Nepál-India 2013

Úgy gondoltuk, hogy a tegnapi, viszonylag hosszú autózás után  a mai napi 574 km gyerekjáték lesz. Nem aludtunk túl sokat, a hajnali 4 órakor történő lefekvéshez képest a 7 óra körüli felkelés kissé korainak is minősíthető, de egyikünk se nagyon tudott aludni reggel. Így aztán összeszedtük magunkat, és ˝ 9 körül elindultunk Zimbabwe felé. Francistownból kisebb nehézségek árán jutottunk ki a helyes irányba, de utána jól haladtunk. 11 óra körül értük el a Nata nevű települést, addig elég jó volt az út. Nemsokára azonban egy kicsit rosszabbra fordultak a dolgok. Az észak felé vezető országút gyakorlatilag olyan állapotban volt, mintha egy szőnyegbombázással megpróbálták volna járhatatlanná tenni. Állandóan meg kellett állnunk, helyenként le kellett térnünk az út maradványairól, és a mellette az autók által kitaposott földúton kellett haladnunk. Mintegy 200 km-en keresztül itt semmilyen település nem található. Ellenben vadállatok igen, legalábbis elefántok, mivel két nagy – meglepő módon egyagyarú – elefántbika mellett is eljöttünk. Az elsőnél meg is álltunk fotózni, de ahogy kiszálltunk az autóból, az elefánt felkapta a vizet, és elkezdett fenyegetően viselkedni, így jobbnak láttuk visszaszállni az autóba. Az elefántok jelenléte azért volt kicsit meglepő, mert itt szó sincs nemzeti parkról vagy vadrezervátumról. Néha volt egy-egy ellenőrző pont a semmi közepén, az egyiknél egy barátságos botswanai rendőr biztosított róla minket, hogy el fogjuk érni a határt a zárás, azaz este 8 óra előtt. Ebben mi még nem voltunk egészen biztosak. Szerencsére azonban mintegy 100 km-nyi kínszenvedés után valamivel jobb lett az út, majd a határtól mintegy 130 km-re egy helyi viszonyok között jónak nevezhető szakaszra értünk. Innen már egész gyorsan haladtunk, és délután 4 órára elérük a határt. Gyanútlanul megkezdtük a Botswanaából történő kilépéssel kapcsolatos procedúrát, ám ekkor kiderült, hogy rossz helyen járunk, nem a botswanai-zimbabwei, hanem a botswanai-zambiai határon vagyunk. Ezzel okoztunk némi derültséget a határőröknek. Egy kicsit vissza kellett autóznunk, hogy megkeressük a botswanai-zimbabwei határátkelőhelyet (a három ország szinte egy ponton határos egymással), majd bő egy órás procedúra, és mintegy 432 különböző nyomtatvány kitöltése, lepecsételése és átvétele után sikerült beszereznünk a zimbabwei vízumot. Volt néhány perc, amikor hárman is dolgoztak az ügyünkön. Ez valószínűleg szoros összefüggésben volt azzal, hogy újabb és újabb jogcímeken történő fizetési kötelezettségek derültek ki, melyek eredményeképpen komoly bevételt hoztunk a derék zimbabweieknek. De mindannyian nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, és mivel mást úgy sem tehettünk, fizettünk. 5 óra után nem sokkal már a határtól mintegy 85 km-re lévő Victoria Falls (a Viktória vízesés melletti zimbabwei városka) felé autóztunk. Az úton időnként impalák szaladtak át, máshol majomcsapatok tartottak fel, a határnál még elefántokat és varacskos disznókat is láttunk, pedig nem nemzeti parkban vagy vadrezervátumban, hanem egy egyszerű országúton  voltunk. 6 órakor, a naplemente vége felé értünk ide, és elég gyorsan találtunk szállást. Hosszú idő után valamit ettünk is végre. Egyébként nagyjából olyanok vagyunk, mint az öszvérek: bogáncson és száraz kórókon élünk és addig megyünk, amíg bírunk. Rendben, ez túlzás volt... de nem nagy. A vízesést még nem láttuk, mivel besötétedett, de ahogy ülünk a kis házikónk étkezőjében, halljuk a dübörgését. Holnap reggel, ha minden jól megy, ott fogunk állni mellette. Addig is bebújok az ágyam fölé feszített látványos szúnyogháló-installáció alá, ami egy diszkrét nászutas-lakosztály hangulatát kölcsönzi a szobámnak.