Nepál-India 2013

Nos, talán némi magyarázatra szorul, hogy mit is keresünk Botswanában. Igazából ott kezdődik a történet, hogy az indulás előtti este nézegettem otthon egy térképet, és kicsit meglepődve állapítottam meg, hogy valójában a Kruger északi részétől nincs is túl messze a Viktória vízesés. Tehát a második hetünkben, akár oda is elmehetnénk. Persze ez relatív, a dél-afrikai-zimbabwei határtól kb. 900 km. Rendben, tudom, a Viktória vízesés nem Botswanában van, hanem Zimbabwe és Zambia határán. És mi most mégis Botswanában vagyunk, útban a vízesés felé. Ennek egyszerű a magyarázata. Az egyik első este felvetettem a srácoknak, hogy Szváziföld helyett menjünk el a Viktóriához, amiről annyit olvastam már. Lelkesen fogadták az ötletet. Csakhogy a bérelt autónkat elvileg nem vihettük át Zimbabwéba. Tehát először is vissza kellett mennünk Johannesburgba, hogy szerezzünk az autókölcsönző cégtől egy engedélyt. Ha pedig már visszamentünk Johannesburgba, akkor egyszerűbb – bár egy kicsit hosszabb – volt Botswanán keresztül jönni. Nem ragozom, a lényeg, hogy Skukuzából, a Kruger Nemzeti Parkból Nelspruiton át visszaautóztunk Johannesburgba, beszereztük a szükséges engedélyt az autó Botswanába és Zimbabwéba történő átviteléhez, majd Pretorián keresztül a botswanai határ felé indultunk. A programot kicsit még színeztük egy kerékcserével valahol Pretoria után, mivel Gábor a Krugerben nekiment egy kőnek a jobb első kerékkel, és attól jókora dudor keletkezett a gumin. A kerékcserét Ákos és Gábor bonyolította, én jobbnak láttam, ha nem hátráltatom az eseményeket azzal, hogy megpróbálok segíteni. Ákosnak egy helyi kissrác is besegített a műveletben, talán fel tudok tölteni erről egy fotót. Este 8 óra előtt valamivel értük el a határt, majd az afrikai határátlépések során szokásosnak nevezhető formaságok meglepően zökkenőmentes – 45 perc alatt történő - elintézését követően átléptünk Botswanába. Nagy hasznát vettük annak, hogy Magyarország tagja az Európai Uniónak, így ugyanis nem kellett botswanai vízumot beszereznünk az országba történő belépéshez. A határig Gábor, onnan én vezettem. Nemsokára elértük Botswana fővárosát, Gaboronét. Itt sikerült egy kicsit eltévednünk, de végül megtaláltuk a célul kitűzött, immár csak 430 km-re lévő Francistown felé vezető utat. Innentől kezdve gyerekjáték volt az egész. A Gaboronéból Francistownba vezető út a térképen gyakorlatilag nyílegyenes, és a valóságban is majdnem az. A forgalom is elég csekély volt, így semmi nem hátráltatott minket, leszámítva a velünk szemben közlekedők állandó reflektor-használatát. ˝ 12-kor haladtunk át a Baktérítő vonalán. Éjfél körül egy Mahalapye nevű városban megtankoltunk. Ezt csak a kicsit bizarr körülmények miatt említem meg: a 3 benzinkutas bent ült a kút boltjában, kabátban-sapkában, teljes erővel fújatva magukra a hideg levegőt a légkondival. Kicsit értetlenül néztek rám, amkor megkértem őket, hogy tankolják meg az autót (csak a kutasoknak szabad tankolni, az önkiszolgálás nem létezik), de végül magukhoz tértek, és tankolás közben egy komplett autómosást is lebonyolítottak. Egy ellenőrző pontnál egy rendőrrel rövid beszélgetést folytattunk, mosolygós jó reggelttel köszöntött minket, és érdeklődött, hogy hová tartunk hajnalok hajnalán. Végül 3 órakor érkeztünk meg Francistownba. A város kihaltnak és nem túl bizalomgerjesztőnek tűnt, de némi keresgélés után találtunk szállást. Sajnos csak egy kétszemélyes szobát sikerült szereznünk, így én a földön aludtam, hálózsákban. Életemben nem fizettem még ennyit a földön alvásért. Illetve soha, semennyit nem fizettem ilyesmiért, hiszen normális ember nem tesz ilyet. Mindegy, amilyen állapotban vagyunk a mintegy 1200 km-es út után, bárhol elaludnánk.