnom, hogy ez az út – még ha az elején kissé rázósnak is tűnt – valóban a rövidebb út volt. A következő kellemes meglepetés az volt, hogy a határon semmilyen hivatali packázásnak nem voltunk kitéve, már csak azért sem, mert meg sem álltunk. Nepál és India között a két ország állampolgárai útlevél nélkül közlekedhetnek, így sofőrünk minden teketóriázás nélkül áthajtott a határon, majd kisebb rábeszélést követően egyenesen behozott minket a határtól mindössze néhány száz méterre lévő Duncan Kórházba, ahol a következő heteket fogjuk tölteni. Azt gondoltam, hogy a korai érkezésnek köszönhetően Emesét azonnal befogják dolgozni, de végül is másnapig haladékot kapott. Így az első délután és este a régi és új ismerősökkel történő beszélgetéssel és a berendezkedéssel telt. Valamint azzal, hogy hülyét csináltam magamból a tollaslabda-pályán, mivel azt hittem, hogy sok évnyi squasholás után jó leszek Raxaul tollaslabdabajnoka ellen valamire. Hát nem voltam.

Sajnos a vendégházban ezúttal egy utcára néző szobát kaptunk, kőkemény matraccal az ágyon. A kintről állandóan behallatszó zajt és zeneszót hallgatva az embernek éjszaka az az érzése, hogy egy diszkóban fekszik a földön. Reggel fél 5-kor kezdődik az utcán a dudálás és zajongás, így a hajnali fotózásokra történő felkeléssel nem lesz gond. Emese kicsit nehezen viseli az állandó zajt, de szerencsére hozott egy egész zacskó földugót, úgyhogy valahogy túléli majd ezt is.

Az érkezés utáni napon az első utam Sundarpurba, a leprások falujába vezetett. Két éve is ez volt az egyik kedvenc helyem itt, kíváncsi voltam, hogy változott-e azóta valami. A Kis Virág Leprakórházban töltöttem a délelőtt nagy részét. Felmerülhet a kérdés, hogy illendő-e ezeket a beteg embereket fotózni. Erre csak annyi a válaszom, hogy ugyanúgy, ahogy két éve, most is azt láttam, hogy nagyon örültek nekem. Vagyis nyilván nem nekem, hanem annak, hogy valaki rájuk néz, érdeklődik irántuk. Így aztán a kezdeti megilletődöttségemet leküzdve körbejártam az egész kórházat, gondosan ügyelve arra, hogy mindenkit lefotózzak, hogy senki ne érezze azt, hogy rá nem vagyok kíváncsi. Fotóalanyaim gyermeki örömmel nézegették magukat a fényképezőgép kijelzőjén, alig akartak elengedni, amikor mondtam, hogy lassan mennem kell.

Emese nyakig van a munkában, ahogy az várható volt. De ha lesz egy kis ideje és energiája, majd biztos ő is ír valamit.

Ha valaki 1993 nyarán, amikor Zetor barátommal először ültem a katmandui Durbar Square valamelyik pagoda alakú templomának lépcsőjén, azt mondja, hogy valahol Budapesten egy csinos kislány épp befejezte a nyolcadik osztályt, és ez a kislány 20 év múlva majd mint a gyönyörű feleségem ül velem ugyanitt, biztos megmosolygom. Ha esetleg Zetor mondta volna ezt, parádés jövőbelátó képességről tanúbizonyságot téve, akkor bizonyára valami nagyon frappáns, és némileg trágár megjegyzéssel válaszoltam volna, hiszen akkoriban ilyenek voltunk. Persze én nem voltam trágár, csak Zetor, de hát igyekeztem hozzá alkalmazkodni, hogy a barátjának tartson. És tessék, most itt ülünk Emesével, és bámuljuk a város forgatagát. Lehet, hogy Katmanduban minden megváltozott az elmúlt 20 év alatt, de a Durbar Square látszólag ugyanolyan, mint akkor volt. Vagy csak nem emlékszem már, hogy akkor milyen volt, hiszen olyan rég történt mindez. Sokszor jártam itt. Ha jobban belegondolok, a német városokon kívül, ahol hosszabb-rövidebb ideig éltünk, egyetlen külföldi városban sem voltam annyiszor, mint Katmanduban. Minden trekking utunk itt kezdődött és itt ért véget. A hegyekben töltött hetek után ide tértünk haza, és mindig úgy éreztük, hogy végre visszatértünk a civilizációba. Különösképpen így volt ez akkor, amikor egyszer a szállodai szobában a tv-t bekapcsolva konstatáltuk, hogy éppen a Back To The Future első része kezdődik. 2008-ban egyszer már elbúcsúztam Katmandutól, azt gondoltam, hogy nem jövök ide többet, de most mégis itt vagyok. És most is szeretek itt lenni. A Thamelben minden sarkon van valami ismerős hely, egy szálloda, ahol laktunk, egy bolt, ahol Dunakavicsot vettünk, a posta, ahol vártuk a poste restante leveleket 1993-ban… Emese viszont nem hiszem, hogy  nagyon megszerette ezt a várost ez alatt a néhány nap alatt. Legalábbis elsőre egy kicsit letaglózta a hely, pedig látott már ő is egyet s mást. De nem baj, holnap kora reggel indulunk az indiai Raxaulba, ott már mindketten otthon leszünk. Közben visszajöttünk a szállodába, és most hallgatjuk, ahogy a fejünk fölött a tetőn valamilyen állat motoszkál. Nem láttuk ugyan, de úgy döntöttünk, hogy patkány az, az olyan kedves kis állat. Emese szerint nagyon szociális lények, de agresszívek lesznek, ha magukra hagyják őket. Ez alapján ez a példány már régóta egyedül lehet.

Kedves Családjaink és Barátaink!

Először is köszönjük az előre jelzett érdeklődéseteket a blog iránt, igazán jól esett. Kicsit félve ígértem, hogy majd írok, attól tartottam, hogy mivel már voltunk Raxaulban, nem lesz miről beszámolni, magamat ismételgetni pedig nem szeretném. Nem is számítottam arra, hogy Katmandu és Nepál ilyen hatással lesz rám. A szegénység, ami Katmandut övezi egészen sokkoló, még számomra is. Nem is beszélve arról, hogy ez az ország fővárosa, így a vidéki élet még ennél nagyságrendekkel egyszerűbb lehet. Őszintén szólva, az első nap nem volt a legfényesebb. A repülőnk 3 órás késéssel indult, így az isztambuli reptéren összesen 10 órát henteregtünk a székeken,  a mi időbeállításunk szerint éjszaka. Nagyon fáradt voltam és azt hiszem ez volt a kulturális sokk, őszintén nem értettem, hogy mit is keresünk mi itt, Katmanduban?! Néhány sztúpát  néztünk meg, ami buddhista szentélyt jelent. Itt Buddha szeme néz. Érdekes, hogy a buddhista és a hindu vallás szerencsére nagy békében él itt együtt. De egy jó alvás után, másnap már másképp láttam a dolgot.

 Amúgy itt Diwali van, ami az egyik legnagyobb hindu ünnepnek számít. Több napos ünnep, tegnap előtt a kutyák napja volt, tegnap a teheneké, ma van a Newari új év. Nepálban többször ünnepelnek különfajta új évet, a nepáli áprilisban lesz és 2070-et írnak majd, de ebben az évszámban nem vagyok biztos.

Tegnap a Durbar Square-en voltunk, ami érdekes volt. Palkó azt mondta, és szerintem nagy igaza lehet benne, hogy a leírások alapján az ókori Róma nézhetett ki így. A köveken krétaporból Mandalát festettek és mindent kivilágítottak gyertyákkal, az ünnep kedvéért. A Diwali ugyanis annyit jelent, hogy a fény ünnepe. Fogadtunk egy idegenvezetőt, ő mesélt egy kicsit az életéről, a két lánya magániskolába jár, mert az államiba hiába járnának, onnan valószínűleg írástudatlanul kerülnének ki. Egy két Lonely Planet adat: lakosság: 30 millió, várható élettartam 62 év, átlag életkor: 20 év, a lakosság 82%-a kevesebb mint napi 2 dolláron él, az írástudók aránya kb. 49%.

A mai napon egy kicsit le szerettünk volna térni a jól bevált turista-ösvényről, ezért a híres környékbeli városok helyett két kevésbé látogatott várost látogattunk meg, Bungamatit és Kirtipurt. Ezek kicsit nyugalmasabbak voltak, mint Katmandu. Mind a két város gabonatermelésből él, legalábbis ez volt az első benyomásunk. A földeken kapálnak, kaszálnak, begyűjtenek, elsősorban az asszonyok. A férfiak eközben heverésznek vagy kártyáznak, esetleg horgásznak a kis víztározók egyikében.  Az utcákon szárítják és szitálják a gabonát, ide-oda lapátolják a magokat, majd bezsákolják a termést. Szóval a két komplett falu lakossága, feltételezem, annyi munkát végez egy hét alatt, mint egy modern gép Európában egy nap alatt.

Az emberek egyébként nagyon kedvesek. Étterem rengeteg van és gyakorlatilag minden ázsiai konyhát meg lehet találni. Egy-két képet majd Raxaulból feltöltök, itt nagyon lassú az internet. Bár nem tudom, hogy hol lesz lassabb.

Emese

Végre sikerült ezt a két videót feltölteni!

Séta a szobánktól a kórházban:

https://www.youtube.com/watch?v=THq_jmbj2IM

Vasárnapi Istentisztelet, ahol Palkó is gitározik:

https://www.youtube.com/watch?v=DgzbppzgSUw

Ülünk a vonaton Delhi irányában. Bámulatos pontossággal 8:50-kor elhagytuk Raxault. Lassan utazásunk végéhez érünk. Legalábbis én, Palkó megy tovább, új kalandok felé. Mazsola már biztosan nagyon vár. Én legalábbis már nagyon szeretném látni őt. A bőröndömben lapul a szárim. Ez egy pamut szári, nagyon elegáns, de különlegesen nehéz felvenni. Tegnap, mielőtt felvettem, legalább annyira reménytelennek éreztem a feladatot, mint valami bonyolult műtétet. 5 méter anyag kígyózott mellettem, hogy lesz ebből RUHA?! - gondoltam. A fejemben pedig rengeteg élmény és gondolat kavarog. Talán furcsa módja a szabadság eltöltésének, hogy idén három hétig (tavaly pedig négy hétig) majdnem folyamatosan dolgoztam, de egyáltalán nem bántam meg. Rengeteget láttam, tapasztaltam, tanultam a három hét alatt. Szélesedett a látóköröm, növekedett a toleranciaszintem és ezek a dolgok nekem fontosabbak, annál, hogy effektíve pihenjek. Jó érzéssel térek vissza. Nézelődöm kifelé az ablakon, a táj részleteiről majd Palkó fog beszámolni, legalábbis nekem azt magyarázta reggel, hogy milyen gyönyörű a táj Biharban, talán majd meg is írja.

Tegnap elbúcsúztattak a szülőszobán, nagyon meghatódtam. Még sírtam is, mert én ilyen vagyok. Aztán külön elbúcsúztattak az orvosok is. Ültünk egy kis termemben, és szép sorban mindenki elmondta, hogy miért szeretett velünk (Palkóval és velem) lenni, hogy mennyire köszönik, hogy itt voltunk, és milyen hálásak. Teljesen zavarban voltunk, életünkben ennyi szép szót nem kaptunk még, meg sem érdemeljük persze. De közben egészen biztosan tudom, hogy szívből mondtak mindent. Úgyhogy igyekszünk jól beosztani ezt a sok szeretetet. Az utolsó raxauli vacsoránkat Roopáéknál töltöttük el. Roopa elmesélte, hogy milyen kórházakban dolgozott, nagyon jól szórakoztunk rajta. Majd rábeszélem Palkót, hogy ezt is írja meg.

Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon engem miért érdekel a harmadik világ, a humanitárius segítségnyújtás körüli kérdések. Az egyszerű érdeklődés már régen kezdődött és évek alatt mélyült el, köszönhetően Palkónak is, aki hasonló érdeklődésű és világszemléletű. Ezúton is szeretnék neki köszönetet mondani, hogy mindig mellettem áll és mindenben támogat, bármilyen rögös úton is megyünk. Remélem, hogy lesz erőnk és lehetőségünk tenni még többet is a jövőben. Meglátjuk.

Ezúton is millió köszönet családtagjainknak, barátainknak, olvasóinknak, akik a blogunkat követték. Köszönjük a lelki támogatásotokat és érdeklődéséteket. Nemsokára találkozunk.

Utóirat: Időközben másfél napos utazás után megérkeztünk Agrába, és megnéztük a Taj Mahalt. Még mindig csodaszép.

Tegnap a kórház igazgatójához, Matthew-hoz, és kedves feleségéhez, Lathához voltunk hivatalosak vacsorára. Mindketten fogorvosok. Mint kiderült, Matthew Etiópiában élt gyerekkorában, de ő is és Latha is (és még nagyon sok orvos a kórházban) délről, Kerala államból származik. A nyelvük a malayalam, teljesen más, mint a hindi, még az írásjeleik is. Van egy kislányuk, a 14 éves Rachel, aki valahol az ország teljesen más részén jár iskolába néhány éve. De itt nem ritka dolog, hogy ha a szülők megtehetik, akkor elküldik a gyereküket bentlakásos iskolába. A vacsora után Matthew és Latha nosztalgikus hangulatba kerülve elmesélték, hogy hogyan házasodtak össze 1993-ban (abban az évben, amikor Zetor barátommal először jártam Indiában, de ez egy egész más történet). A lényeg hogy Latha és Matthew házassága úgynevezett „szervezett házasság” volt. Ez nekünk, idegeneknek nem hangzik túl jól. Szervezett házasság? Biztos belekényszerítették a két fiatalt valamibe, amit nem is akartak. A valóságban azonban egy kicsit máshogy nézett ki a dolog.

A szüleik egy közös ismerősön keresztül hallottak egymásról, és megszerveztek a két fiatalnak egy találkozót. Ők pedig találkoztak (életükben először), beszélgettek egy órát, és utána kellett eldönteniük, hogy össze akarnak-e házasodni. A fiatalokon kívül persze mindkét oldalon az egész család részt vett a döntéshozatalban, itt ugyanis nem csak a nő megy férjhez, hanem lényegében a családok is egyesülnek. De hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog, Lathának nem csak egy kérője volt, hanem négy. Az első kettő nem is nagyon jött szóba nála, de a Matthew előtt jelentkező kérőnek (vagyis a harmadik kérőnek) már majdnem igent mondott. Ekkor azonban a harmadik kérő apja felhívta az ő apját, hogy mennyi hozományt ad a lánnyal. No, az apuka erre nagyon mérges lett, hogy a hozomány az első dolog, amiről beszélni akar a kérő apja, mikor ő odaadja a legféltettebb kincsét, az egyetlen lányát. Így aztán ez a harmadik jelölt is kiesett a kérők közül. Matthew viszont szimpatikus volt Lathának, hozományt sem kért a családja, épp ellenkezőleg, azt mondták, hogy a két fiuk mellé mindig szerettek volna egy lányt is, nem kell nekik semmi pénz, csak Lathát kapják meg. Latha apja ekkor el is döntötte a dolgot, mondván, hogy olyan családba adja szívesen a lányát, ahol a férj szülei a saját lányuknak fogják őt tekinteni. Tisztára, mint egy romantikus regény, nem igaz? Pedig csak egy szervezett házasság, indiai módra.

A döntés meghozatalától egy hónapja volt a két családnak, hogy lebonyolítsák az egész ügyet, mivel Matthew-nak kezdődött a raxauli megbízása. Először is az eljegyzésre került sor, 800 vendéggel. Az eljegyzést mindig a lány családja szervezi, így ezen az ő családjának tagjai vannak többségben. Az esküvőt viszont a vőlegény családja szervezi, ezért azon az ő tagjaik kerülnek többségbe. Magán az esküvőn 1000 vendég volt, ami Keralában nem számít rendkívülinek. Az esküvő fontos eleme, hogy indiai szokás szerint cukros tejet kell innia az ifjú párnak, ami azért olyan édes, hogy az élet édességére emlékeztesse őket. Egy pohárból kell inniuk, de az ifjú feleség (titokban, hogy senki ne vegye észre, persze az anyós észrevette) elfordította a poharat, hogy ne érintse a szája a pohárnak azt a részét, ahonnan egy idegen – aki már a férje volt közben – ivott. Kérdeztem Matthew-t, hogy hogyan szeretnék férjhez adni a lányukat, Rachel-t. Ó, ő igazán jó kislány és valószínűleg úgyis azt szeretné, hogy az apukája válasszon neki – mondta erre. Neki pedig csak az a fontos, hogy „istenfélő” legyen a jövendőbeli, és ha egy mód van rá, akkor Kerala államból származzon. No, ennyit az esküvőkről.

Még egy érdekes dolog: Matthew szerint 1993-ban, amikor Kerala államból megérkeztek Biharba, őket is ugyanolyan sokk érte, mint amikor egy külföldi idekerül. Keralához képest óriási a különbség, hatalmas az elmaradottság, a szegénység, a rendezetlenség, a kosz. És bár jól érzik itt magukat, mégis vissza szeretnének költözni Keralába, amikor majd eljön a nyugdíjazásuk ideje (a nyugdíj-korhatár egyébként itt 58 év, amikor gyakorlatilag kötelező nyugdíjba menni). Ja, és idén januárban jártak Budapesten (ennek hozzánk semmi köze), teljesen odavannak, hogy milyen szép az a város, főleg a Parlament.

Érdekes, hogy ezen a helyen milyen más az orvosi vizsgálat. Nyilván azért, mert limitáltak a műszerek, a betegek pedig nagyon elhanyagoltak. A fizikális vizsgálat és a kórtörténet rendkívül fontos. Persze otthon is az, de mégis máshogy. Mondok egy-két példát. Otthon csak belenézek a terhességi könyvbe, és megmondom, hogy a terhesség hányadik heténél tart a kismama. Itt viszont előveszem a Leopold-féle fogásokat és megsaccolom a méh méretét, megállapítom a magzat fekvését. Persze, itt is megkérdezik az utolsó vérzés időpontját, de ezt sokszor klinikailag korrigálni kell. Ezt a helyzetet természetesen tovább bonyolítja az ikerterhesség, ha valakinek nem kellő ütemben fejlődik a terhessége, és még sorolhatnám. A legutóbbi ügyeletem alatt behoztak valakit, aki görcsölt. Már a nővérek is azzal hívtak fel, hogy eklampsziás. Sárgasága volt, ami kialakulhat az eklampszia következtében is. (Nem biztos, hogy észrevettem volna, hogy a beteg sárga, ha a helyi viszonyokhoz szokott nővér erre nem figyelmeztet.) Aztán jött Roopa. Észrevette, hogy kiütése van a betegnek, még a bárányhimlőre is gondoltunk. És kiszúrta, hogy néhány napig lázas volt. Szóval mondta, hogy szerinte kivételesen a terhes nem eklampszia miatt görcsöl, hanem valami belgyógyászati oka van. Aztán jött a belgyógyász, aki olyan dolgokat talál ki a fonendoszkópjával, hogy nekem mindig az állam leesik, és ma reggel mondta, hogy valószínűleg rikettszia fertőzése van. Ez egy kullancs által terjesztett betegség és utoljára az egyetem harmadik évében, mikrobiológia előadáson hallottam róla.

A következő eset: A minap behoztak egy vérző nőt. Azt hittük, hogy nőgyógyászati beteg. Aztán egy fiatal orvos, aki hozzá van szokva az itteni beteganyaghoz, felhívta a figyelmemet arra, hogy sárga, és klasszikus májbetegségre jellemző tremorja van. Szóval kiderült, hogy májelégtelen (az összes klasszikus tünettel), véralvadási zavarral és ezért vérzik. Nekem pedig megint leesett az állam.

Elég sok beteg van az intenzíven Dengue-lázzal. Kenem is magam rendesen szúnyogriasztóval és mondom a Palkónak, hogy ő is kenje magát, nem tűnik egy főnyereménynek ez a betegség. Nem az első, hanem a 2. fertőzés a kritikus, ennek immunológiai okai vannak, ahogy magyarázták. Ezzel együtt az orvosok nagy része több éve van itt, és még senki nem kapott közülük Dengue-lázat, legalábbis senki nem szorult kezelésre emiatt. Az első fertőzés sokszor enyhe tünetekkel jár, ilyenkor az ember nem is tudja, hogy Dengue-láza van.

Már csak néhány nap van az indulásig, sűrűsödnek a programjaink. Tegnap orvosi összejövetel volt, finom fűszeres rizst kaptunk vacsorára. Ma Palkó Suniléknál próbált a vasárnapi fellépésre, én Roopához mentem át. Holnap délelőtt elmegyünk a városba egy-két ajándékot venni. Van egy cukrászda, ott veszek egy doboz édességet a műtős személyzetnek, és a szülőszobára. Holnap a délutáni istentisztelet után Matthew-hoz, a kórház igazgatójához vagyunk hivatalosak, és közben este még az ausztrál pár búcsú bulijára is be kellene néznünk. Hétfő este pedig újfent Roopáékhoz vagyunk hivatalosak.

A mai nap nagyon fárasztó volt. Sajnos az egyik betegünk, akit múlt héten operáltunk rosszul lett. Mármint annyira rosszul, hogy majdnem meg is halt. De szerencsére csak majdnem, viszont újra meg kellett operálni. Igazából nem hiszem, hogy az én hibámból lenne ilyen kritikus állapotban, de azért ez lelkileg és fizikailag is megterhelt. Aztán most este még be kellett menjek néhány dolog miatt. Többek között egy császármetszést csináltunk. Illetve behoztak egy 7 éves kislányt, akit megerőszakoltak. Altatásban össze kellett varrni a sérüléseit. Szegény kislányt nagyon sajnáltam, most is majdnem elsírtam magam. Ilyen esettel még nem volt dolgom. Nem sírt, szótlanul hagyta, hogy megnézzem mi történt vele. Aztán bevittük a műtőbe. Amíg elaltatták ott álltam mellette, már az anyukája sem volt vele. Nézett jobbra és balra a nagy barna szemeivel. De nem sírt. Akkor kezdett sírni, amikor megszúrták a kezét, de utána hamarosan már aludt is. Akkor felfektettük a műtőasztalra, lemostuk a vért a lábáról és hozzákezdtünk a műtéthez. Fog az ügyről jelentés készülni. De nem hinném, hogy a kislány bármiféle pszichológiai támogatást fog kapni. A családja meg sem akarta mondani, hogy mi történt vele. Azt mondták, hogy a biciklivel esett el.

Viszont történnek jó dolgok is. Roopától kaptam ajándékba egy gyönyörű lila színű szárit. Holnap már készülhetnek is a képek róla!

Ahogy Emese is írta, lassan a végéhez közeledik raxauli kalandunk, már csak néhány nap van hátra. Ugyanakkor úgy tűnik, mintha ezer éve itt lennénk, már nem is emlékszem a fotókra és videókra, amiket az elején készítettem. Rengeteg van belőlük, természetesen. Egy átlagos napon 5-600 fotót készítettem, és 30-40 perc videót, időnként többet. A legtöbbször reggel hatkor kelek, kibogozom magam a szúnyoghálóból, halkan kiosonok a szobából, hogy Emesét ne ébresszem fel, és pár perccel később már gyalogolok az aznapi célpont felé. Reggel kifejezetten kellemes az idő, 6 óra körül már kezd világosodni, de persze még nem süt a nap, kezdődik az élet a környező falvakban, tehát mindig van mit fotózni. Elég sok helyszín van, amiket váltogatok, a kórház közvetlen környéke, a rizsföldek körüli részek, a pakisztáni falu, a leprások falujához vezető út, maga a leprások faluja, a kórház hátsó kijáratához közeli rész, a vasúti sínek környékén levő nyomornegyed, a raxauli főút környéke, ilyesmik. A legtávolabbi is legfeljebb fél órás gyaloglással elérhető. Általában már előző este eldöntöm, hogy reggel merre indulok. Amikor meglátok valami érdekeset, akkor odasétálok, közben kinézem, hogy az adott helyszínen ki lehet a családfő vagy a legtekintélyesebb férfi. Egyenesen hozzá szoktam menni, széles mosollyal, kezemet a homlokomhoz emelve köszönök (akkor is, ha aznap már századszorra teszem ezt), és megkérdezem, hogy fotózhatok-e. Erre eddig kivétel nélkül mindig az volt a válasz, hogy a megkérdezett lassú szemlehunyás mellett egy kicsit ingatta a fejét. Ez a jóváhagyás jele. Az első fotó mindig a „helyi főnökről” készül, utána azonnal meg is mutatom neki az eredményt. Ekkor általában elmosolyodik, a hangulat ezzel máris oldottabbá válik, és elkezdhetem fotózni azokat, akiket valójában kiszemeltem. Mindenkitől, akit le szeretnék fotózni (a gyerekek kivételével), megkérdezem, hogy mehet-e a dolog, de ez inkább csak formaság, mert miután látták, hogy a főnök jóváhagyta a dolgot, szinte soha nem utasítanak vissza. A nők néha egy kicsit szégyenlősek, de amint megmutatom nekik az első elkészített fotót, általában elkezd tetszeni nekik a dolog, aztán már egymást húzzák a kamera elé. Ha be szeretnék menni egy házba, azt nyilván külön megkérdezem, de erre sem kaptam még elutasító választ. Azt tudni kell, hogy Raxaul nem az a hely, ahol gyakran látni fotózó külföldieket (azok sem nagyon járnak ki a kórházból, akik itt vannak, legalábbis nem azokra a helyekre, ahová én megyek), így szerintem a helyieknek legalább olyan izgalmas és érdekes, amikor megjelenek közöttük, mint nekem. Ráérősen, lassan csinálom a dolgokat, ha egy adott helyszínen jó a hangulat, akkor leülök az emberek közé, megmutatom nekik a képeket, nevetgélek velük. Az, hogy mindenre van idő, óriási előny ahhoz képest, amikor az ember csak egy-két napig van egy helyen, és ezért szeretne minden alkalommal jó fotókat készíteni. Most ez egyáltalán nem érdekel, mert tudom, hogy legfeljebb majd másnap is visszamegyek ugyanoda, meg harmadnap is, meg jövő héten is, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szerettem volna. A leprások falujába például ma legalább hatodszor mentem vissza. Gyerek természetesen rengeteg van, aranyosak nagyon, de általában jelentősen megnehezítik a dolgomat, mert egyszerűen nem lehet tőlük fotózni. Volt olyan, hogy itt a kórház környékén akartam készíteni pár képet, de amikor már fél órája követte minden lépésemet egy kb. 30 kiskölyökből álló csivitelő-kiabáló-lökdösődő csapat, akik minden alkalommal, amikor felemeltem a kamerát, elém ugrottak, akkor feladtam. A leprások falujában is ilyesmi történt az egyik múlt heti látogatásom alatt, a földön ülve fotóztam, és egy kisebb őrjöngő gyerekcsapat szabályosan rám esett. A kamera úgy megütötte az orromat, hogy napokig fájt. Néha egyéb problémák is adódnak. A helyszínek többségén, ahol fotózom, elég nagy a kosz, és időnként olyasmibe is belelép az ember, amibe nem szeretne, ezt szinte lehetetlen elkerülni. Ma például egészen egyszerűen gyalázatosan néztem ki, amikor visszaértem a kórházba, inkább nem is részletezem. Kis csalásokat is elkövetek persze, ez sem titok. Csak egy példa: egyik délután a leprások falujában voltam, és észrevettem, hogy jött át egy biciklis a Nepál és India határát jelentő kis folyón, a térdig érő vízben. A biciklis a folyóban elég érdekes látvány, ezért le akartam fotózni. Szaladtam a folyópartra, de kiért a vízből, mire odaértem, hiába kiabáltam neki, hogy álljon meg. Kénytelen voltam megkérni, hogy menjen vissza. Kicsit hülyének nézhetett, de megtette, visszament a folyóba és újból kijött. Tehát, amit lefotóztam, az nem az igazi átkelés volt, hanem csak az ismétlés. De ennyi belefér szerintem. A reggeli fotózásról 9-10 körül érek vissza (van, amikor 8-ra bejövök, hogy el tudjak menni a többiekkel a majdnem kötelező istentiszteletre). Nap közben itt szoktam fotózni a kórházban, aztán délután, ha még van kedvem, egy rövidebb kinti fotózásra indulok. Három óra körül kezd megint elfogadható fény lenni, de 5-kor meg már szinte sötét van, így a délutánok nagyon rövidek.

Az utóbbi napokban elhanyagoltam a blog írását. Sok munkám volt. Már csak 5 napot vagyunk Raxaulban és amíg el nem megyünk, gyakorlatilag minden másnap ügyelek. Rengeteg műtétet csináltam, főleg császármetszést, egy kicsit izomlázam is van, azt hiszem. Tegnap délután átmentünk Palkóval Roopáékhoz. Azt hittem, hogy csak egy kávéra, de vacsorát is készítettek nekünk. Volt indiai kenyér és gyakorlatilag spenót, mindenfajta fűszerrel. Finom volt. Megismerkedtünk a kutyájukkal, meséltek sokat Indiáról, hogy merre jártak nyaralni, a családjukról és arról, hogy hogyan határozták el, hogy örökbe fogadnak egy kislányt. Ő az a bizonyos Jeroosha, akiről a tavalyi blogban írtam. Szép este volt.

Tegnap vasárnap volt. Ez volt az első és utolsó olyan nap, amikor szabad vagyok. Itt hat napos a munkahét. Ügyelet után pedig természetesen nem jár szabadnap. Délelőtt kimentünk a városba. Jó volt egy kis változatosság. Raxaul City Váci utcáján bementünk a legjobb boltba, és vettünk néhány nyugati csemegét. Aztán Palkó beült egy közeli fodrászhoz és nagyon trendi frizurát nyírtak neki. Húsz rúpiáért, azaz mintegy száz forintért. A bevásárló utca valójában lényegesen jobb, mint amilyenre emlékeztem. Azt hiszem, sokat segít, hogy már jártam Indiában. Sok üzlet van, ahol műszaki cikkeket, színes tévét és hűtőgépet lehet kapni. Készítettünk videót is, de sajnos a helyi internet kapcsolattal egyelőre nem találtuk meg a módját, hogy feltöltsük. Dolgozunk rajta. Állítólag sokan átjárnak Nepálból vásárolni, talán azért, mert itt néhány cikk olcsóbb.

Kicsit elbizonytalanodtam, hogy a néhány szó, amit megtanultam, tényleg hindi nyelven van-e. Ugyanis a helyi nyelv inkább a bocspuri. Sokan pedig nepáliul beszélnek. Roopa azt mondta, hogy ezek a nyelvek nem állnak közel a hindihez, néhány szót lehet csak megérteni a hindi nyelv segítségével. Amikor Palkó valamelyik nap Sunil rendelését fotózta, ő is meglepődött, hogy még Sunil is tolmácsot vett igénybe a rendelés során. Egy ekkora országban, ahol ennyi nyelv van, semmi sem egyszerű.

Tegnap délután is jutott egy kis idő a sétára és elmentünk Sundarpurba, a leprások falujába. Palkó már visszatérő vendég ott. Tulajdonképpen nagyon szép kis falu és nagyon tiszta is, kellemes helynek mondható, legalábbis jobb, mint Raxaul nagy része. Az emberek rendkívül kedvesek. A falu főterén van egy színes TV, a köré próbáltak éppen valami sátrat építeni a helyiek, amikor arra jártunk. Persze ne gondolja senki, hogy azért, mert Sundarpurban leprások laknak, mindenki, akit az utcán látunk, borzasztóan néz ki. Vannak olyanok, akiken jobban látszanak a betegség nyomai, de a többségen vagy kevésbé, vagy egyáltalán nem. A lepra egyébként egy kórokozó által okozott betegség, hosszú antibiotikum-terápiával jól kezelhető. A baktériumok által okozott idegroncsolás, illetve érzés-zavar következtében a lepra gyakori szövődménye a végtagok fekélyes elváltozása. A betegség kezeletlen formában az ujjak, a szem és a végtagok elvesztéséhez vezethet. A közhiedelemmel ellentétben a lepra kevéssé fertőző, több hónapos szoros együttélés vezethet esetleg megfertőződéshez. Így tehát azt gondoljuk, hogy jó esély van arra, hogy mi se fertőződjünk meg a néhány látogatásunk miatt. A kórházban csak a fekélyes betegeket ápolják, a többiek csak bejönnek az egy-két havi gyógyszer-adagjukért. A fekvőbetegek ellátása természetesen nem ideális körülmények között történik, a kórtermekre ráférne egy alapos felújítás, de az is valami, hogy egyáltalán létezik ez a kórház, és ingyenesen nyújtja a gyógykezelést a betegeknek. Az itt készített képek nem az élet legszebb oldalát mutatják (bár igazán kemény képeket nem akarunk feltenni a betegekről), de az itteni valósághoz sajnos ezek is hozzátartoznak:

Palkó ma elment az ausztrál gyógytornásszal, Rial-lel, kórházon kívüli rendelésre. Egy új beteggel, egy három éves kisfiúval ismerkedtek meg, aki nem tud járni, de ülni és beszélni sem. Állapotának oka részint a szüléskor kialakult oxigénhiány, részint az, hogy a hátrányos helyzetét senki sem ismerte fel igazán, és eddig semmifajta erőfeszítés nem történt annak érdekében, hogy ennek a kis lénynek elviselhető élete legyen. A gyógytornász szerint van rá esély, hogy ha megtanítják a családnak az elvégzendő gyakorlatokat, és esetleg kap néhány segédeszközt is, akkor megtanul járni, és esetleg beszélni is. Képek a vizsgálat helyszínéről:

Valamelyik nap beültem egy helyi fodrászhoz. Nem egy olyan egyszerű kis útszélihez, amilyet mindenhol látni Indiában az utak mellett (kis nyitott bódéban áll a fodrász és borotvál, hajat nyír, masszíroz), hanem a legjobbhoz, akit találtam. És nem bántam meg, bár egy kicsit karcos volt a borotvája, és sokáig is tartott a művelet. De nem unatkoztam, mivel egyrészt üldögélt előttem a mosdóban egy érdekes tüskés farkú szöcske, amilyet még életemben nem láttam, így a hajvágás közben zoológiai megfigyeléseket végezhettem, másrészt a mellettem lévő székben gyakorlatilag mumifikáltak egy vendéget, ami szintén érdekes látvány volt. Csak akkor kezdtem aggódni, amikor a szöcske szép kimért mozdulatokkal felém fordult, és mélyen a szemembe nézett. Na - gondoltam – ha ez most ugrik, akkor én is ugrom, a fodrász ijedtében elvágja a torkomat, a múmia mellettem pedig feltámad, olyanok leszünk, mint a Thriller videoklipje. Mindeközben Emese a fodrászat tévéjén az egyik klasszikus Jean-Claude Van Damme remekművet nézte, hindi szinkronnal, szóval mindketten jól szórakoztunk.

A hajvágást egyébként talán jobb lett volna pár nappal ezelőtt, a vidéki haknink előtt megejtenem, hogy jobban mutassak a színpadon. Az történt ugyanis, hogy az időközben hazautazott skótokkal elmentünk megnézni néhány Raxaul környéki közösségi projektet. Ezek a kórház által támogatott kezdeményezések, amelyeknek valamilyen szociális vagy egészségügyi céljuk van. Nagyon sokféle ilyen kezdeményezés van, a Duncan mintegy 250 faluval áll kapcsolatban, ahol működik valami ilyesmi. Csütörtök reggel tehát elindultunk, hogy megnézzük, hogy miről is van szó.

Valamivel több, mint egy órát autóztunk déli irányban Raxaultól. Sebességünket figyelembe véve ez azt jelenti, hogy mintegy 20 km-re távolodhattunk el a várostól. Az út, amin haladtunk, egészen elképesztő állapotban van, így csak nagyon lassan haladtunk. Sofőrünk ettől egészen frusztrált lett, ezért ha úgy tűnt, hogy az előttünk álló 20 méteren kicsit jobb az út, akkor két lábbal rátaposott a gázpedálra, majd a következő 20 cm mély gödör előtt padlófékkel korrigált. Minden egyes faluban, amit felkerestünk, izgatott tömeg várta az érkezésünket, de azért volt egy szép dramaturgiai íve a dolognak, ami azt jelentette, hogy az első helyen voltak a legkevesebben, a második és harmadik faluban egyre többen, majd az utolsó helyen... de ne szaladjunk ennyire előre! A teljes turné le volt szervezve, azaz mindenhol tudták, hogy jövünk, és készültek a fogadásunkra. Az első faluban az volt a projekt lényege, hogy a helyi nők csillagszórót gyártottak, és az értékesítésből származó bevételt használták közösségi célokra. A második faluban a csillagszóró-gyártás helyett agyagedények előállítása állt a középpontban. A harmadik faluban a nők ökröket tartottak, az így nyert bevételből szépítgették a falut. Mindhárom esetben úgy nézett ki a látogatásunk, hogy a kis vályogházas falvak apraja-nagyja kivonult a köszöntésünkre, majd a falu közepén előkészített ponyvákra letelepedve meghallgattuk az elöljárók (kivétel nélkül mindenhol helyi nők) beszámolóját. Pontosabban a skótok telepedtek le a ponyvákra, én közben fotóztam.

Végül délután egy óra körül megérkeztünk az utolsó faluba, ahol nagy meglepetésünkre több száz ember várta az érkezésünket. És az még csak hagyján, hogy vártak ránk. Színpadot építettek, hangosítást szereztek, műsorral készültek, mintha valami állami delegáció lettünk volna. Zavarba ejtő volt, és persze megható is. Mert azt azért egy pillanatra se felejtsük el, hogy nagyon szegény környéken jártunk, ahogy a vezetőnk végig hangsúlyozta: India legszegényebb vidékén. És ezek a szegény, de rettentő kedves emberek a tiszteletünkre megjelentek a falujuk közepén, örültek az érkezésünknek, készültek a fogadásunkra. Fel is kellett mennünk a színpadra, és valamennyiünknek kellett egy kis beszédet mondania. A legfrappánsabb az egyik skót házaspár fiának, Bennek a beszéde volt: „Sziasztok, én Ben vagyok, 15 éves.” Én egy kicsit többet beszéltem, de nem volt sokkal több értelme. Próbáltam azzal belopni magam a hallgatóság szívébe, hogy hindi nyelven köszöntem és mutatkoztam be, de ez semmilyen reakciót nem váltott ki a tömegből, így nem erőlködtem tovább. A csúcspont az volt, amikor a helyiek kérésére a skótok elénekeltek egy skót népdalt. Azért annak kétségkívül van egy kicsit abszurd humor jellege, amikor a 35 fokos indiai hőségben két száriba öltözött, szőke skót nő, kamaszodó gyerekeik és az egyikük gyöngyöző homlokú férje a több száz fős néma tömegnek vigyázzállásban skót népdalt énekel. Bájos volt. Ezután néhány beszéd következett, persze hindi nyelven, majd egy színdarab, szintén hindiül. Ha jól értettem a gesztusokból és a kellékekből, a darab a palackos ásványvíz fogyasztásának előnyeiről szólt. Vagy valami ilyesmiről. Az első felvonás után egy táncbetét színesítette a műsort. Ez abból állt, hogy négy, Mikulás-jelmezbe öltözött lány tipegett-topogott a színpadon, szigorúan ügyelve arra, hogy a recsegő-gerjedő hangszórókból áradó zenével, illetve egymással semmilyen összefüggésben ne legyenek a mozdulataik. Ezt a feladatot meglehetősen nagy sikerrel abszolválták. Néhány újabb beszéd után következett a darab második felvonása, melyben a komikus elemek kerültek túlsúlyba, legalábbis a körülöttem ülők hangos kacagásából erre következtettem. A projektvezető 4-5 percenként kuncogva összefoglalta nekünk, hogy mi történik, mi pedig (a skótok és én) valamennyien bólogattunk, mintha tudnánk követni, hogy ki kicsoda a színpadon, és miért van ott. Szerencsére egy fél óra után váratlanul véget ért a darab. Ekkor jött a második zenés-táncos betét, amely csak abban különbözött az elsőtől, hogy ezúttal indiai nemzeti színekbe öltözött a négy lány, és ha lehet, még kevésbé figyeltek a zenére és egymásra, mint eddig. Újabb hindi nyelven előadott beszédek után felkértek minket, hogy a projektben részt vevőknek ünnepélyesen osszunk ki néhány száz oklevelet. Én inkább fotóztam, de a skótok derekasan teljesítették ezt a feladatot is. Kezdtem bizakodni, hogy ez már a program végét jelenti, de ekkor még hátra volt néhány izgalmas beszéd, és csak ezek végighallgatása után sikerült elszabadulnunk. A viccet félretéve, Dr. Sunil szerint önmagában az, hogy ezeknek a kis falvaknak a lakói, főleg a nők és a lányok egyáltalán meg merik mutatni magukat olyan idegeneknek, mint mi vagyunk, jelentős részben a közösségi projekteknek köszönhető.

A végére itt van néhány ma reggeli fénykép:

Ma újfent ügyelek. Szerencsére sokkal jobban vagyok, bár a többiek épp most kérdezik: beteg vagy? Ugyanis elkezdtem köhögni. A mai nap unalmasnak ígérkezett, de aztán beindult az üzem. Eddig hét császármetszést végeztem. És még csak most kezdődik az este.

Palkónak is érdekes napja volt, azt mondja elég kimennie a kórház kapuján és fürtökben lógnak rajta a gyerekek. Már mindenki ismeri, és a gyerekek azt kiabálják neki: Parapali, parapali! Ez szinte Palkó jelszava lett, annyit jelent: egyenként. Azt mondja, hogy fotózni már nem is nagyon tud, mert ha felemeli a kamerát, azonnal beszalad 10 gyerek a képbe.

Hindi tudásom eléggé szegényes, de gyarapszik. Tavaly szerzett szókincsem (férj: szati, baccsa: gyerek, tik hee: minden rendben, acsa: igen stb.) mellé további szavakat tanultam: lurka: fiú, lurki: lány, szutó: feküdj le, nicse: le, la goll: nyomj. Egy szülész-nőgyógyász szókincse.

Érdekes, hogy bár ötödik éve szülészet-nőgyógyászattal foglalkozom, itt mégis vannak olyan helyzetek, amikor nem tudom, hogyan döntsek, egyszerűen nem ismerem a helyi viszonyokat. A minap császármetszést végeztem és mivel a nő harmadik gyermeke, egyben második császármetszése volt, felmerült a sterilizáció kérdése. Ebbe a rokonság, illetve a férj beleegyezett, a nő viszont csak akkor, ha a gyermek fiú lesz. Tehát segítséget kértem Roopa-tól, ő azt mondta, azt kell csinálni, amit a férj mondott. Szóval, komolyan mondom, míg a gyerek meg nem született, imádkoztam, hogy fiú legyen, és szerencsére tényleg az lett. Így lelkiismeret furdalás nélkül el tudtam végezni a sterilizációt, nem kellett semmi olyat tennem, amit a férj akart, a feleség pedig nem.

Tegnap voltunk Suniléknál, meghívtak minket. Egészen hihetetlen emberek. Sunil felesége Joanna. Sunil 48 éves, sebész, 2 év megszakítással, amikor is Ausztráliában voltak, végig misszionárius kórházban dolgozott. Joanna tulajdonképpen labororvos, ezt a szakterületet választotta, hogy több ideje legyen a gyerekeikre, itt a Duncanban viszont ő az ultrahangos guru. Ezt a tudományát nem a könyvekből szerezte, hanem a gyakorlattal. Egy magyar kolléga járt itt kb. 1 éve, aki megmutatta neki az újszülöttek speciális trükkjeit, amiért nagyon hálás és alkalmazza is. Sunil nagyon szereti a zenét, tulajdonképpen látogatásunk célja is az volt, hogy tudjanak a Palkóval kicsit gyakorolni a következő fellépésre. Sunil zongorázott, Palkó gitározott, sorban egymás után átnézték a dalokat, amiket majd játszanak a templomi közönségnek. Nagyon szép volt. Én közben Joannával beszélgettem. Ő beleszeretett Sunilba, és ezért mindig követte oda, ahova ő ment. Három gyermekük van és azt mondták, hogy semmit nem sajnálnak az életükben, minden tökéletesen alakult. Beszélgettünk sok mindenről, valahogy még az állatorvosok is szóba kerültek. Azt mondta Joanna, hogy Biharban nem nagyon van állatorvos, hiszen az emberek is úgy halnak, mint a legyek.

Most értem vissza a szülőszobáról, és nagyon szomorú vagyok. Egyrészt, az egyik beteg az elvérzés előtt áll (szakmabelieknek: a Haemoglobinja 4 g/dl). Reméljük, hogy a hozzátartozók szereznek neki vért, különben megint csak imádkozhatunk érte. Ami ebben az esetben nem tudom, hogy fog-e segíteni. Másrészről, megszületett egy kislány, 1,6 kg-mal, kb. a 32. héten. A szülést a már emlegetett eklampszia miatt kellett beindítani, mivel az édesanya életveszélyes állapotban volt. Sajnos még vákuumot is kellett alkalmazni, hiszen az anyuka eszméletlen, ez sem tesz jót egy koraszülöttnek. Tulajdonképpen olyan rosszak az esélyei, hogy ezért is nem szokott Roopa császármetszést végezni ilyen esetekben. Tehát megszületett ez a csodálatos kislány, 21:30 körül és él. Betakarták egy zöld rongyba és ott fekszik a melegítő lámpa alatt. Odamentem hozzá és könnybe lábadt a szemem, sőt talán sírtam is, olyan kis szánalmas volt. Ennek a kislánynak Németországban és Magyarországon is minden további nélkül kiváló esélyei lennének az életben maradásra. Ezzel szemben ő itt fekszik egyedül, anélkül, hogy bárki törődne vele. A nővérek majd átviszik a gyerekosztályra, de erre eddig még senkinek sem volt ideje, és valójában a gyerekosztályon sem lesz senki, aki foglalkozni tudna vele. Ha valami szerencsésebb helyen született volna, már inkubátorban lenne, műszerekkel figyelnék az életjeleit, kapna gyógyszert, amivel könnyebben tudna levegőt venni. Ő viszont csak fekszik ott magában, és küzd azért, hogy ne a rettegett katmandui újságpapírban végezze. Ott álltam mellette és néztem, hogy hogyan erőlködik minden levegővételnél. Miért nem segít neki SENKI?

Ez még egy korábbi kép, de illik ide. Nem jut minden újszülöttnek lélegeztetőgép.

A műtőben a személyzet nagyon-nagyon kedves és vidám. Athonban, az egyik „műtősnő”, merthogy férfi, elég jól beszél angolul és beszédes, ezért sok mindent tudok róla, mert mikor operálunk, van időnk beszélgetni. 31 éves, szeretne megházasodni, most lett vége egy hosszú kapcsolatának. Református pap az apukája és habár Raxaulban nagyon jónak gondolja a lelki életet, hiányzik neki, hogy valami mást is lehessen itt csinálni. Amúgy a műtéteket kettesben szoktuk elvégezni a műtősnővel, ez is nagy különbség az otthoni viszonyokhoz képest, ahol minimum két orvos és műtősnő van. (Egyes német kollegáim szerint ennél kevesebb emberrel nem is lehet operálni.) Néha van egy harmadik tanuló vagy orvostanhallgató, aki leginkább csak hátráltatni szokott, de ez így van jól és (majdnem) mindig örülök is neki. A műtőben van még Pongi, ő egy 22 éves lány és nagyon ízletes csáj-t tud csinálni, amiből mindig engem is megkínál. Ott van még Onkle, aki anesztes nővér és a gerincvelői érzéstelenítést kb. ½ perc alatt szúrja meg. Mindig kérem, hogy tanítson engem is és én is szúrtam már néhányat. Meg néhányszor mellészúrtam és akkor ő segített. Azért szeretném megtanulni, mert sok hasonló helyen ez a szülész orvos feladata. Ez itt egy luxus, hogy van egy altató nővér. (Németországban persze elképzelhetetlen bármilyen műtét is altatóorvos nélkül.) A műtő jellegzetes hangulatát adja, hogy szól az indiai zene. Igazából talán valami keresztény zene, de ez persze nekem már csak azért sem tűnik fel, mert hindi nyelven van, a hangzása pedig egészen jó, de nem jellegzetes templomi. Majd lemásolok egy-két CD-t, hogy tudjam őket hallgatni, ha éppen a Duncan-ra gondolok, hogy lélekben, testben, teljes valóban ide tudjam majd magam képzelni. Csoda ez a hely, szeretnék majd visszajönni. Hogy mikor, azt még nem tudom, de ez majd elválik.

A fenti képen a szülőszoba váróterme látható, egy átlagos hétköznap délelőtt, Palkó készített ott egy pár ilyen 180 fokos panorámafotót. Azért tettem ezt a mai bejegyzésem elejére, mert ma főleg a szülőszobáról szeretnék írni. Itt is hagyományosan szülészet-nőgyógyászat a szakterület, az eseteknek azonban kb. a 80%-át a szülészet teszi ki. A szülőszobán évi 6000 szülés van, ami nagyon soknak számít. Összehasonlításképpen: Passauban, ahol dolgozom, évi 1500 szülés van, és német viszonylatban a passaui a nagyobb klinikák közé tartozik. Tudomásom szerint Magyarország legnagyobb szülészete Nyíregyházán van, évi kb. 3000 szüléssel. Különösen sokat jelent az itteni évi 6000 szülés akkor, ha a nők kb. 80-90 %-a semmilyen formában nem vesz részt a terhes gondozáson. Nagyon sokan először a helyi kuruzslónál, orvosnál, kisebb kórháznál keresnek segítséget, és csak akkor kerülnek el hozzánk, amikor a felsoroltak már nem tudnak segíteni. Az esetek többsége súlyos, elhanyagolt, szövődményes. Magyarországon és Németországban már ritkán előforduló életveszélyes állapot az eklampszia, itt a 6000 szülésnél mintegy 500-600 eklampsziás esettel lehet számolni. Ez egy magas vérnyomással, görcsös eszméletvesztéssel járó súlyos állapot, amibe sokszor a gyermek, de nemegyszer az anya is belehal.

A kórházban egyébként sebészeti, belgyógyászati, gyermekgyógyászati részleg van. Ezen kívül van még fogászat is. Működött szemészet is, de sajnos a szemész meghalt néhány éve, és nem találtak újat helyette. Viszont jött egy ortopéd sebész. A kórházban mintegy 15 orvos dolgozik. Ezek közül kb. 8-10 tapasztalt és 4-5 fiatal orvos. A számokat tovább elemezve: az évi 6000 szülést bonyolító szülőszobán egy szakorvos és egy asszisztens orvos dolgozik. Németországban az 1500 szülésre 5 főorvos, 2 szakorvos és 9-10 fiatal orvos jut. Persze, nem ilyen egyszerű az összehasonlítás, hiszen otthon sok a nőgyógyászati, onkológiai eset is. És itt Raxaulban a legtöbb szülést a szülésznő levezeti, mégis a személyzet hiányát ezek a számok talán jól érzékeltetik.

Még mindig sokszor előfordul, hogy a lánygyermekeket egyszerűen a kórházban hagyják. Most is van a gyermekosztályon egy lány ikerpár, 10 hónaposak, az édesanyjuk meghalt a szülés során, értük pedig nem jött el a családjuk. Remélem, hogy jóra fordul a sorsuk, de a kilátásaik nem túl rózsásak. A gyerekosztályon aktuálisan 48 csecsemő van, köztük több kritikus állapotú. 2 képzett nővér és néhány tanuló viseli gondjukat napközben.

Be akartam számolni Mary Ellen-ről is, bár ő nem a szülőszobán dolgozik. Mintegy 12 éve van a kórházban, kanadai gyógytornász. A szellemi és testi fogyatékos gyerekek rehabilitációjával foglalkozik, közösségi szinten. Tegnap beszélgettem vele, kérdeztem, hogy meddig lesz még itt. Azt mondta, hogy ha az itteni csapat már nélküle is boldogul, akkor odébb áll. Afganisztánba vagy valahova máshova Indiába, esetleg Sri Lankára megy.

Az itteni munka velejárója, hogy a szegény emberek értelmetlen és tragikus szenvedését a kórházban minden nap közelről látjuk. Így sokkal inkább a sajátunknak érezzük az ő problémáikat. Hiszen amikor a szenvedéshez egy arc, vagy egy kis történet társul, kialakul a személyes kapcsolat, akkor már nem olyan könnyű elmenni ezek mellett. Másfél éve voltam itt először, de azóta rengeteget felejtettem. A gondolatokat, amik itt foglalkoztatják az embert, az érzéseket, a jókat és a rosszakat. Az undort, az együttérzést, a sajnálatot, a haragot, a dühöt, az örömöt, a meglepődést. Inspiráló ez a néhány hét.

Sajnos most valami járvány kering itt. Nekem is fáj a torkom és elég levert vagyok két napja. De ma már jobban érzem magam. Palkó általában kint van valahol fotózni. Ma reggel megint elment a leprásokhoz. Szeret arra menni, csak egy negyed órás séta, és közben mindig adódik valami téma. A gyerekek már ismerik, messziről szaladnak hozzá, ha arra sétál. Meg persze Sundarpur, a leprások faluja is nagyon érdekes, nem is beszélve a kórházukról. Majd vasárnap együtt is elmegyünk. Egyébként itt most ünnepek vannak, tegnapelőtt volt a Devali, majd megsüketültünk este, annyi petárdát robbantottak a környéken. Jövő héten pedig valami helyi, bihari ünnep lesz. Úgyhogy viszonylag nyugodt a légkör. Viszont a petárda itt is veszélyes dolog, tegnap be is hozták hozzánk az első, súlyos égési sérülést szenvedett kismamát.

Ha esetleg valaki aggódna a macskánk, Mazsola felől, elmondom, hogy a legnagyobb rendben van. Csak száraz cicaeledelt és tejszínhabot hajlandó enni, ami elég nagy változás az eddigi étrendjéhez képest.

A skótok ma reggel elutaztak. Palkó tegnap még elment velük egy körútra a környéken, valahol még egy falunapot is rendeztek a tiszteletükre. De erről majd talán ő is beszámol. Gordon professzor az elutazás előtt még végzett egy pár műtétet, Palkó meg lefotózta az egyiket. Úgyhogy zárásképpen itt van néhány kép egy jól sikerült artroszkópos térdműtétről, csak az ínyencek kedvéért:

A Duncan név nekem – talán másoknak is, akik többek között a Nagy indiánkönyvön nőttek fel – korábban sosem jelentett mást, mint az ellenszenves angol hadnagyot (vagy kapitányt) az Utolsó mohikánból. Nos, a kórházunk nem erről a Duncanről kapta a nevét, hanem arról a skót úriemberről, aki 1930-ban megalapította az intézményt.

A szállásunk a kórház vendégházában található, és minden igényt kielégít… Vagyis hát nem rossz… Na jó, maradjunk abban, hogy a ’80-as évek számítógépes nyelvére emlékeztet: basic. A szobánkban van egy franciaágy (amit keménysége alapján inkább kétszemélyes priccsnek neveznék), egy picike asztal, egy szék és egy fémszekrény. Viszont tartozik a lakosztályunkhoz egy fürdőszoba is, hideg vizes zuhannyal és wc-vel. Az egészet a 70-es évek munkásszállóinak bájos szerénysége jellemzi. Az ágyat egy bordó színű szúnyogháló öleli körbe. Ennek egyetlen funkciója, hogy ne engedje elcsatangolni a közelünkből az alatta tanyázó kiéhezett szúnyogokat. Illetve az is lehet, hogy ez védi meg a szúnyogokat a gekkóktól. Minket nem véd meg semmitől, ennek köszönhetően az első reggel úgy ébredtem, hogy a jobb kézfejemen 41 szúnyogcsípés volt. Igen, megszámoltam. De hogy miért csak a jobb kézfejemen, azt nem tudom. Esténként, amikor lekapcsoljuk a világítást, bevackoljuk magunkat a háló alá és a fejlámpáink fényével édesgetjük magunkhoz a szúnyogokat, Emesével olyanok lehetünk, mint két chilei bányász a tárna mélyén. Amíg működött a fejlámpájuk. A szobában egyébként állandóan 30 C fok körül van a hőmérséklet, amit a mennyezeti ventillátorral próbálunk – csekély sikerrel – egy kicsit elviselhetőbbé tenni.

Itt lakunk:

A szobánkat hetente egyszer kitakarítják (ami igazából annyit jelent, hogy valaki sepreget egy kicsit), érkezésünk óta az első takarításra tegnap került sor. Ezt elsősorban abból lehetett észrevenni, hogy a seprésnek köszönhetően a kőpadlóról a teljes pormennyiség átkerült a magasabban elhelyezkedő tereptárgyakra. Így a laptop tetején felhalmozódó por feleslegessé teszi a cetlik alkalmazását, amiken ki szoktam írni Emesének, hogy hova mentem, most egyszerűen elég beleírnom az ujjammal a porba. A vendégházban van egyébként egy közös fürdőszoba-szerűség is, abban pedig egy mosógép, amit szerintem még valamikor Gandhi életében helyezhettek üzembe. De hogy ma is kifogástalanul működik, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a segítségével Emese az első napon megoldotta a fehér ruha – színes ruha kérdést. Emesének és a mosógépnek köszönhetően e két kategória szép, szürke harmóniába olvadt. Így most csak szürke ruháink vannak, fehéres szürke, pirosas szürke, sárgás szürke, szürkés szürke. Kedves feleségem csak nagyvonalúan legyintett egyet, amikor némi aggodalommal megkérdeztem tőle, hogy valóban jó ötlet-e az összes ruhánkat egy mosás keretében, rögtön az első napon tönkretenni. Szerinte jó ötlet volt.

Ellátásunkról a vendégház Idrish nevű szakácsa gondoskodik. Őt leginkább Charles Bronson-hoz tudnám hasonlítani a Volt egyszer egy vadnyugatból. Szigorú tekintete, rafinált arcjátéka és általam eddig megismert szókincse is a legendás alakítást idézi. Ami annyit jelent, hogy még soha nem hallottam beszélni, és soha nem láttam az arcán semmilyen érzelmet tükröződni. Emese szerint arany szíve van a kisöregnek. Ezt az állítást nem tudom, hogy mire alapozza. Csak arra tudok gondolni, hogy valamilyen orvosi beavatkozás során jutott ehhez az információhoz. A menü minden nap, kivétel nélkül ugyanaz. Reggeli: (amit én kihagyok) pirítós, vaj, tea, kávé. Ebéd: rizs, lencse, zöldséges curry-szerűség, valami hús (amit szintén kihagyunk). Vacsora: főtt krumpli, karfiol, káposzta, egyéb zöldségek, és valami kis desszert. Gyümölcs mindig van egy kis tálban, banán és alma. Szűrt vizet iszunk, azaz a csapvizet beleöntjük egy vízszűrő készülékbe, ez állítólag megfelel a WHO-előírásoknak. Ha nekik jó, nekünk is az. De szerencsére a közeli kis boltban van Coca Cola, Fanta, Sprite, a boltos srác nagy haver, főleg amióta lefotóztam, ahogy a biciklijén feszített.

A Duncan egy református keresztény kórház. Igazából olyan, mint egy kommuna. Tehát a teljes személyzet (vagy legalábbis a nagy része) itt lakik a kórház területén, orvosok, ápolók, mindenki. A gyerekek a Duncan Academy-re járnak, vagyis a kórház saját iskolájába. Ahová egyébként mások is járhatnak, a környékbeli családok gyerekei közül is járnak ide elég sokan. A kedvencem a kis Mya, egy kislány, aki a születésekor elveszítette az egyik szemét. Tehát kétszeresen is hátrányos helyzetű, egyrészt mert lány, és az nem általános, hogy a lányok itt iskolába járnak, másrészt pedig mert csak egy szeme van, ami szintén nem növeli az iskola elvégzésének esélyeit. Ezért a kis Mya különleges motivációban részesül: minden olyan hétért, amit befejez az iskolában, kap egy szép színes matricát. Ő Mya:

A kórház keresztény jellegéből következően minden reggel nyolc órakor istentisztelet van az iskola mellett található kápolnában, amin gyakorlatilag kötelező a részvétel. Vagy legalábbis erősen elvárt. Ami egy kicsit keresztbe tesz a reggeli fotózásaimnak. Olyan szépen lehetne 7-től 9-ig fotózni a környéken, amikor még nem elviselhetetlen a hőség és a fény. De végül is már 6-kor is van élet odakint, meg valami fény is, ma reggel pl. fél 7 körül már kecskevágást fotóztam, 7-kor meg egy kis pakisztáni faluban voltam. Senki ne kérdezze, hogy miért van itt pakisztáni falu, fogalmam sincs, hogy kerültek ide Biharba. De itt vannak, nem messze tőlünk, egy, a többi településtől látványosan különböző, tapasztott falú vályogkunyhókból álló kis faluban. Íme, néhány ma reggeli fotó:

Egy-két történet erejéig még visszatérek az istentiszteletekhez. Az első a vasárnap reggeli hindi nyelvű szertartáson történt. A hívek közül a fiatalabbak, főleg a gyerekek elől ülnek a földön, bal oldalon a lányok, jobb oldalon pedig a fiúk. Én közvetlenül mögöttük, az első padsorban ültem a kórház igazgatója, Matthew mellett. Ami nagyon hasznos volt, mert Matthew folyamatosan mutatta nekem a hindi nyelvű zsoltáros könyvben, hogy éppen mit kellene énekelni, így egyből nem éreztem magam olyan elveszettnek. Csak két dolgot nem ismerek, ami szükséges lett volna: a hindi írásjeleket, és a dalok dallamát. Így aztán a részvételem meglehetősen passzívra sikeredett, és menthetetlenül sodródtam az elbóbiskolás felé. De szerencsére ekkor történt valami, ami felébresztett.  Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a lányok sikítozva felugrálnak és szétrebbennek, aztán a fiúk oldalán történt ugyanez. Olyan volt, mint a mexikói foci vb-n megismert hullámzás, csak persze kicsiben. Pár pillanat múlva aztán egy ijedt és megzavarodott patkány iszkolt el a lábaim mellett, ő volt a nagy riadalom oka. Szintén vasárnap, csak már a délutáni, angol nyelvű istentiszteleten végre tevékeny szerepet vállalhattam. Kiderült, hogy van a kórházban néhány gitár.  Elkövettem azt a hibát, hogy megemlítettem Dr. Sunilnak, hogy tudok gitározni. Ezek után persze nem kerülhettem el, hogy be kelljen szállnom a vasárnapi előadásba. Odamentem öt óra előtt a kápolnába, gyorsan összepróbáltunk két másik gitáros fiúval, egy dobossal és a néhány fős kórussal néhány dalt. Az okozott csak kisebb nehézséget, hogy 1-2 számban a kórus hangfekvéséhez igazodva az utolsó pillanatokban a többiek elkezdték váltogatni a hangnemeket, és az ezzel kapcsolatos hindi nyelvű eszmecserét nem nagyon tudtam követni. De végül leírták nekem, amit játszanom kellett, így nem volt nagy probléma. Csak egy dalban nem találtam a helyemet, így abban a ritmusszekciót erősítettem. Összességében jól sikerült a dolog, legalábbis én élveztem. A következő vasárnapi előadásra majd igyekszünk próbálni egy kicsit, talán még lemezszerződést is kapunk a végén, és akkor aztán irány Bollywood!

A napok érdekesen telnek. Az időm nagy részét a szülőszobán töltöm. Itt továbbra is olyan szülészeti esetekkel találkozom, amelyeket a legrosszabb rémálmomban sem szeretnék viszontlátni. Farfekvés lábtartással, eklampsziás iker, stb.

Mint már írtam, tavalyhoz képest nagy előrelépés az anyasági-gyermek központ. Ez egy, a környezetében kirívóan modern épület, és a felszereltsége tulajdonképpen nem rossz. Minden alap és limitált, de nagyjából minden megvan a betegek ellátásához. Az egyetlen nagy problémát továbbra is az jelenti, amikor valakinek vérátömlesztésre van szüksége. Ugyanis a vér igen korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre, illetve valamelyik hozzátartozónak vagy lefizetett embernek vért kell adnia ahhoz, hogy mi vért tudjunk kiadni a vérbankból. Tehát, egy kicsit az épület történetéről akartam írni. Az épület falán a következő feliratot lehet olvasni: Nepál és Bihar embereinek. Prof. Gordon és Jackie Mackay adományaiból építve. A dolog érdekessége, hogy a Mackay család eljött látogatóba éppen most, itt alszanak a szomszéd szobában, a vendégházban. Gordon egy nagyon szimpatikus ortopéd sebész professzor Skóciában, a felesége, Jackie, pedig a praxisát igazgatja. Kis időbe telt, míg rájöttünk, hogy kik is ők, annyira szerények. Véletlenül sem említették, hogy ilyen komolyan hozzájárultak a kórház működéséhez. Csak ma vettük észre a táblát az új épület falán, aztán Palkó rákérdezett, hogy ők-e azok, akiknek a neve a táblán szerepel. Műszereket is gyűjtöttek, azokat most hozták magukkal, és ma szerelték össze őket az egyik műtőben. Egy hétig lesznek itt és ez alatt az idő alatt betanítják a személyzetet a használatra, illetve Gordon néhány műtétet is fog végezni. Ez az általa hozott "apróságokkal" berendezett új műtő:

És akkor jöjjön néhány fotó a többi új műtőről, azt hiszem jól látható, hogy mekkora a fejlődés tavalyhoz képest (valahol itt a blogon  visszakereshetők a tavalyi fotók, amelyeken látszik, hogy akkor milyen műtőben dolgoztam):

Tegnap egy újabb vendég is érkezett, Sama. Ő Indiában született, de két hónapos korában kivándorolt a családja az Egyesült Államokba. Biológiát tanult és most a Bill Gates Alapítványnak dolgozik. Az aktuális projektje a következő: a nők a havi vérzés során, különösen a fejlődő országokban mindenfajta leveleket, gyolcsokat, rongyokat használnak. Ezeket aztán valahova kidobják, esetleg az állatok megeszik, nem utolsó sorban pedig rengeteg szemetet generálnak vele. Ők a következő termék elfogadottságát tesztelik a nők körében: kifejlesztettek egy úgynevezett menstrual cup-ot (shecup márkanév alatt) és ez megoldás lenne sok nőnek a nehezebb napokra, ill. egy környezetbarát, biztonságos és olcsó alternatíva lenne nemcsak a rongyokkal, de a tamponnal, betéttel szemben is. Szóval, mikor Sama először elmesélte, hogy mivel foglalkozik, megvolt a magam véleménye. Megint egy amerikai baromság. De aztán, mikor részleteibe menően elbeszélgettünk, érdekesnek és hasznosnak találtam a programot, hiszen ez bizonyosan probléma főleg olyan helyeken, ahol szegények az emberek. Nem is beszélve azokról a helyekről, ahol mondjuk magas a HIV fertőzöttek aránya.

Végül még néhány fotó, bizonyítékául annak, hogy valóban dolgozom. Én vagyok a színes sapkás doktornő:

Mielőtt Emese tavaly először ideutazott, több útikönyvben is megnéztük, hogy mit írnak Raxaulról. Amit találtunk, az nem volt túl bíztató. Nagyjából úgy lehet összefoglalni, hogy Raxaul egy koszos, visszataszító porfészek, lehetőleg próbáld elkerülni, hogy itt kelljen töltened akár egyetlen éjszakát is. Ha valamilyen elkerülhetetlen okból mégis muszáj lenne itt maradnod, akkor inkább menj át aludni a nepáli-indiai határ túloldalán található Birganjba. De régóta tudom, hogy az útikönyvek, különösen, ha a nyugati civilizáció jóllakott gyermekei írják őket, hajlamosak a drámai túlzásokra. Azonban sajnos azt kell mondanom, hogy Raxaul esetében a jellemzés meglehetősen pontos. Voltam már néhány szerencsétlennek látszó helyen az elmúlt huszonöt évben, de Raxaul ott van valahol a lista élmezőnyében.

A kórház kapuján kilépve azonnal belecsöppen az ember az indiai vidéki élet szépségeibe, lepusztult épületek, úttalan utak, szegénység. Mindazonáltal nem a bádogkunyhós, reménytelennek tűnő szegénység, mert azért igazi házak vannak a környéken. És az emberek nagyon kedvesek. Egyetlen kivétellel csak pozitív reakciókkal találkoztam fotózás közben. Ez a kivétel a raxauli pályaudvar állomásfőnök-helyettese volt, aki kis híján leordította a fejemet, amikor az állomáson fotózni akartam. Próbáltam megnyugtatni, hogy ne aggódjon, nem akarom felrobbantani a pályaudvart, de idegállapotát tekintve az értelmes párbeszéd esélye meglehetősen csekélynek tűnt, így ráhagytam a dolgot.

De a pozitív élmények sokkal fontosabbak. Így például az, amikor az első fotózással töltött napon bementem egy iskolába, és önmagában azzal, hogy fényképeket készítettem, sikerült hisztérikus tömegjeleneteket előidéznem. A gyerekek visítva-lökdösődve akartak rákerülni a fotókra, majdnem szétszedtek, az egész a pár évvel ezelőtti szváziföldi iskolai fotózásokra emlékeztetett, csak talán még azokon is túltett. Az igazgató aztán nagy nehezen rendet tett a gyerekek között, felsorakoztatta az egész iskolát a tiszteletemre az udvaron. Kicsit zavarban is voltam, ahogy a gyerekek az igazgató kezében található, időnként jól megsuhintott vesszőtől tartva, pisszenés nélkül álltak hosszú sorokban, én pedig, mint Rákosi elvtárs, sétálgattam közöttük. Még integettem is. Egy-egy nebulóhoz odahajoltam, és szánalmas hindi nyelvtudásom alkalomhoz illő vagy nem illő elemeit puffogtatva megsimogattam a buksijukat. Aztán még énekeltek is nekem. A végén meg kellett ígérnem az igazgatónak, hogy viszek neki majd kinyomtatott fotókat. Persze megígértem, de még nem tudom, hogy ezt az ígéretet hogy fogom betartani. Raxaulban ugyanis - sok egyéb mellett - fotót nyomtatni sem lehet.

Ízelítőül néhány fotó az iskolából és környékéről:

A szép élmények között meg kell említenem az első nap tartott előadásomat is. Az történt, hogy az érkezésünk utáni reggelen részt vettem az orvosi értekezleten. Nem vagyok ugyan orvos, de gondoltam, hogy bemutatkozom az orvosoknak. Elvégre a következő pár hétben itt fogok lábatlankodni a kameráimmal, ugyanis szabad bejárásom van a műtőktől a kórtermekig mindenhová, legalább tudják, hogy ki zavarja meg állandóan a munkájukat. Az értekezleten Sunil bemutatott, elmondta, hogy fotózni fogok a kórházban és a környéken. Erre az egyik orvos felvetette, hogy tarthatnék egy előadást a fotózásról. Lehetőleg aznap este. Talán az volt a kérés hátterében, hogy szerda esténként mindig valamilyen orvosi témájú előadás van, és nyilván azt gondolták, hogy az én mondandóm érdekesebb lesz, mint egy beszámoló az elmúlt három hónap halálozási adatairól. Mindegy, ez egy olyan kérés volt, amire nem lehetett nemet mondani. Így délután összeszedtem pár fotómat az internetről, este pedig megtartottam a vetítéssel kísért egy órás előadást. Emese szerint jól sikerült. Én már azt is sikerként könyveltem el, hogy ha aláírt fényképeket nem is kellett osztogatnom a végén, de senki nem aludt el, vagy ha mégis, akkor legalább nem horkolt.

A legfrissebb pozitív élményem a ma (vasárnap) reggeli fotózásom a közeli leprás faluban. De oda még vissza fogok térni néhányszor, főleg mivel ma – idő hiányában – magába a leprakórházba még be sem jutottam. Így aztán erről majd valamikor később írok.

Megint eltelt néhány nap. Ma vasárnap van. A többiek templomban vannak. Vasárnap reggel hindi nyelven van az istentisztelet, este fél hatkor pedig angolul. Sokat szoktak énekelni. A kórház orvos-igazgatója, Dr. Sunil szokott a szintetizátoron játszani, és dobos is van. Szóval majdnem olyan, mint egy rock koncert. Palkó reggel 7-kor elindult a leprakórház irányába fotózni, azóta nem láttam. Így most vagy a templomban van (tulajdonképpen elvárt a részvétel az istentiszteleteken, függetlenül attól, hogy egyébként mit gondolunk) vagy még mindig fotózik valahol. Esetleg a tetőn van, de ezt ki szokta írni egy cetlire. A tetőteraszról festői kilátás nyílik Raxaul egy-két utcájára. Ezen kívül az egyik sarokba elér a kórházi könyvtár wifi internete. Esténként jó idő szokott ott lenni, sokkal hűvösebb, mint a szobában. Szóval ott szoktunk a Palkóval romantikus estéken ücsörögni, mi ketten, meg a szúnyogok. Jól be kell fújni magunkat szúnyogirtóval, különben percek alatt felfalnak a kis dögök. Állítólag Raxaulban nincs malária. Csak a környező falvakban fordul elő időnként néhány eset. Így aztán nem aggódunk a szúnyogok miatt. A dolog érdekessége, hogy egy skót család (illetve kettő) érkezett tegnap, akik az utazási konzultáción a következő tanácsot kapták: amennyiben Nepálba jönnek, nem kell malária prophylaxis. Amennyiben Indiába, akkor igen. Szóval azon gondolkodtunk, hogy valószínűleg a szúnyogokra is vonatkozik a vízumkényszer, ha Indiába akarnak jönni, tehát nem olyan egyszerű nekik berepülni, meg biztosan drága is… Na mindegy, a legfontosabb védelem úgyis a szúnyogháló és a szúnyogriasztó. Ezeket pedig már a viszketés elkerülése végett is lelkesen alkalmazzuk.

Én ma azért nem mentem istentiszteletre, mert ügyeltem és ma reggel még vizitelnem kellett. Az éjszaka folyamán szépen megtelt a szülőszoba. 10 szülőágy van, naponta kb. 15-20 szülés. A szülőágyak mellett vannak a szülészeti esetek és a vajúdó nők. Itt 26 ágy van egy légtérben. Van egy külön őrző az intenzívebb ellátást igénylők részére (eklampszia őrző). Itt 4 ágy van. Tegnap is beszállítottak valakit kritikus állapotban, tüdőödémával szülés után (nálunk szült), szerencsére minden jól ment és ma reggel már lehetett vele beszélni az intenzív osztályon. Az intenzív osztályon sokszor a hozzátartozók ülnek az ágy mellett és lélegeztetik a beteget. Mert bár van néhány lélegeztető gép, de nem elég. A minap beszámoltak egy 5 éves kisfiúról, aki veszettségben hunyt el. Volt egy kis riadalom, mert a veszettség viszonylag ritka lefolyása volt (nem görccsel, hanem bénulással járt), 2 hétig lélegeztetve volt a kisfiú, és a diagnózist csak 2 hét után tudták felállítani. A kesztyű pedig hiánycikk, szóval felmerült a kérdés, hogy a személyzetnek a kisfiút ellátó tagjai közül kiket kellene beoltani. Szerencsére nekem semmifajta dolgom nem volt vele. Szegény kisfiú. Megharapta egy róka. És bár beoltották, úgy tűnik, hogy sajnos túlságosan későn. A kesztyűket egyébként újra szokták sterilizálni, ami fejlődő országban elfogadható. Mondjuk, nem is olyan régen Magyarországon is láttam ilyesmit.

Tegnap egy ötödször szülő nőt vettünk fel. Az ember azt gondolná, hogy az ötödik gyerek már csak kipottyan valahogy, de tanultam is, hogy a sokadszorra szülés szintén rizikófaktor. Sajnos neki is elhalt a gyerek a hasában, mire bekerült hozzánk. Utána is vákuummal kellett a szülést befejezni. Aztán megszületett egy 2,8 kg-os, a szüléskor még rózsaszín, egyébként egészséges leány csecsemő, holtan. Majd becsomagolták egy katmandui újságpapírba és ment a szemétbe (vagy a család elvitte valahova). Úgy látszik, neki nem volt joga az élethez. Palkó pont akkor jött be fotózni a szülőszobára, amikor vitték ki a halott kislányt az újságpapírban. Nem látott még ilyesmit korábban, kicsit megdöbbent a dolgon. Nem akarta elhinni, hogy halott a kislány, mert pont olyan volt, mint egy alvó, egészséges csecsemő, leszámítva az újságpapírt. Nem tudom, mit gondolhat, hova hoztam.

Roopa (a szülészet vezetője) mesélte, hogy sok család mindenfajta gyógyfüveket vesz a kuruzslóktól, orvosoktól, azzal a reménnyel, hogy ezek alkalmazása esetén nem lány, hanem fiúgyermekük születik. Merthogy mindenki fiút szeretne, nem lányt. A fiúk ugyanis mehetnek dolgozni, amint tudnak, a lányokkal meg csak a gond van. Sajnos a minap is súlyos fejlődési rendellenességgel született meg egy gyermek, valószínűleg főleg ezeknek a gyógyfüveknek köszönhetően. Az is igaz, hogy tényleg fiú lett.

Közben megérkezett Palkó, a fotózásból hazafelé jövet összetalálkozott néhány ismerőssel, akik kérdezték, hogy megy-e az istentiszteletre. Nem nagyon mondhatott nemet, így aztán templomba kellett mennie, és végig kellett ülnie a másfél órás hindi nyelvű szertartást. Érdekes tapasztalatai voltak. Volt a hallgatóság sorai között szaladgáló patkány, visítozás, rengeteg közös éneklés, Palkó az első sorban csápolt a kórházigazgatóval. Ahogy ezt elmesélte, az igen vicces volt.

Azon gondolkodtam még, hogy tulajdonképpen az is micsoda kiváltság, hogy az ember szerelemből házasodhat. Mármint az indiaiak jelentős részének, amennyire tudom, ez a kiváltsága nincs meg. Olyan, mint Európa pár száz éve, ilyen szempontból. A házasságok le vannak beszélve és ott érzelemnek általában nincs helye. Lehet az előnyökről és hátrányokról vitatkozni, ezzel együtt nem szeretnék valakivel azért együtt élni, mert együtt kell élni vele.

És akkor a kasztrendszerről még nem is beszéltem, ami az én szememben borzasztóan igazságtalannak tűnik. Nem megyek bele, hogy ez a mindennapokban mennyire létezik még vagy sem, főleg, mivel nem is tudok eleget a témáról. De az biztos, hogy még ebben a keresztény kórházban is megvannak a szigorú hierarchia nyomai.

3 napja vagyunk Raxaulban. A munka beindult, Palkóval alig látjuk egymást. Ami idei évben megrázó, tavalyhoz képest, hogy most több anyai halállal is szembesültem. Először tegnap, akkor ikerszülés után hoztak be egy anyát, már holtan. A mai napon pedig, szintén szülés után, behoztak egy nőt, aki 10 percen belül újraélesztésre szorult. Mikor behozták, már nem volt magánál, de mindenestre mozgott. Amikor pedig jellegzetesen elkezdett lélegezni, ahogy a halál bekövetkezte előtt szoktak, akkor világossá vált, hogy el kell kezdenem az újraélesztést. Kicsit pánikoltam, mert egy nővérrel egyedül voltam és egy jó darabig senki nem segített nekünk. Egy kis időre sikerült stabilizálni az állapotát és át tudtuk vinni az intenzív osztályra. Ott megint újraélesztésre szorult, közben kiderült, hogy nagyon eltolódott az elektrolit háztartása, nem tudjuk miért, és meghalt. Nem vérzett, nem találtunk semmi szülészeti okot a halálra, mégis elveszítettük. Egy ugyanolyan élet volt, mint a miénk, egyszeri és megismételhetetlen.

Valahogy itt az életnek nincs olyan értéke mint a nyugati világban. És a szenvedésnek is más az értéke. Itt mindenfajta fájdalomcsillapítás nélkül hozzák a gyerekeiket világra a nők. Az, hogy a szülés alatt elhal a gyerek, szinte normális, hiszen a monitorizálás sem műszerek, sem személyzet terén nem megoldott. A többségnél fel sem merül, hogy a kórházba jöjjön szülni. Az elmúlt 3 nap alatt 5-6 gyerek született halva. Ők a nyugati világban minden kérdés nélkül esélyt kaptak volna az életre. Arra pedig, hogy ilyenkor egy nő, aki ezt megéli, mit gondol, mit érez, már igazán senki sem gondol. Itt tényleg csak Isten van.