A mai napi feladat az volt, hogy valahogy eljussunk az Okavango-delta belső részére. Amikor az Okavango nevű folyó eléri a Kalaháritól északra fekvő száraz területet, ott ezernyi kis ágra bomlik, és egyszerűen eltűnik, elszivárog a pusztaságban. Millió kis pocsolya, tavacska, holtág, patak és folyó lesz belőle, ezek összessége a világ egyik legérintetlenebb és vadban leggazdagabb területe, melyet összefoglaló névvel Okavango-deltának neveznek. Ezen belül található a Moremi Vadrezervátum, lényegében ez az a terület, amelyre az idegenforgalom összpontosul, mi is ide szerettünk volna eljutni. A rezervátumon belül számos tábor található, melyekben 10-20 vendég számára van hely. A táborok kis, néhány személyes repülőgépekkel közelíthetők meg, melyek egyszerű, döngölt földből lévő leszállópályákon landolnak a táborok közelében. Reméltük, hogy valahogy meg tudunk szervezni egy villámlátogatást a rezervátumba. Ennek érdekében kimentünk a mauni repülőtérhez, ahol találtunk néhány utazási irodát, azonban vasárnap lévén ezek zárva voltak. Végül elindultunk a városközpont felé, amikor megláttunk egy irodát, amelyik nyitva volt. Bementünk, és kb. másfél óra múlva már egy négyszemélyes Cessna típusú repülőgéppel repültünk az egyik táborhely, Kwara felé. Az Okavango-delta fölött mintegy 300 méteres magasságban történő átrepülést életem egyik legnagyobb élményeként tartom számon. Ez az a ritka eset volt, amikor magamban azt kívántam, hogy minél később érjen véget a repülés. Sajnos azonban csak 22 percig tartott, és már landoltunk is a semmi közepén. Egy terepjáró várt minket a leszállópálya mellett, a terepjáróban pedig két későbbi kísérőnk, General (a Tábornok) és Justice (az Igazság). Nem viccelek, tényleg így mutatkozott be a két derék botswanai srác. Mintha csak a Véres gyémánt című filmnek abban a jelenetében lettünk volna, amikor Leonardo Di Caprio leszáll Sierra Leonéban, és a repülőtéren Commander Zero és Captain (?) Rambo fogadja. General és Justice felültetett minket a nyitott vadfigyelő terepjáróra, amelyet kifejezetten az Okavango-deltában történő használatra gyártott egy Uri nevű cég. Mint kiderült, General a sofőrünk és vezetőnk, Justice pedig a nyomolvasónk volt, akinek az a feladata, hogy megtalálja az állatokat. Elvittek minket a néhány km-re, egy szép kis tó partján lévő táborba. Sátrakban volt a szállásunk, de ezek a sátrak valójában házak, hatalmas ágyakkal és fürdőszobával. Talán 8 ilyen sátorból és a közös épületekből, étkezőből, konyhából, pihenőből és egy tűzrakó helyből áll a tábor. Kerítés nincs, tehát a vadállatok szabadon járhatnak ki-be a tábor területén. A tábortól 100-150 méterre egy 31 példányból álló vízilócsorda legelészett, a tó partján varacskos disznók túrták a földet, a közelben püedig majmok szaladgáltak. Egy valódi kis édenkert ez a hely. Előző éjjel egy elefánt és egy zsiráf volt a táborban, hajnalban egy hiéna kocogott át rajta, néhány hete pedig 3 nőstény oroszlán trapolt át a tűzrakóhely mellett a tó felé. Éjszaka nem nagyon tanácsos messzire elkóborolni a sátraktól, mert ez itt a vadon. Minden sátorban van egy duda, amivel jelezni lehet, ha a vendég veszélybe kerül. Ennél szebb és állatmegfigyelésre ideálisabb helyet egyszerűen nem lehet elképzelni. A délután jelentős részét azzal töltöttem, hogy a közelben legelésző vízilovakat és varacskos disznókat, valamint a számtalan féle madarat figyeltem a sátram teraszáról. 4 órakor indultunk el Generallal és Justice-szal, valamint egy francia párral (Anna-Cecile és Sebastian) és egy idősebb ausztrál pasival (Chis) a terepjárón a vadlesre. Először vicces zsiráfokat láttunk, akik egy hosszú, sausage-fruit (kolbász-gyümölcs) nevű gyümölcsöt próbáltak egészben lenyelni, és ehhez igen vicces arcokat vágtak. Impalákból itt is elég sok van, rengeteg pávián szaladgál mindenfelé a fás-bokros területeken a kis tavak és pocsolyák között. Hamarosan egy öreg hím oroszlánra bukkantunk, egy kis tisztáson feküdt, láthatóan semmi nem érdekelte a külvilágból. Amikor odaértünk mellé, egy fél percre felemelte a fejét, épp csak annyi időre, hogy lefotózhassuk, aztán unott arccal visszahanyatlott alvópozícióba. Az este fő műsorszámát azonban kétségtelenül a nyomolvasók és a gepárdok mutatták be. Több terepjáró cirkált a környéken, a sofőrők rádión tartották egymással a kapcsolatot. Egyszer csak jött a hír, hogy a közelben van egy gepárdcsalád. Árkon-bokron keresztül elindultunk a hírforrás irányába, és hamarosan már 3-4 autó, illetve az azokon lévő nyomolvasók próbáltak a gepárdok nyomára bukkanni. A nyomolvasók leugrottak a kocsikról, és a földet fürkészve keresték az állatokat. A sofőrök pedig vezették utánuk az autókat, kieresztül minden, vízen és szárazon. Végül is nem tudtam eldönteni, hogy mennyire eljátszott a dolog, mármint ez a nagy keresés és nyomolvasás, de tény, hogy egyszer csak megtaláltuk a gepárdokat. Egy nőstény, négy kölyökkel. Pontosabban két saját kölykével, és két másikkal, akiket General szerint - aki jól ismeri ezt a családot - a közelmúltban magához vett, mert elárvultak, és azóta ő neveli őket. Illetve három árvát vett magához, csak egy már eltűnt közülük. Így tehát most 5 főből áll ez a kis család. A kölykök már nem kicsik, bár termetük még nem éri el az anyagepárd méretét. Mondanom sem kell, gyönyörűek voltak. Egészen sötétedésig követtük őket. General szerint kb. két napja nem sikerült zsákmányt elejteniük, így már elég éhesek, ezért csak energiatakarékos módon, lassan kocogva vonultak keresztül a szavannán, mi meg gurultunk utánuk. Ha bárkiben felmerül a kérdés, hogy etikus-e így „üldözni” ezeket az állatokat, csak azért, hogy lefotózhassuk őket, nos, azt kell mondanom, hogy a kérdés teljesen jogos. Hiszen ezzel az üldözéssel, a szavanna csendjének és nyugalmának megzavarásával feltehetően az összes potenciális zsákmányállatot is elüldöztük a környékről. Így esetleg rontottuk a gepárdok élelemszerzési, azaz túlélési esélyeit. Tehát nem mondhatom, hogy igazán kényelmesen éreztem magam ebben a helyzetben, de nagyon nem tudtam tenni ellene. Az is igaz viszont, hogy csak egy bizonyos pontig tudjuk követni az állatokat, ha a gepárdok igazán meg akarnak szabadulni tőlünk, akkor megszabadulnak, legyenek bármilyen jók is a nyomolvasók.
Miután besötétedett, visszaautóztunk a táborhoz. Útközben belebotlottunk az öreg oroszlánba, akit korábban láttunk. Szegény, bicegve sétált keresztül a szavannán, át a leszállópályán, ahol a repülőnk landolt délelőtt, egyenesen a tábor felé. Egy darabig követtük, ő azonban ügyet sem vetett ránk, csak baktatott lassan, öregesen. A táborban elfogyaztottuk a vacsoránkat, melynek fő fogása egy hagyományos botswanai étel, a siswa volt. Ez lényegében egyfajta főtt marhahús, igazából semmi különös, de finom volt. Elég hideg lett estére, úgyhogy egy kicsit még kiültünk a tűz mellé melegedni. Egy darabig még a sátramból hallgattam a vadon beszűrődő hangjait (Gábor és Ákos egy másik sátorban voltak, általában ők vannak együtt, én egyedül, mert én esténként sokáig írogatok, teszek-veszek, reggel meg korán ébredek és elkezdek mocorogni), de nem sokáig. Az egész úton most aludtam a legjobban, tőlem akár egy elefánt is benézhetett volna a sátorba. Hajnal felé valami nagyobbfajta állat mászkált és rágcsált a sátor körül, de lusta voltam felkelni, így nem tudom mi volt az.
