Nepál-India 2013

A Delhi-Raxaul vonatút igazán mesés volt. Már akkor sejtettük, hogy parádés élményben lesz részünk, amikor Delhiben a vasútállomáson közelről végignéztük, ahogyan a vágányra begördülő szerelvényre a lelkes, de helyjeggyel nem rendelkező utastársaink az ablakokon át ugrálnak fel, dobálják be a csomagjaikat, tuszkolják be a család hölgytagjait. Mindezt természetesen izgatott ordítozással kísérve. Aki először feljut a vonatra, annak lesz ülőhelye, és akár több helyet is lefoglalhat, ez volt a hisztérikus tömegjelentek oka. Az első roham elültével jött el a mi időnk, nekünk ugyanis volt helyjegyünk, így kényelmesen elfoglalhattuk az ülőhelyeinket. Az utazótáskáink azonban meglehetősen nagyok, így azok elhelyezése némi problémát okozott. Elsősorban nem nekünk, hanem az utánunk érkezőknek, akiknek a táskája a mieinktől már nem fért be az ülések alá. Tartottam tőle, hogy ebből lesz némi problémánk, de utastársaink példás higgadtsággal vették tudomásul, hogy ketten három utasra való helyet foglaltunk el a csomagjainkkal.

Harmadosztályon utaztunk, mivel az esti raxauli járaton nincs más, és csak erre kaptunk jegyet. Itt nincsenek fülkék, csak „blokkok”, jobb szó nem jut eszembe. Egy blokkban van 2x3 fekhely, mellettük egy kis folyosó, és aztán még két fekhely egymás fölött. Összesen tehát nyolc utasnak van hely egy blokkban, de mi tizenegyen voltunk, meg persze a sok csomag. Az utolsó tőrdöfést akkor kaptuk meg, amikor az egyik utas egy nagy, összekötözött csomagot helyezett el a két üléssor között, ott, ahol normális esetben a mi lábunknak kellett volna lennie. Csak ültünk összepréselve, mint a heringek, és próbáltuk elhitetni magunkkal, hogy annyi pénzért, amennyibe ez az egész indiai jótékonykodás kerül, a hülyének is megéri. Ekkor még 23 óra volt hátra az útból (valójában 25, mivel végül elég sokat késtünk), és úgy tűnt, hogy ha semmi nem változik, akkor reggelre nyugodtan amputáltathatjuk használhatatlanná váló lábainkat. Szerencsére azonban este 8 után le lehetett hajtani a középső üléseket, így Emesének és nekem is jutott egy fekhely. Így már páholyból figyelhettük, ahogy utastársaink a vacsorájukat fogyasztják.

Már múlt héten kiderült, hogy a raxauli kórház orvos-igazgatója, Sunil ugyanezen a járaton fog utazni, így nem okozott meglepetést, hogy a viszonylag kényelmesen eltöltött éjszaka utáni reggel Sunil egyszer csak megjelent a kis rekeszünkben. Kiderült, hogy a szomszéd kocsiban utaznak néhány raxauli kollégájával és feleségeikkel együtt. Délután hosszasan beszélgettünk is vele. Elmesélte, hogy Bihar államnak egész Indián belül igen rossz a megítélése, még a déli államokból sem akar idejönni dolgozni senki. Annak ellenére is ez az egyik legszegényebb állam, hogy az adottságai tulajdonképpen nem rosszak. Elég sok az eső, ezért nincs szárazság, lehetne tisztességes mezőgazdaságot csinálni, ami ellátná az állam lakosait elegendő élelemmel. Csak hát a termőföld nagy része az elmúlt évtizedekben néhány „rossz ember” kezébe került, akiknek természetesen kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy a többiek megélnek-e vagy sem. Emellett az állam kormányzata is felelős a gondokért. Az oktatás a legnagyobb probléma, Biharban a férfiaknak kb. 40%-a tud írni és olvasni, a nőknél még alacsonyabb ez az arány. Raxaul pedig még rosszabb helyzetben van, itt a férfiak körében 20, a nők körében pedig 10-12% körül van az írástudók aránya.

Sunil egyébként lent délen, valahol Bangalore környékén született. Amikor kisgyerek volt, missziós orvosok jöttek hozzájuk, és diavetítéssel kísért előadásokon mutatták be a munkájukat. Sunil ennek hatására döntötte el, hogy orvos lesz, és ő is a szegényeken és az elesetteken igyekszik majd segíteni. Így is lett. Megtisztelő, hogy ez a remek ember már az első találkozásunkkor a Duncan kórház közösségének, azaz a Duncan-családnak (ahogy ők hívják magukat) a tagjává fogadott. Talán én is tudok majd nyújtani nekik valamit, hogy megszolgáljam a megelőlegezett bizalmat.

Kedd este 6 órakor érkeztünk meg Raxaulba, 26 órás vonatozás után. A kaland csak most kezdődik.

Tehát, második esténket töltjük Raxaulban. A vendégházban megmaradt a személyzet tavaly óta, még mindig Idris lát el minket. Ő egy kicsit morcos kinézetű, de egyébként aranylelkű ember. Ő főz ránk. Reggelire pirítóst, teát és kávét kapunk. Ebédre Idris indiai rizst, lencsét és párolt zöldségeket tálal nekünk. A vacsora főtt krumpliból, zöldségekből és húsból áll, bár a húsból mi – vegetáriánusok lévén - nem szoktunk enni. A vendégházban rajtunk kívül egy ausztrál lány (Sarah) és egy szintén ausztrál pár van. A pár 10 hónapra jött Indiába, és már 8 hónapja itt vannak. A srác (Rial) gyógytornász, a lány (Hannah) tanít a kórház iskolájában. Hannah állítólag először életében mozdult ki az ausztrál kontinensről, kezdésnek nekem kicsit „keménynek” tűnik 10 hónap India, ráadásul Bihar állam, de ő így döntött. Ma 3 nővértanuló érkezett Hollandiából.

A mai napon már rengeteg minden történt. Egyből munkába álltam és a délelőtt folyamán 2 császármetszést csináltam. Sőt, ma éjszaka már ügyelek is. Palkó kiment a „dzsungelbe” fotózni, talált egy iskolát, ahol a gyerekek összeverekedtek azon, hogy ki kerüljön a képre, de erről majd ő beszámol. Aztán Palkó az esti előadására készült, ugyanis a reggeli orvos-megbeszélésen, amin ő is részt vett, udvariasan megkérdezték-felszólították, hogy tartson beszámolót arról, hogy hogyan is kell jó fotót csinálni. Az előadásra a heti orvosi továbbképzés keretében került sor ami általában szakmába vágó témákról szokott lenni, tehát ez egy rendhagyó előadás volt. Palkó nagyon ügyes volt és az előadása szerintem (és mások szerint is) nagyon jól sikerült.

Tavaly óta felépítettek a kórházban egy anyasági központot, tényleg remekül néz ki, főleg a tavalyi szülőszobához és a műtőhöz képest.

Továbbra is nagyon megható, hogy ez az egész közösség, mint egy nagy család dolgozik és él együtt, és együtt küzdenek a nehézségekkel. Csodálom őket, hogy ők (orvosok és nővérek) nem hagyták el Indiát, nem választottak egy egyszerűbb utat, valahol nyugaton. Pedig az indiai kormány is korrupt, itt is nehezek a körülmények. Biztosan rosszabbak, mint Magyarországon. Mi tehát az én mentségem arra, hogy jobb élet reményében Németországba költöztem?

Bihar tartományban a férfi írástudók aránya kb. 40%, a nőknél az arány ennél is rosszabb. Vajon hogyan alakult volna az én életem, hogy a sors nem kegyes hozzám és én is Indiába, Bihar tartományba születek?!

Teravágimov Mazsola a nagyszülőknél van és állítólag 3 napig semmit sem evett, csak néhány darab karaván sajtot. A mai napon elkezdett kicsit enni. Nagyon félünk, hogy vajon megbocsájt-e nekünk és majd visszafogad-e minket a kegyeibe. Szerető szülei sokszor puszilják, rengeteget gondolnak rá és szinte naponta telefonon hívják, nagyon szeretik őt. (A minket kevésbé ismerők kedvéért elmondom, hogy nem egy „embergyermeket” hagytunk szívtelen módon a nagyszülőkre, hanem a cicánkat, akit persze - láthatóan - nagyjából ugyanúgy szeretünk és kezelünk, mintha a gyerekünk lenne.)

Gekkónk jól van, napról napra kövérebb, itt ugyanis „bogár szezon” van. Ma már annyit evett a falon tanyázó bogarakból, hogy el is vonult pihenni. Kellene szerezni majd még egy gekkót, vagy még jobb lenne: kettő gekkót.

A hőmérséklet rendületlenül 28 és 29 fok között ingadozik a szobában. Az előbb kicsit esett. Nem a hőmérséklet, hanem az eső. Jó lenne, ha kicsit lehűlne, különben elpusztulunk a páratartalomtól.

Gyakran van áramkiesés, itt minden generátorról megy, az eleinte ez furcsa, de tulajdonképpen nem zavaró.

Safarjung's Tomb:

Tehat Mazsolat leadtuk a Palko szuleinel szombat delutan. A legutolso infonk az rola, hogy csak a karavan sajtot akarja megenni... :( Ezek utan felultunk a repulore es Dohai atszallassal megerkeztunk Delhibe vasarnap reggel. Az idoeltolodas 2,5 ora minusz. Delhiben Palko elsoosztalyu szervezesenek koszonhetoen minden nagyon olajozottan mukodott. Egy sofor elvitt minket a (luxus)szallodankba, innen kis ejtozes utan varosnezesre indultunk. Delhi legnagyobb mecsetet, a Jama Masjidot neztuk meg es utana a Khan Market-en bevasaroltunk, az ido nagy reszeben nekem, ruhat vettunk. Szerintem nagyon jo szetteket vettunk. Kepeket holnap kuldunk. Vasarnap este finom vacsorat ettunk, igazi indait, a szallodaban. Hetfon meg egy sirhelyet (Safdarjung's Thomb) neztunk meg es a Lodi Gardenben setaltunk, 17:10-kor szalltunk fel a vonatra. A vonaton elkepeszto tomeg volt, kesett 2 orat, igy 26 ora vonatozas utan erkeztunk meg Raxaulba. Raxaulban szerencsere a csendes oldalon kaptunk szobat. Kb. 3 oraja erkeztunk meg. Azota volt egy vacsora. A korhaz epitett egy uj anyasagi kozpontot, egy-ket dolog mashol van mint tavaly. A vendeghazban most nincs tul sok vendeg es meg nem nagyon ismerjuk oket. Nagyon meleg van, a Palko oraja szerint 29 fok a szobaban. Van egy gekkonk, aki nagyon ugyesen tud bogarat fogni, ezt mar be is mutatta nekunk. A napokban irok meg bovebben es kepeket is toltok fel, megigerem.

Ket het mulva Indiaba repulunk. Nehany nap Delhi utan Raxaulba utazunk, ahol kicsit tobb mint 3 hetet az ottani korhazban fogunk tolteni. A korhazban fogunk lakni, en dolgozni fogok ott, Palko pedig fotozni a kornyeken. Palko szamara a teljes ut 5 hetig tart, egy hettel tovabb mint nekem, igy tovabbi gyonyoru fotokra szamithattok Rajasthanbol!

 Hát igen, hamar eljött. A Taj Mahal fantasztikus volt. Állítólag holdfényben a legszebb, amikor az egész tejszínű és a féldrágakövek világítanak. 

 Tehát eljött hamar a kaland vége és búcsút kellett mondani Raxaulnak és a Duncan Family-nek. Mindenki nagyon kedvesen elköszönt. Az orvos csapattól egy szép sálat kaptam ajándékba. Búcsúzkodni nagyon nem szeretek. Búcsúzóképpen az ágyamban levő szúnyogok utoljára összecsípkedtek (valahogy mindig bemászik néhány a háló alá), így csütörtök reggel, egy meglepően nyugodt ügyelet után, felszálltam a vonatra. Egy kicsit sírtam, mert jól éreztem magam ott és ahogy végigmentünk a városon, láttam az embereket az utcákon, ahogy élik az életüket, ahogy szántanak, mennek a borbélyhoz, elmennek a helyi "étterembe" reggelizni. Az egészet már nem láttam annyira borzasztónak, mint az elején, hiszen ők is emberek, ugyanolyan emberi igényekkel. A kórház igazgatója is odajött, amikor beszálltam a kórház taxijába és mondott egy imát értem, ami szintén nagyon szép és megható volt. Valahogy a vonatút és a táj is nagyobb hatással volt rám, ahogy az emberek ökrökkel szántottak. Sokat gondoltam Palkóra, hogy micsoda képeket tudna csinálni. Aztán a lelkesedésem kicsit lelohadt, amikor felszállt néhány utazótárs, akik össze vissza csámcsogtak, böfögtek és horkoltak. De a nagyobb részük szerencsére egészen normális volt. Mikor ma reggel beszélgettem velük, kiderült, nepáliak és Delhiben fognak MBA-t tanulni. Szóval az utam Delhibe is olyan volt, mint az egész tartózkodásom, hol fönnt, hol lennt. Ma reggelre megérkeztem Delhibe. Bihar után Delhi a nyugati kultúra fellegvárának tűnik. Tisztaság és rendezettség látszatát kelti a főváros Raxaul és a vidék után. A napot a Khan Market-on töltöttem. Karával ebédeltem, majd vásároltam meglepetést és kozmetikusnál voltam, hogy a Frankfurti repülőtéren majd ne egy teljesen lestrapált nő hangulatát idézzem. Holnap reggel 6-kor irány a Taj Mahal, már várom nagyon. Sok puszi, nemsokára találkozunk. 

A heten megint a rangidos szulesz vagyok a korhazban. Ami egyreszrol jo. Masreszrol viszont, jo, hogy mar csak 1 napom van hatra, mert nem hiszem, hogy kibirom, ha meg egy gyerek meghal. Tul hamar csaszarmetszes, tul keson csaszarmetszes, sehogy sem jo. A sok olyan beteg, akik nem jartak semmifele terhesgondozasra, nem tudom, hogy a gyereknek nincs-e feljodesi rendellenessege, kitegyem a kismamat a csaszarmetszes rizikojanak (Ami ilyen korulmenyek kozott nem kicsi.) egy olyan gyerekert, aki lehet nem is eletkepes? Osszesen 9 1st on call-t es nem tudom hany 2nd on call-t csinaltam itt a 25 nap alatt, de alig volt 1-2 szabadnapom. Neha font, neha lennt, ez is olyan mint mindenhol. Ma kikeredzkedtem 2 orara es elmentem a helyi cukraszdaba, ott vettem bucsuzokepen nehany doboz indiai edesseget. Az edessegekrol itt annyi, hogy emelyitoen edesek. Katrin megmutatta a nepali hatart is, errol itt egy kep. A hid tuloldalan Nepal van.

Utolsó ügyeletek. Ikerszülés az éjszaka. Két medencevégű baba, koraszülöttek és a 2. elég beteg. Mostmár folyamatosan megy itt a ventillátor és ez még csak a kezdet. Azt hiszem a bihari embereknél is vannak szerencsétlenebbek. A szegénységnél sokkal rosszabb a háború és az éhezés. Az itt legalább nincs. A minap voltam a közeli településen, Sundapurban. Ez eredetileg egy szabályos lepratelep. Manapság az idősebbek lepra áldozatok voltak, de a fiatalok és gyerekek teljesen egészségesek. Van ott egy kórház. Itt van róla egy kép, aki a leprásokat kezeli. Nagyrészt járóbeteg ellátás folyik, a betegek 1-2 havonta jönnek és megkapják a gyógyszerüket. A kezelés egyszerűbb esetben 6 hónapig tart 2 fajta gyógyszerrel, komplikáltabb esetekben pedig 9 hónapig 3 fajta gyógyszerrel. A fekvőbeteg részen azok a betegek vannak, akiknek fekélyeik alakultak ki. Az a probléma a leprásokkal, ahogy magyarázták, hogy az idegkárosodás miatt nem érzik a végtagokat és ezért alakulnak ki a csúnya sebek, fekélyek. A betegek nagyon kedvesek. És a személyzet is. 

Ma reggel behoztak egy 25 eves verzo not. Allitolag elete elso nemi kontaktusat elte meg az eskuvo utan tegnap es utana kb. 500 ml vert vesztett. Brutalis, gondoltam, hihetetlen, teljesen kiakadtam. Dr. Roopa bejott a mutobe velem, mondta, hogy eleg gyakran latni ehhez hasonlo seruleseket itt es neha nagyon nehez oket ellatni. Meselte, hogy nem egyszer, nem ketszer 7-8 eves kislanyokat hoznak be, akiket megeroszakoltak es kulonfajta belso szakadasok kovetkeztek be a kozosuleskor. Azt hittem sirva fakadok. A sors fintora, kiderult, hogy az emlitett no eppen hazudott es egy vetelesen ment keresztul, ezert verzett. Sose higgy a betegeknek. Legalabbis itt ne. Nem is tudom, hogy a no ennyire iskolazatlan, vagy tenyleg hazudott nekunk. Az egeszen biztos, hogy az egeszsegugyi ellatas onmagaban nem eleg a szegenyseg legyozesere, nincsenek illuzioim. Az oktatas talan meg ennel is fontosabb. Mint mar irtam, a Duncan Hospitalnak is van iskolaja, ahol 700 gyerek kap oktatast. Az iskola finanszirozasarol nincsenek ismereteim. Altalaban nem az ingyenes iskola es eu. ellatas a cel, hanem az elerheto. Az ingyenes szolgaltatas Indiaban feltetelezem kivitelezhetetlen. Raxualban a gyerekek kb. 15 %-a jar iskolaba (van mas iskola is a varosban) es kb. ennyi az irastudok aranya is. Nem sokat tudok az indiai politikarol, de az orvosok kulonfajta tervezetekrol meseltek pl. hogy az indiai kormany fizet bizonyos esetekben, ha a no sterilizaltatja magat es hasonlo torekvesek, probaljak a nepszaporulatot csokkenteni. De szinte minden program alapja valamifajta alapismeret lenne. Itt is eleg nagy a korrupcio a politikaban temeszetesen. Mar csak nehany napot vagyok itt. Az utolso napon majd tevezek valami kis finomsagot hozni a mutobe, a szuloszobara. Milyen furcsa es milyen jo lesz majd otthon a csili-vili muszerekben, varroanyagokban, kotszerekben, korlatlanul gumikesztyuben duskalni. Eleg frusztralo, hogy az egyebkent is nehez eseteket, anyag, muszer hianyaban meg sokkal nehezebb korulmenyek kozott kell itt megoldani. Szerencsere gyogyszerekben, antibiotikumban nincs hiany. Nincs semmi kulonleges orvossag, de az alapveto orvossagok megtalalhatok. Ja, es meg valami, ami hianyozni fog, a mutoben van egy CD vagy kazetta, sikeres indiai filmek zeneivel. Az szokott a szokasos muteti ima elott es utan jo hangerovel szolni. Felejthetetlen ritmus es dallam, mit mondjak! Ma meglepoen nyugodt a szuloszoba, kirandulast tervezek a delutanra.

Kepzeljetek, Angelat a hospital baby-t orokbefogadtak. A korhaz egyik hazasparja fogadta orokbe es at is kereszteltek Jerushanak. Mivel ugy sem ismeritek az itteni embereket csak annyit, hogy nagyon nagy szerencseje van a kislanynak. A tegnapi ugyeletem olyan volt, mintha a szuleszet tankonyv ritka es sulyos szovodmenyeit csinaltuk volna vegig, de legalabb sokat okosodtam. (inversio uteri, hydrocephalusos gyerek, amirol akkor szereztunk tudomast, amikor a gyereket vegre valahogy kivarazsoltuk az anyukabol stb.)

Kedves Baratok. A helyzet szakmai szempontbol valtozatlan. Kezdek nagyon faradt lenni. De minden rendben. Az etelek nagyon farasztoak, mert minden nagyon csipos. Koszonom a kedves valaszaitokat. Termeszetesen a multkori bejegyzest hirtelen felindulasbol irtam, sok mindenben tuloztam, sok nagyon egyoldaluan szemleltem a helyzetet. Igazatok van: hogy a segely sokszor nem erkezik meg azokhoz, akiknek szanjak, abban, hogy az allam sok penzt fegyverkezesre kolt. Es nem csak a szegenyseg a gond, hanem annyi minden mas is, nem is kell Indiaig jonni, barhol lehet szornyusegeket talalni. Csak neha olyan groteszk az a pazarlas es negligancia, amit elzarkozva a vilag szornyusegeitol gyakorolni tudunk. Ha hazamentem szivesen beszelgetek mindenkivel, majd elmehetunk etterembe is, megint, csak ha kerhetem ne indiaiba ezuttal, mert abbol kezd nagyon eleg lenni. Tegnap bementem Raxaul varosaba es korbesetaltunk Katrinnal a piacon. Soha nem voltam meg ennyire koszos, budos helyen. Allitolag meg az indiaiknak is sokk Bihar tartomany, igy gondolhatjatok, hogy milyen hatassal van ez egy europaira. Katrin sariit akar maganak igy anyagboltokban voltunk, amibol van boven, de nem talalta meg maganak a megfelelot. A kornyek latvanyossagait lassan bejarom. Harom van beloluk szamszerint. A buzafoldek, ott voltam, Raxaul belvarosa, ott is voltam. Meg hatra van a lepra korhaz. Allitolag az is erdekes. Tegnap jott onnan egy beteg szulesre. Ezeket a betegeket ingyen kezeljuk.

Kedves Barátaim. Tehát újra jelentkezem. A kórház és az itt dolgozók mind egy kampuson laknak és ez nagyon kedves, családias légkört teremt itt. Csütörtökönként az emberek kis csoportokra oszlanak és így tanulmányozzák a Bibliát. És mivel ma engem meghívtak az egyik csoportba (ahogy látom a hierarchia élén járó orvos csoportba), én is részt vettem rajta. Tulajdonképpen ez itt egy szociális esemény is, talán a lehetőségek hiányában is. Nagyon érdekes volt és azt kell mondjam, hogy komolyan megérintett. Mózes történetéről volt szó. És mivel protestáns szellemű az egész, sok éneklés volt. Az orvosok nagy része keresztény egyetemen végzett itt a Duncan Hospitalban. Mint már írtam, itt az oktatás nagyon drága. Sok junior orvos megkapta a képzést a keresztény egyetemen és ezért most bizonyos ideig rural hospitalban kell dolgoznia. Dr. Roopa, a szülészet vezetője és a férje az északi keresztény egyetemre jártak, ezen a héten náluk volt a bibliai találkozó. Nagyon rendes emberek, tényleg. A lakásuk természetesen a kampuszon van, szerintem normális, de európai szemmel biztos rettenetesnek számítana. Kicsit rámijesztettek, mert azt mondták, hogy itt vannak kígyók. Bár a mérges kígyó ritka, főleg esős időben elő-elő fordulnak (valami Creta a neve és van ellenanyag a kórházban). Valahogy úgy képeljétek el ezt az egészet, hogy ez egy nagyon jó közösség, amit a hit, a gyógyítás, szolgálat iránti kötelesség, a hovatartozás és az egymásra utaltság tart össze. Remélem, hogy ez nem hallatszik nagyon magasztosan. Az tetszik, hogy nem olyan "szentfazekak", nekik tényleg ez az életük, de nem folyton erről beszélnek. Sokat láttak, informálat, nyitottak. Érkezett egy új német nővér, aki azon van meglepődve, hogy a keresztény nővérek az intenzív osztályon néha pofozzák a betegeket. Nos, ez kétségtelenül egy olyan pont, ahol fejleszteni kell, mit mondjak erre, ez nem jó reklám, de ők is emberek, akik néha nem jól reagálnak. Mostmár kezdek túllenni az első nehézségeken és a kultúrális sokkon és következnek a további nehézségek, hogyan tovább. Az 5 hét nagyon rövid idő, de mégis komoly kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy hogyan fogok visszailleszkedni az otthoni, európai életembe. Ott minden olyan luxus, minden olyan tiszta, amit tulajdonképpen meg sem érdemlünk. Nem tudom hogy fogok dolgozni azokkal a betegekkel akik terméketlenség miatt több 1000 eurós kezeléseken vesznek részt, azért, hogy gyerekük lehessen.  Ami természetesen megragadó az ittlétben, hogy valami különös célt érzel az életedben. Mindig is szenvedélyes voltam a szakmámmal kapcsolatban és ilyen körülmények között jobban érzem magam olyan orvosnak mint amilyen 14 éves koromban először, álmaimban szerettem volna lenni. Most eljöttem a könyvtárba. Itt rengeteg a szúnyog, talán azért is írok kevesebbet. Amúgy rendszeres itt az áramszünet is, kb. 20-30 másodpercig tart, ami érdekes jeleneteket teremt a műtőben, mert olyankor aztán se villany, se monitor, se semmi. A szakmai kihívások továbbra is félelmetesek és tanulságosak és bizony sokszor én is fohászkodom, Istenem segíts, nekem, hogy meg tudjam oldani a feladatot és a betegnek, hogy túlélje. Ma kellett operáljak egy nőt, akinek a Hb-je 5,9 volt császármetszés előtt. Kicsit tele volt a nadrágom, nehogy a műtőasztalon vérezzen el. A szülőszobán pedig van egy eklampsziás nő, akinek 12000 a tromocitája, omlott a nyelvéből a vér, mert elharapta (de jött egy fogorvos és megvarrta), aki eszméletlen, szóval elég rossz bőrben van. A baba a hasában már meghalt (mint az előző kettő is). Hogy milyen alvadási paraméterekkel bír, azt meg sem mertem kérdezni. Ezt csak azoknak írom, akik érdeklődnek a dolgok iránt és szakmabeliek. Szóval jöttem a kórházba a macbook-ommal és azon gondolkodtam, hogy ha legközelebb egy számítógépet csak sznobságból 3x annyiért megveszek, mint egy másik megfelelőt, akkor törjön le a kezem (ahelyett, hogy valami értelemes dologra felajánlanám vagy befektetném a következő 3. világbeli projektembe). Mert az élet olyan igazságtalan és nem mondom, hogy úgy kell éljünk, mint egy fakír, de valahol érezhetnénk több felelősséget is az itt elő emberek iránt, hiszen ezek is ugyanolyan emberek mint mi, csak szerencsétlenek. Vajon 50 év múlva úgy fognak ránk tekinteni az emberek, mint a háborús bűnösökre, hiszen nem tettünk semmit azért, hogy ártatlan emberek szenvedjenek, meghaljanak, azért mert a földgolyó másik részére születtek. És mostmár kinyíltak a kapuk, nem mondhatjuk az, hogy nem tudtam, nem tudtam hogyan segíteni. A lehetőség nagyon sok ember kezében ott lenne, hogy változtasson a saját és ezáltal a mások életén is. Mikor fogjuk magunkat felelősnek és valahol bűnösnek érezni azért, mert szó nélkül elmegyünk több milliárd ember értelmetlen szenvedése felett? Olyan szép lenne, ha a nyugati társadalmak, akik abban a pozicióban vannak, hogy változtassanak ezeknek a szegény embereknek az életén, az öncélúság helyett elkezdenének ezzel a felelősséggel foglalkozni. Abbahagyom, azt hiszem már így is azt hiszitek, hogy megbolondultam. Puszi mindenkinek.

Egy megfakult, régi kép, 1987-ből, a Ngorongoro kráterből. Alig várom a visszatérést.

Valóban, ahogy Emese az előző bejegyzésben említette, pénteken elutazom Tanzániába. Csapattársaim egyrészt a tavalyi afrikai kalandtúrát is végigcsináló Gábor és Ákos lesznek, valamint Péter, akit én még egyelőre nem ismerek. A cél természetesen a fotózás, ezúttal végre remélhetőleg zöld környezetben, mivel most kezdődik az esős évszak. Viharok, záporok, és napközben kb. 33-35 fok, valamint remélhetőleg a nagy gnúvándorlás és egyéb állatok várnak ránk. Tanzánia északi részét járjuk körbe: Arusha - Lake Manyara - Serengeti - Ngorongoro - Tarangire - Arusha. Számomra különös ízt ad a történetnek, hogy 22 évvel ezelőtt a szüleimmel és a bátyámmal már végigjártam nagyjából ezt a kört (Arusha - Manyara - Ngorongoro - Tarangire - Arusha). A szívem így nyilván egy kicsit hevesebben dobog, mint az előző afrikai utak előtt.

Ha lesz valahol internet (állítólag a Serengetiben lévő szállásunkon lesz), akkor majd én is jelentkezem. De Emese bejegyzései sokkal érdekesebbek, mi csak lötyögünk, fotózgatunk. Amit ő csinál, az a komoly dolog.

Kedves Barátaim! Köszönöm a bíztatást. És kérem szépen, gyerekágyi lázat nem nagyon láttam a kórházban. Ez nem jelenti azt, hogy nincs, csak nem jut el hozzánk. A szülőszobán, amennyire lehet, ügyelnek a higiéniára, de a kézfertőtlenítés legjobb módszere a szappan.

Az utóbbi napokban elhanyagoltam a blogot. Itt is kezdenek kialakulni a hétöznapok, sokat vagyok szolgálatban, és nagyobb újdonságról nem tudok beszámolni. A hét elejére megfogyatkozott a külföldi csapat. Most már csak a 4 holland, a német orvostanhallgató és én vagyok. Illetve ma érkezett egy nővér Németországból. Itt jönnek-mennek az emberek. Illetve nem mindenki. Vannak hosszútávú önkéntesek is. Marie Allan pl. gyógytornász, kanadai, és 10 éve dolgozik itt. A szakterülete a fogyatékos gyerekek életének jobbá tétele. Azt hiszem, ő majd tényleg a mennyországba jut. Aminek nagyon örülök, hogy a szülészet vezetője Dr. Roopa is visszajött a továbbképzésről. Rangidős szülésznek lenni ebben a kórházban számomra kicsit ijesztő volt. De ez az, ami vonzó az úgynevezett rural hospitalban. Az éjszaka is egy olyan farfekvéses szüléshez hívtak, amikor beragadt a baba feje. Több perc próbálkozás, illetve intenzív újraélesztés után, az egyetlen eredmény ma reggelre az lett, hogy a baba meghalt. Ami itt nem olyan tragikus, mint nálunk. Az anya életben van. Nem tudom pontosan, hogy miért nem császármetszéssel szülesztettük meg a hölgyet, de sokszor a családnak ez túl drága. A kórház, mint mondtam, tényleg szinte csak az anyagköltségeket számolja fel, a császármetszés kb. 2000 rúpia, azaz kb. 8000 Ft. De vannak azért pozitív élmények is, ne értsetek félre. Ma reggel is egy aranyos baba született császármetszéssel. Kicsit kicsi, mindössze 1700 g, de nagyon stramm.

Megtanultam még valamit hindiül. A daram hee, vagy valami hasonló, annyit jelent, hogy fáj. A daram nahim hee, pedig hogy nem fáj. Az acha pedig finomat jelent. Illetve a dzsi képző a szavak végén tiszteletet jelent, így minden orvost és engem is doctor dzsinek szólítanak. A nyelv elég nagy korlát, mert a betegeink nem tudnak angolul. És legtöbbször írni sem. A műtéti beleegyezés a hüvelykujjuk lenyomata szokott lenni. Illetve a férfié, aki ezzel elismeri, hogy fizetni fog nekünk a beavatkozásért. Néha a férfi nem hajlandó fizetni. Amit még ehhez tudni kell, hogy itt nem szerelem-házasságok köttetnek. A kórház egyébként protestáns szellemű. Azaz elvégezzük kérésre a sterilizációt, abortuszt viszont csak egészen kivételes esetben végzünk. Palkó pénteken elmegy Tanzániába, így majd az érdeklődők, különösképpen a természet fotózásért érdeklődők, az ő bejegyzéseit is olvashatják. Ha van valami érdekesség, akkor pedig én is jelentkezem. Mi ügyelünk a változatosságra.
Reggelente a gyerekágyas osztály ki szokott ülni az udvarra, hogy rendbehozzák a csemetéket.

Eltelt még néhány nap. A szülészeti esetek olyanok, mint legrosszabb rémálmaimban, de nagyon tanulságosak. A minap 190 terhes nő keresett fel minket, a váróban egy tűt nem lehetett leejteni és iszonyatos zűrzavar volt. Majd igyekszem további és jobb képeket csinálni.

Ilyen gyíkok vannak a falakon:

A kórház udvara két helyről fényképezve, erről nyílnak a kb. 20 ágyas kórtermek:

Angela, az aktuális Hospital Baby, akit nem akartak a szülei:

Egy szülőágy. Az egyik szülőszobán ebből 5, a másikban 9 van szorosan egymás mellett:

A műtő:

Kedves Barátaim! Tehát, külföldi gyomrokhoz illően, enyhén émelyegve, de alapvetően jól és jókedvűen számolok be nektek. A Duncan Hospital, mivel felismerte, hogy az egészsegügyi ellátás csak a megfelelő oktatás mellett hozhat eredményeket, alapított egy iskolát. Ez közvetlenül a kórház mellett van, és 700 indiai gyereket tanítanak benne. A könnyekig meghatódtam ma reggel, ahogy néztem a sok koszos, szakadt, egyenruhás gyereket, akik az iskolába baktatnak. Mint a levelemben is írtam, a kórház állapota elég rossz. A falak omladoznak, iszonyatos bűz terjeng több helyen és elég nagy kosz is van. A nyugati orvosi logikát itt csak részben és módosításokkal lehet alkalmazni. Az esetek nagy része, amikhez hívnak, komplikált és nagyon előrehaladott állapotú, szinte közhelyként hangzik ez. De azért mégsem reménytelen. Nagyon sok császármetszést csinálhatok, most már csak a műtősnő asszisztál nekem. És sokszor hívnak vákumszüléshez is, ha a nővérek nem tudják megoldani. Tegnapi rémálmom egy farfekvéses koraszülés volt, a 28. héten. Ez a baba ma reggelre meghalt. A halál itt mindennapos a gyerekosztályon. Ki milyen ok miatt. Az anyai halálozáson sokat javított a kórház, de természetesen ilyen is sokszor előfordul, bár amióta itt vagyok, még nem volt (bár egy anyuka majdnem elvérzett, a gyereke pedig meghalt).
A kollégák nagyon kedvesek és nagyon segítőkészek, igazán csodálom őket. Nemcsak az életfelfogásuk, de a tudásuk és tapasztalatuk miatt is. Nemcsak az általános ismereteik jók, de nagyon sokat operálnak is. Nagyon rendes tőlük, hogy segítenek a nyelvi nehézségek áthidalásában. Egy-két szót már megtanultam hindi nyelven, hiszen itt ez a fő nyelv, mint pl. hogy tik hee, ez annyit jelent, hogy minden rendben. La golla vagy valami hasonló, azt nyomj! és a lamba pedig azt, hogy vegyél nagy levegőt.

A helyzet az, hogy eléggé bedobtak a mély vízbe. Majdnem minden este ügyelek. Sokszor 1st on call vagyok, ez azt jelenti, hogy minden esethez engem hívnak, néhányszor 2nd on call vagyok, ilyenkor csak a komplikált esetekhez hívnak. Emellett minden nap 5 és 6 között orvostanhallgatókat bíztak rám. Sajnos nem teljesen megnyugtató az orvosok számára a biztonság, a műtőben papucsban állunk és a kesztyű és fonál kincsszámba megy, így mindennel takarékoskodunk stb. A szobámban gyíkok vannak, ez állítólag azért jó, mert azok megeszik a szúnyogokat. De a mai orvosi szobát, ahol el akartak szállásolni, visszautasítottam. Szúnyog, gyík, de még patkányok is voltak benne. Tényleg úgy van ez, hogy ez nem véletlenül misszionárius kórház, ahhoz, hogy ezeket a körülményeket túléld hosszútávon, valamiben hinni kell.

Köszönöm a kedves érdeklődést mindenki részéről. Itt van néhány kép, amiket tegnap készítettem. A kórházról is próbálok majd képeket csinálni, az kicsit nehezebb, hiszen itt beteg emberek vannak, és nem lehet csak úgy fényképezgetni. Ma beosztottak ügyelni, ha valami gond van a szülőszobán, engem fognak felhívni. A baj csak annyi, hogy Dr. Ruppa, a szülészet főorvosa és még rajta kívül sok más orvos is továbbképzésen van, szóval a mai háttérember egy tavaly végzett orvos lesz.

A szobám

Az ebédlő

A társalgó

Kilátás a tetőről egyik irányba

Kilátás a tetőről a másik irányba

Kilátás a tetőröl az udvarra

Kilátás a tetőről a távolba

Sziasztok, tegnap megéltem az első munkanapot a Duncan Hospitalban. 7:40-kor van egy megbeszélés az orvosok között. 8:00-kor mise van, ami kötelező jellegű. Az élet kb. 9 óra körül indul be. A délelőttöt a szülőszobán töltöttem, meglepően csendes volt, de így legalább alkalmam volt egy kicsit körülnézni. Az évi 6000 szülés nem csak mese, naponta 15-25 csecsemő születik a kórházban. Nagyon sok az indított szülés, hiszen ha valaki a 40. hetet betöltötte, vagy a 39-et, akkor már nem küldik haza, mint otthon. A betegek kb. 15-20 %-a már járt a kórházban és van időpontja a szülésindításra, a maradék 80-85 %-nál a terhesség során az első találkozás bármifajta egészségügyi ellátással a szülés. Sok esetben pedig a szülés is otthon történik. Itt minden szülést a nővérek csinálnak, normál, vákum, iker, farfekvés. A baj csak annyi, hogy kimondott szülésznő nincs, és mivel a nővérek 4-8 hetente máshol dolgoznak, előfordulhat, hogy egy komplikált szülést egy olyan nővér vezet, aki éppen 2 hete van a szülőszobán. Orvost tulajdonképpen csak akkor hívnak, ha császármetszést kell végezni. Van egy német szülésznő, aki 5 hónapot és 3 hetet töltött itt és egy hét múlva megy haza, Corinna. Vele csináltunk egy vákumszülést. Sajnos a baba már nagyon oxigénhiányos állapotban volt, így lélegeztetni kell, az esélyei nem túl jók. Inkubátor helyett egy darab takaró van rajta, de már állítólag az is ritkaság, hogy egy ilyen babát lélegeztetnek. Dr. Ruppa, a szülészeti részleg vezetője, nagyon kedves, a terhesgondozást csinálja, naponta több száz beteget kell megnéznie. Hozzá is bementem egy kis időre, nézelődni. Jövő héten kedden-szerdán Dr. Ruppa nem lesz ott, így azt mondta, hogy akkor nekem kellene ezt csinálni. Mondtam, hogy persze, bár biztos nagyon nehéz lesz, hiszen a betegeket még nem is értem. Ügyelni is fogok állítólag, ha egy kicsit beilleszkedtem. Egy emlőtályog megnyitását bízták még rám. Rossz volt, hogy helyi érzéstelenítésben kellett csinálni és ez a nő részére nem volt kellemes... Később egy császármetszést kellett csinálni és egy elvetélést kellett műszeresen befejezni. Tegnap este, mikor végeztem, megkaptam az új szobámat, egyenlőre egyedül vagyok benne, és szerencsémre elég hátul van és az ablaka is az udvarra néz, úgyhogy viszonylag csendes. Amúgy a Western Guest Houseban napi 3x van étkezés, reggeli: toast, tojás, müzli, lekvár, ki mit akar, ebéd: indiai jellegű, zöldséges, vacsora: kontinentális jellegű, hússal. Mivel a menü kis eltéréssel szinte minden nap ugyanaz, aki már régebb óta itt van, nem bánna egy kis változatosságot. A Western Guest House-ban van szűrt víz, azt lehet inni. (A palackozott víz naponta nem megoldható, és a szűrt víz megfelelően biztonságos.) Tegnap este még volt egy belső továbbképzés, a légúti betegségekkel kapcsolatban, szóval én oda nem akartam elmenni, azért sem, mert elég vacakul voltam, de végül is elráncigáltak. Aztán ezen a továbbképzésen olyan rosszul lettem, hogy inkább hazajöttem. Itt a munka amúgy hétfőtől szombatig tart, az orvosok ezen felül ügyelnek, és egy szombat esti továbbképzés is teljesen normálisnak tűnik számukra. Mai európai aggyal felfoghatatlan munkaterhelés. Ezen felül én most kiválasztottam az év legkedvezőbb időszakát, a márciust, kb. 25-30 fok van és nincs sok eső. Nyáron 40-45 fok lesz itt, később esni fog és kínzó mennyiségű szúnyog jelenik meg, télen pedig néha 10-12 fok van, nagy páratartalommal és nincs fűtés. Egész este és éjjel a hideg rázott, hányingerem volt, de ma reggelre jobban lettem. Tehát most a szobámban vagyok és pihenek, mosok (van mosógép, de úgy tudtam, hogy nem működik) és remélem, hogy még ennél is jobban leszek. A vízhez amit iszom, hozzáadom a tisztító tablettát, hátha az segít. Most a külföldi társaság kicsit szétszéledt, egyesek a tetőn napoznak, mások krikettet játszanak. A városba kimenni állítólag ma nem tanácsos, mert ma és holnap Holly (? Festival of Colour?) van, szóval az emberek részegek és állítólag tényleg veszélyes. Hát, mivel nekem fogalmam sincs, mi ez a Holly és mik a viszonyok, inkább úgy teszek, mint mindenki más is. A szállás (campus) kapuja pedig úgyis be van zárva. A többi részlegről, illetve különösen a radiológiai részlegről még részletesen beszámolok majd. Van itt egy nagyon mulatságos angol házaspár, 1964 és 1974 között dolgoztak a Duncan Hospitalban, mindketten orvosok. Most kb. 80 évesek és nagyon kedvesek. Ezen kívül sok külföldi van még itt. Több holland nővértanuló, egy kanadai nővér a férjével, egy német orvostanhallgató, egy német szülésznő (Corinna, akiről már írtam), 3 oxfordi orvostanhallgató, azt hiszem ennyi. Corinna és az angolok jövő héten hazamennek, de biztosan jönnek majd mások.

 Sziasztok. Hát, túléltem a vonatutat és megérkeztem Raxaulba. Az utazás kicsit több mint 24 óráig tartott, és igazán érdekes volt. Az éjszaka hosszú, kényelmetlen és hangos volt. Ma 11-kor megálltunk Gorakhpurban, ahol rengeteg ember leszállt, onnantól kezdve egy kicsit kényelmesebben utaztam. Szemben velem egy nagyon kedves és beszédes fiatalember ült, elméletileg angolul beszélt, de alig egy-egy szót értettem abból, amit órákon keresztül magyarázott. Raxaul egy igazi porfészek, soha nem jártam még ehhez hasonló helyen sem. A Duncan Hospital viszont egy viszonylag nyugodt területen különül el. Van egy vendégház, itt laknak a külföldiek, számuk aktuálisan 10-12 lehet, van nővér, szülésznő és néhány orvostanhallgató, az emberek jönnek-mennek. Van, aki már csak a diplomájához szükséges szakdolgozatot írja, és már nem is jár be a kórházba. Van itt egy német szülésznő is, aki elég megdöbbentő dolgokat mesél, de erről majd akkor írok, ha már én is láttam valamit. A vendégházban van szakács, aki estére kontinentális ételt főz, azaz rengeteg párolt zöldséget és valami húst hozzá. Ma este rendkívül éhes voltam, mert az útra vásárolt kekszemet már tegnap este megettem és mára csak 2 banánom maradt. Amúgy a vendégházban van reggeli, ebéd, vacsora, a városi piacon pedig lehet venni minden mást, ami az embernek kell, hogy ez hogy néz ki, arra nagyon kíváncsi vagyok. Internet a könyvtárban van, azaz abban a szobában, ahol vannak könyvek, onnan írok most nektek. 

Kedves Olvasók, nagyon szépen köszönöm a commenteket és az érdeklődést. Az elmúlt két nap tényleg szenzációs volt. Tegnap reggel 6-kor vett fel egy sofőr, Brabiin Kumar, egy igazán rendes indiai fickó. A VINstring Holidays-nek dolgozik, de tervezi, hogy megalapítja a saját vállalkozását. Elég jól tudott angolul, jól ismeri Indiát, szóval igazán nagy segítségemre volt. Szeret beszélni, amit nem bántam, mert sok érdekes dolgot elcsacsogott az itteni életről és kultúráról. Palkó bíztatott, hogy hozzak magammal jogosítványt, most hogy itt vagyok, nem teljesen értem, hogy miért. Európai számára a közlekedési viszonyok járhatatlanok, a duda az, amit az ember folyamatosan használ. A sofőr ez alatt a 2 nap alatt kétszer ment neki valaminek. Csak egy kicsit, meg sem kellett állnunk. Aztán amikor leparkoltunk egy fa alatt, a majmok totálisan behorpasztották a kocsitetőt, ki kellett kalapálni...

Szóval Jaipur, nagyon érdekes város, rettenetesen zsúfolt. Émelyítő szagok, tehén, kecske és 1000000 ember az utcákon. Turistaként kissé kényelmetlen, hogy az embert fél percre sem hagyják békén. A turistalátványosságok lenyűgözőek, a City Palace, a Wind Palace (ami csak egy fal ablakokkal, az 1700-as évekből, azért építették, hogy a Maharadja családja ki tudjon nézni a városra, anélkül, hogy őket látnák), az Obszervatórium, a Pink City (a rózsaszín a vendégszeretet jelképe és a wales-i herceg érkezésekor festették át a várost több száz évvel ezelőtt, ma inkább pirosas) és a Bazaar. Majd teszek fel néhány képet. Egy étteremben ebédeltem, nem tudom pontosan mit, de nagyon csípős volt és délután egy kicsit émelyegtem tőle (szóval vacsorára már csak banánt ettem). A nap fénypontját számomra egyértelműen a hindu Monkey Temple jelentette. Ez egy félreeső szent hely, alig volt turista, de sok szerzetes és szerzetes tanonc. És persze el ne felejtsük a lényeget, a több ezer majmot. Első nagy találkozásom volt ez a hely a hindu vallással is. A majmok miatt kicsit féltem, mert pont veszettség ellen nem vagyok beoltva és azok tényleg a lábad között szaladgálnak, de végülis még enni is adtam nekik és tényleg finoman veszik el a kezedből az ételt. Állítólag van Rat (Patkány) Temple is, ahol a patkányok szaladgálnak ezrével, de azt nem is kérdeztem merre van, mert az azért tényleg bizarrul hangzik. A Monkey Temple istene Hanuman, a majmok istene. A templomtól fel lehetett mászni a hegyre, ahonnan fantasztikus látvány volt a naplemente Jaipur felett.

Az egyébként szuper szállodámat némi kódorgás után találtuk meg, Hotel Jaivilas, hideg-meleg zuhannyal, teljes meglepetésemre. Reggelire gyümölcsöt és teát kaptam, és a személyzet is nagyon kedves volt.

A mai napon az Amber Fort emlékművet láthattam, ami szintén fantasztikus. Képeket majd töltök fel. Hazafelé úton Brabiin valami  úti falatozóban állt meg,  úgyhogy csak nagyon keveset ettem, hogy próbáljam csökkenteni a  bevitt kórokozók számát. Brabiin elvitt még Delhiben a Qutb Minar-hoz, ami a muszlim részben lévő nevezetesség, szintén lélegzetelállító. Itthon vacsoráztunk. Karának van egy bejárónője, egy nagyon kedves, írástudatlan hölgy, Roxsana. Főzött dhal-t és még valamit, és csinált indiai kenyeret is. Illetve Kara rendelt grillcsirke-szerűséget is, tandoori jellegűt, csak nem olyan fűszereset. Az evésről azért írok többet, mert a Palkó azt mondta, hogy többen is érdeklődtek ilyen irányban.

Tehát most itt vagyok Delhiben. Holnap este 5-kor megy a vonatom, ha minden igaz legközelebb Raxaulból jelentkezem. A jövő hétfő pirosbetűs ünnep, Festival of Colours, azaz a Színek Ünnepe nevű hindu ünnep. Azt hiszem, ha szombaton kezdek a kórházban, bemegyek vasárnap és hétfőn is, ha nincs ellenükre.

Amber Forth

Jaipur egyik terén

Néhány ház a Pink Cityben

Wind Palace (bocsánat, képtelen vagyok elérni, hogy jó irányban álljon)

Jaipur

Wind Palace belülről-hátulról

Monkey Temple

Monkey Temple

 Jaipur naplementekor, látkép

Emese fotója. Ezentúl már ő fogja feltenni őket.

Tehát a mai napon kaptam egy kis eligazítást. A Duncan Hospital (ahova remélem még eljutok, később elmondom miért) az Emmanuel Hospital Association-höz tartozik, ami tulajdonképpen egy összefogás néhány misszionárius kórház között. www.eha-health.org. Ez amúgy egy protestáns szervezet. Ahogy Kara elmondta, a misszionárius kórházaknak nagy múltja van itt, 1950-ig rengeteg működött, a számuk elérte a több mint 200-at. Majd mivel az ott dolgozó orvosok nem sokat értettek a modern élet pénzkerítési módszereihez, egyre több zárta be kapuit. Ez a szervezet (EHA) próbálja a kórházakhoz szükséges pénzt és munkaerő forrásokat előteremteni. Habár nem mindenki keresztény a kórházban, a reggeli és vasárnapi misén mindenki résztvesz. Ennek nem nagyon örülök, de ha ez a rend, akkor így fogok tenni. Mindemellett oktatási és egyéb megelőző dolgokban is tevékenyek, hiszen ezek a dolgok nagyon-nagyon szorosan összetartoznak. Pl. fordított arány van a nők műveltsége és a gyerekek száma között, a tífuszos gyereket, hiába kezeled, ha utána sem tudja, hogy mitől lett beteg és hogy tudja elkerülni. A Tsunami-riadó jobb kiépítésében is részt vettek, hiszen a Tsunamit megelőzni nem lehet, de a riadó korszerűsítésével evakuálni lehet a fenyegetett részeket. Kara Delhiben lakik 10 éve, ausztrál származású. 10 éve ennek a szervezetnek dolgozik, az önkénteseket fogadja, de trainingeket is tart. Szállást is biztosít számunkra olcsón. Nagyon hangosan hallgatja a TV-t, de amúgy tényleg jófej és nagyon ismeri Indiát/Delhit. Elmondta, hogy Indiában semmiféle TB járulék vagy szociális járulék nincs. Azaz ha valaki beteg a saját költségein kell kezeltetni magát és a a betegség az anyagi csőddel is egyenlő. A statisztikai adatokat mindenki meg tudja nézni, nem meglepő senkinek, hogy sokkolóak az európai statisztikákhoz képest. Ami viszont meglepett, hogy mindennek ellenére, a várható általános élettartam 63-66 év. A Duncan Hospital sem ingyen kezeli a betegeit. A kezelést előre ki kell fizetni, pontos árakat nem tudok, de egy császármetszés néhány ezer rupia, (1000 Rúpia kb. 4000 Forint) ami a napi 60 Rúpiás átlagkereset mellett természetesen nagyon drága. A kezelések 15-20 százalékánál van arra lehetőség, hogy adományi pénzből finanszírozzanak. Az árak olcsóbbak egy privát kórháznál és kb. olyanok mint az állami kórházban. Az eligazítás után elvitt Kara vásárolni és autorikshaw-val mentünk amit már önmagában is nagyon élveztem. A kórházban indiai viseletben kell járni. Nem sarit vettünk, hanem salwar kameez-t, azaz egy iszonyú bő nadrágot és hosszú tunikát hozzá, meg színben a nadrághoz illő sálat. Ebből 4 garnitúrám van, egyet ezek közül a képen láthattok. Elég furán érzem magam benne.. Érdekes módon nem a has számít itt sexinek, hiszen az a sari-ban is kilátszik, hanem a hónalj és boka, azokat kell jól eltakarni. Ebédelni a követségekhez közel mentünk, egy félig ausztrál étterembe, ami akár Budapesten vagy Berlinben is lehetett volna, olyan jól nézett ki. Elég óvatos voltam, csak filtrált vizet iszom és csak megbízható helyeken eszem, de azért elkapott valami. Nem vagyok szerencsére rosszul, úgyhogy remélem nem lesz nagy gond. Vettünk indiai sim-kártyát és néhány hasznosságot, szóval egészen vidáman éreztem magam. Ja, igen, Kara azt mondta, hogy Raxaulban 4 éve nem volt malária a kórházban, azt hiszem abbahagyom a gyógyszereket, nem olyan jó szedni őket. Szóval a nap egész jól sikerült, de sajnos az utazási iroda elszúrt valamit. A főnök beteg lett, az alkalmazottak pedig nem igyekeztek eléggé, szóval holnap helyett csak csütörtökön tudok vonatra szállni. Így egy kicsit lelombozódtam, hogy még itt kell vesztegeljek, de végül is azt találtam ki, hogy elmegyek Jaipur-ba. Így holnap reggel értem jön egy autó, elvisz, ott fogok aludni és visszahoz. Így végül is nem bánom a kényszerpihenőt, Jaipur-ról még csak jókat hallottam és Raxaulban állítólag tényleg semmi sincs. Megyek is, utána olvasok még egy-két dolognak. Majd jelentkezem.

Szóval, miután felébredtem, a vásárlás elmaradt, ez majd holnap kerül sorra. Viszont kérésemre értem jött egy sofőr és végigautóztam a városon. Voltam egy indiai étteremben, amit a Kara ajánlott, finom volt és nagyon csípős. Megnéztem néhány nevezetességet, az India Gate-et, a kormányzati negyedet, átmentünk Old Delhin. Itt vissza szeretném vonni azt a kijelentésemet, hogy Delhi nem zsúfolt. Old Delhi zajos, hemzsegnek az autók, emberek, biciklik, és mindenfajta járművek, megállás nélkül dudálnak és minden négyzetcentiméteren árulnak valamit. Zárásként egy sírt láttam. Ez egy nyugodt park közepén volt, nagyon tetszett, Humayan Tomb a neve. A képet róla 2 óra próbálgatás után sem tudtam beilleszteni róla. Nagy kár. 

Emese az előbb telefonált Delhiből, szerencsésen megérkezett.

Sziasztok. So far so good. Még internetem is van. Örülök, hogy itt vagyok, Kara lakásában egyelőre. A repülés rendben volt, Kuvaitban vártam 4 órát. A repülőtéren Delhiben várt rám egy sofőr és elhozott ide. Elég nehezen találtam meg. Delhi viszont szép, zöld és most vasánap csendes, egészen kellemes.  Délelőtt pihenhetek, de délután megyünk vásárolni. Veszünk nekem Indiai ruhát, konektort és indiai sim kártyát is. Kara nagyon tudja mi kell. A vonatom kedded délután indul, addig itt leszek, körülnézek. A kórházban nagyon sok a munka. Kirándulásokat valószínűleg nem fogunk tudni csinálni. De mikor hazafelé jövök elmegyek majd a Taj Mahalhoz. Le szeretnék feküdni egy kicsit aludni, vettem egy forró bucket shower-t. Ilyen lesz a Raxauli kórházban is. A kórházban több külföldi is van, úgyhogy nem leszek egyedül, ez jó. 

Kedves Blogolvasók. A nevem Emese. Nemsokára elérkezik az időpont, amikor elhagyom Európát 5 hétre. Úticélom Raxaul, egy város a nepáli határ közelében. Önkéntes munkára vállalkozom egy kórházban, mint orvos. Most tesztelem a blogot. Írni fogok angolul is, mert lehet, hogy az olvasók egy része nem tud magyarul. Remélem Raxaulban lesz internet.... Palkó végülis nem jön velem...

Soon in Raxaul, hope to have internet there, so we can keep in touch. A lot of you know, I am planning to volunteer at a hospital near the Nepalese border, in a city called Raxaul. This is my first test message.

Ébredés után módunkban állt kicsit áttekinteni szálláshelyünket immár világosban. Egész komoly szálloda, mintegy 30 szobával, egy főépületből és több kis épületből állt, tartozott hozzá egy welness központ uszodával, szaunával és konditeremmel. Egy mellékúton indultunk Szváziföld irányába, a táj leginkább Németországra emlékeztetett, nagy füves legelők mellett haladtunk. Hamarosan átautóztunk Amsterdam városán, ami itt egy elég nyomorúságos kis falut jelent.

A határ átlépése után drasztikusan romlott az út minősége, és a táj is jelentősen megváltozott. nagy hegyek, sziklás hegyoldalak és fenyőerdők között haladtunk, és hamarosan megpillantottuk Szváziföld iparának gyöngyszemét, a Sappi Usuthu fűrészüzemet, amelyet még II. Shobuza király alapított. A környék erdeje tarra vágva, és egy völgyben, a tájat elcsúfítva éktelenkedik az üzem. Bár rendkívül visszataszítónak találtuk, később más aspektusból is hallotam róla. Megvettem a Swazi Nation című ellenzéki lapot, ahol megírták, hogy a gyár bezár. Ezzel a gyárban dolgozó 600 munkás, és a beszállítóknál dolgozó másik párezer ember veszti el állását, a lap úgy tálalta a bezárást, mint nemzeti tragédiát, ami beláthatatlan következménnyel jár.

Megálltunk egy viszonylag kultúrált kis falusi boltnál, vettünk egy üveg sört, ami később hihetetlenül felértékelődött, de ezt ekkor még nem tudtuk. Dave meg van győződve róla, hogy ha kérdezősködik a falusiaknál a látnivalókról, akkor adekvát válaszokra számíthat. Én már korábban felhívtam a figyelmét, hogy ez nem így van, valószínűleg kedves mosollyal kísért egetverő baromságokat fog hallani, és a tények eleddig nagyrészt engem igazoltak. Ő azonban kitartó és udvariasan megkérdezte a rokonszenves boltost, milyen látnivalókat ajánlana megtekintésre dél Szváziföldön. A boltos mélyen  a szemébe nézett, majd kijelentette, hogy országa bajait a mozambikiak okozzák. Ők ugyanis mind ördögtőlvaló bűnözők. De ő nem fél tőlük, mert ha egy mozambiki betenné a lábát a boltjába, azonmód keresztüllőné. Azt is hozzáfűzte, hogy mi egy pillanatig sem leszünk biztonságban Szváziföldön a mozambikiaktól, bármikor az életünkre törhetnek, de ha ő is velünk tartana, akkor senki nem merne megtámadni, mert ő messze földön híres arról, hogy minden mozambikivel habozás nélkül elbánik. A további csevegést megelőzendően közbevágtam, hogy Szváziföld gyönyörű, nagyon szeretjük és gyorsan távoztunk, anélkül, hogy látnivalókat ajánlottak volna nekünk.

Gyönyörű vidéken jártunk, sokszor megálltunk fotózgatni. Repülős érdeklődésünktől hajtva megnéztük Manzini nemzetközi repülőterét, ami néhány bódéból áll, viszont nem messze a kapujától áll egy kiégett Volkswagen kisbusz, amiben egy élelmes szvázi fodrásszalont rendezett be. A berendezés abból állt, hogy elhelyezett a roncsban egy hokedlit, és szórófestékkel ráírta: "Hair and beauty saloon". Siphofapheni városkáig autóztunk el, ott megfordultunk és Mbabane-ba mentünk. Kicsit sétálgattunk, majd betértünk a fényűző Mbabane-i Spar áruházba, ami bármelyik nyugati országban megállná a helyét. Kicsit extrém látvány volt a szváziföldi Spar bejáratánál felállított hatalmas műanyag mikulás. Már gondolatban kiválasztottam milyen remek dél afrikai borokat fogok vásárolni, ez azért is fontos volt, mert Dél Afrikában minden zárva volt az ünnep miatt. A Sparban azonban mély kétségbeeséssel tapasztaltam, hogy az italosrészleget embermagas kordonnal zárták le. A kétségbeesés kiülhetett az arcomra, mert több helyi férfiember is odajött, és részvétéről biztosított, hogy nem tudok szeszt vásárolni. Szerencsére praktikus tanácsokkal is elláttak, azt javasolták, hogy a határ mellett található üzletnben próbálkozzak, mert ott lesz esélyem. Remek estebédet ettünk a Spar melleti helyi gyorsétteremben, és a határ felé indultunk.

A Ngwenya határállomás felé vezető út megdöbbentő, az ember nem gondolná, hogy a világ egyik legszegényebb országában jár. E mellett az út mellett található ugyanis III. Mswati király több rezidenciája, és a könnyebb megközelíthetőség érdekében Manzinitől Mbabane-ig, valamint Mbabane-tól a határig olyan autósztráda vezet, amit éjszakára kivilágítanak. Útközben még letértünk egy falusi kisbolthoz, hátha végre ránkmosolyog a szerencse és piához jutunk. A falusi kisbolt szöges ellentéte volt a Sparnak, Egy viskó a semmi közepén, belépve pár másodperc kellett, hogy a szemem megszokja a sötétséget, mert villany és így világítás nem szerepel a bolt extrái között. Az előtértől vasráccsal elválasztott helyiségben található a boltos egy széken, valamint az árukészlet. Az árukészlet pár előrecsomagolt tartós kenyérből, néhány zsák rizsből, és mobilfeltöltőkártyákból állt, mint ahogy arra számítottam, sörre iráányuló kérdésemet szomorú fejrázás fogadta.

Már csak a határállomásban bíztunk, ahol valóban megpillantottunk egy jelentősebb üzletsort, és miat ad isten, az egyik üzlet egy valóban használható ABC-nek tűnt. Belépvén azonnal tudtam, hogy nem lesz szerencsénk, ugyanis az üzlet szemmel láthatólag multifunkciós egységként üzemel. Egyrészről élelmiszerbolt, máésrészről az Al-kaida szváziföldi titkos központja. A boltot ugyanis rendes leplekbe öltözött rokonszenves fiatal afgán tálibok üzemeltetik. Nyomban megosztottam kétségeimet Dave-el,aki örök optimistaként azért megkérdezte a pénztárban csücsülő tálibot, hogy van-é sör. Várokázásomnak megfelelően a válasz mosolygós fejrázás volt, de ez az udvarias vallási harcos nyomban hozzáfűzte, hogy a kocsmában érdemes próbálkoznunk. Kiléptünk az utcára és a kocsmához ballagtunk, ahonnan hangos zene, részeg kurjongatás és üvegtörés zaja hallatszott ki. A bent tartózkodókat meglátván gyors visszavonulót fújtunk mert nem akartuk életünket két sörért komolyan kockára tenni. Úgyhogy átléptük a határt, és hazaautóztunk.

Szellemházra emlékeztető szállodénkba visszaérve már-.már elfogadtuk, hogy a szváziföldön beszerzett egyetlen üveg sörrel kell beérnünk, az alkoholistákra oly jellemző kitartás és kreativitás végül diadalmaskodott. Hangot adtam véleményemnek, hogy kizártnak tartom, hogy egy ekkora hotelban az egész épületben ne legyen alkohol, úgyhogy nekifogtunk a ház módszeres és alapos átkutatásához. Elsőként a welnessközpontot térképeztük fel, akciónk itt kis híján katasztrófába torkollt. Az egész tulajdonképp egy elég nagy konditeremből, egy uszodából és egy szaunából áll. Az uszodához tartozik egy installáció, ami leginkább egy "Kodoljuz" típusú atomerőmű vezérlőpultjához hasonlít. Dave találomra elfordított egy kapcsolót, mire az egész mindenség dübörögni és rázkódni kezdett. Szomorúan vettem tudomásul a tényt, hogy hamarosan csernobilhoz mérhető katasztrófát idézünk elő a jámbor búrok szállodájában. Némi munka árán sikerült megfékezni a dübörgő berendezélst, azonban konstatálnunk kellett, hogy az úszómedence vizélt mintegy 50 fokra melegítettük fel, és ezen nem tudunk változtatnji, ha bármihez hozzányúlunk dübörögni kezd és továbbmelegszik. Gondolatban elkezdtem kiszámolni mennyi villanyszámlát adnak majd a szobaszámlához a 12 méteres medence vizének felforralásáért cserébe , de elhesegettem a negatív gondolatokat mert Dave közben komoly felfedezést tett. A konditeremből nyílt egy ajtó, és az ajtó mögött egy igazi bár rejtőzött. A helyiséget eredeti céljára szemmel láthatólag régóta nem használták.A benn lévő matracból és pokrócból arra lehetett következtetni, hogy időnként valaki szálláshelyként hasznosítja a helyiséget. A legérdekesebbnek azt találtam, hogy a polcokon, szekrényeken bombák, aknák, gépágyúlövedékek, kissebb torpedók, egy bajonett valamint egy ismeretlen zászló szolgált festői dekorációként. Ekkor már bizonyos voltam benne, hogy egy elmebetegekből álló szekta hálójába kerültünk, amelynek hamarosan megjelennek majd pszichopata tagjai, hogy az úszómedencében megfőzzenek minket és felajánljanak a fehér dél afrika titkos démonainak áldozatképpen. Úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy az ellenállás felesleges, legjobb, ha ital után nézünk és kellemes szalonspiccel várjuk a véget. Némi keresés után több éve lejárt szavatosságú dobozos üdítők után találtunk egy üveg gint, meg valami helyi röviditalt és kartonszámra tonikot. Úgy éreztem sorscsapások, és hosszas hányódás után révbeértünk ismét ránk mosolygott a szerencse. Nyomban nekiláttunk az egy üveg sör és a gin elfogyasztásának a forró vízben, így végül remek hangulatban zártuk ezt a hosszú napot.

Másnap reggel útrakeltünk Szváziföld, azon belül is a Hlane nemzeti park felé. A térképünkről sajnos nem lehetett következtetni arra, hogy milyen utak vezetnek keresztül kelet-nyugati irányban Szváziföldön, ezért a biztonság kedvéért úgy döntöttünk, hogy főutakon megyünk. Ehhez el kelett mennünk Dél Afrikai területen Komatiport városkáig és ott kellett lekanyarodnunk Mananga falu felé, ahol a határátkelő van. A határ szvázi oldalán az útlevelünket ellenőrző hölgy élénken érdeklődött merre is igyekszünk. Mikor mondtam neki, hogy a Hlane az úticélunk, felderült az arca, és közölte, hogy az remek dolog, ő is arra lakik Simunye faluban. Először nem teljesen értettem  lelkesedést, de aztán kibökte, hogy nagyon hálás lenne, ha a fiát, aki épp a határállomáson tartózkodik, hazaszállítanánk. Természetesen igent mondtunk, így csatlakozott hozzánk a határőr 12 éves fia Mateme Makarula. Igen jól ismerte az utat, nem nagyon kellett a térképet nézegetni. Mintegy 40 perces út után érkeztünk Simunyéba, ahol elbúcsuztunk Matemétől, és alig 10 perc múlva már a Hlane kapujában voltunk. Belépés után a Ndlovu camp nevű központi táborba mentünk, ahol megtudtuk, hogy délután 2-kor indulhatunk el szervezett vadlesre, amire azon nyomban be is fizettünk. A hátralévő időt a tábor melletti itatónál tevékenykedő orrszarvúk fotózásával töltöttük. Ez azért különleges élmény, mert a kerítéstől (ami esetünkben egy darab vacak drótot jelent) 10-15 méterre sétálgatnak az orrszarvúk. A vadles egy átalakított Land roverrel zajlik, rajtunk kívül még két német vett részt rajta. Mikor már mélyebben bent jártunk a parkban, akkor látszott, hogy itt az aljnövényzet még a Krugernél is jóval átláthatatlanabb, nem adtam túl sok esélyt arra, hogy oroszlánt láthassunk. Ahogy haladtunk több antilopot, varacskos disznókat láttunk, és megpillantottunk egy elefántcsaládot is, de onnan rendkívüli sebességgel távoznunk is kellett. Az elefántoknál nemrég kiselefánt született, így rendkívül ingerlékenyen reagáltak a közeledtünkre, az anyaelefánt fejét rázva, trombitálva, fújtatva rohant felénk. A nagy izgalom után pár perccel azonban ránkmosolygott a szerencse, és megláttunk egy jó nagy fiatal hímoroszlánt, pontosan az út mellett heverészve. Egészen közel engedett magához, éppen délutáni szunyókálását zavartuk meg. Remek fotókat készíthettünk. A vadlessel alaposan elment az idő, ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy nem Mananga felé megyünk haza, hanem a rövidebb utat választjuk és Mbabane érintésével Piggs Peaktől nyugatra Bulembunál, egy kis határátkelőn megyünk ki az országból, ami mindössze 40 km-re van Nelspruittól. Ez a döntésünk elég komoly hibának bizonyult. Szváziföldön nincs éjjel-nappal nyitvatartó határ, minden határállomás bezár, délután 4 és este 10 között egy szabadon választott időpontban, hogy aztán csak másnap reggel nyisson ki újra. Mbabane-ba viszonylag hamar beértünk, azonban Piggs Peak felé haladva a hegyi szerpentinen eléggé elment az idő, már alkonyatkor értünk a városba, ahol a lehajtás után kissé ijedten tapasztaltuk, hogy bizony Bulembu felé földút vezet. Ezt nem vállaltuk be, hanem teljes sebességgel elindultunk a legközelebbi, betonozott úton elérhető határ, Jeppes Reef felé. Sietnünk kellett, mert másnapra volt repülőjegyünk Windhoekba, és a gépet nem értük volna el, ha bentragadunk. Helyenként csikorgó kerekekkel, de elértük a határt negyedórával a zárás előtt, és visszatérhettünk Nelspruitba.

Másnap kicsit átterveztük a programunkat. Mivel be akartunk menni egy kicsit Szváziföldre, így úgy döntöttünk, hogy az utolsó éjszakát nem töltjük Shingwedziben, hanem záráskor kimegyünk a parkból és Nelspruitban alszunk. Így is rengeteg időnk volt sok mellékútra letértünk.Különösen sok elefántot láttunk. Az egysik mellékúton is átment előttünk egy nagy elefánt. Szépen megálltunk bámészkodni meg fotózgatni, de egyikünk sem nézett szét, így nem sokkal később kissé ijedten arra figyeltünk fel, hogy a másik oldalon egy hatalmas elefántbika nézegeti az autónkat - mintegy másfél méterről. Szerencsére türelmesen megvárta, hogy beindítsam az autót és eliszkoljunk. Bementünk Mopaniba, így alkalmam volt teljes zöldben megtekinteni azt a majomkenyérfát, amit eddig csak kopaszon láttam. Az egyik folyóparton láttunk vízilovakat, egész közel voltak hozzánk. Ahogy közeledtünk a Phalaborwa kapuhoz, egyre nagyobb felhők gyülekeztek, végül már tiszta fekete volt az ég. Minket aztán csak egy kis eső ért el, de a kapu után Nelspruit felé menet látszott, hogy irtó nagy vihar volt. Az utat végig leszaggatott lombdarabok, néhol nagyobb ágak borították, és rettentően fújt a szél. Végül olyan este 10 körül érkeztünk Nelspruitba, a már megszokott Sunset Manor lodge-ba.

Másnap - legalábbis az én fogalmaim szerint - korán keltünk, miután a szúnyogok miatt úgysem lehetett aludni és elindultunk a mintegy 300 km-re lévő Punda Maria felé. A tegnapi szúnyogtámadás miatt érzett pánikomban lelkesen én is elkezdtem malaronét szedni. Orpen és Satara között elég jól belátható, nyílt füves terep van, rengeteg állatot láttunk, majmokat, elefántokat és találkoztunk egy bivalycsordával is. Satara után már kevesebb állat volt, így viszonylag jól haladtunk. Shingwedzi előtt elértük a baktérítőt. Teljes volt a szélcsend, egy felhő sem volt az égen, igazi, pokoli afrikai forróság volt kint. Nem sokkal Shingwedzi előtt átsétált előttünk az úton egy kaméleon. Ahogy haladtunk észak felé, egyre kevesebb autót lehetett látni, teljesen kihalttá vált az út, viszont ahogy délután lett egyre több állatot láttunk. A legérdekesebb eseményt késő délután Punda Maria előtt láttuk. Két elefánt összezördült egy dagonyázón, egész komoly verekedés tört ki, végül az egyikük menekülőre fogta. Addig bámészkodtunk, hogy a győztes elefánt kiszúrt minket magának, és nagy trombitálások közepette elkezdett felénk futni, úgyhogy vészindítással távoztunk a helyszínről. Punda Mariában már elővigyázatosak voltunk a szúnyogokkal, gondosan ellenőriztünk mindent. Este remek vacsorát ettünk a helyi kis étteremben.