Bármi történjék is, ezt a napot sosem felejtem el. Ma annyira összejött minden, hogy nem hiszem, hogy a továbbiakban ezt felül lehetne múlni. Kivételesen Gábor is velünk tartott a hajnali vadlesre, és valószínűleg egész életében bánhatná, ha nem így tett volna. Megint a hiénákkal kezdődött minden. Shingwedziből kihajtva, néhány kilométer megtétele után az úton heverésző hiénákra bukkantunk. Mivel már két komoly hiéna-élményünk is volt az előző napokban, önmagában ez nem okozott volna katarzist. Valaminek történie kellett még ahhoz, hogy erre a találkozásra a hiéna-kalandok netovábbjaként emlékezhessünk vissza. Ez a valami pedig két kis koromfekete hiénakölyök volt. Ákos vette észre őket, az úttól alig 2 méterre. Mind kiderült ott volt a vackuk, és nagy szerencsénkre előbújtak belőle, épp akkor, amikopr már unottan legyintettünk volna a hiénákra. Ettől kezdve nem volt megállás, mintegy másfél órán keresztül fotóztuk, amint hol egymást, hol valamelyik felnőtt hiénát harapdálták, gyömöszölték, kerülgetták, nyalogatták. Ugráltak, bukfenceztek, nyafogtak, vicsorogtak. Ha tegnap azt írtam a fiatal hiénákra, hogy aranyosak, vajon most mit írhatnék erre a két kis ördögre? Csak azért hagytuk ott őket, mert éreztük, hogy ha maradunk, akkor be kell fejeznünk a reggeli túrát, mert betelik minden memóriakártyánk. Így aztán felvillanyozva továbbálltunk, majd hamarosan megfeledkeztünk a hiénákról. A gyors felejtés oka a világ legszebb állatfajának 4 példánya volt. Igen, gepárdokba botlottunk. Először csak azt vettem észre, hogy pár száz méterrel előttünk egy nagy macska ül az úton. Már kaptam is elő a fényképezőgépet, majd pár pillant múlva felismerük, hogy gepárdokat látunk. Az út bal oladlán, 15-20 méterre tőlünk, a magas fűből figyelték, ahogy közeledünk hozzájuk. Mi is, és ők is biztosra akartak menni, ezért mi folyamatosan fotóztunk, közülük pedig ketten kiültek egy faágra, szépen megmutatták magukat, majd miután lefotóztuk őket, elegánsan távoztak. Korábban csak reméltem, hogy egyszer lesz alkalmam ilyen tisztán, senkitől sem zavartatva, viszonylag közelről lefotózni ezt a rendkívül félénk ragadozót. Az élményt csak fokozta, hogy rajtunk kívül senki nem volt a környéken, így ez az pár perc csak a miénk volt. Miután magunkhoz tértünk, továbbautóztunk, és pár száz méter múlva egy óriási, az úton áthömpölygő bivalycsordába botlottunk. Csak kapkodtuk a fejünket, hol az út bal oldala felé, hol pedig az ellenkező irányba kattintgattuk a fényképezőgépeinket. Úgy elszaladt az idő, hogy hamarosan vissza kellett indulnunk Shingwedzibe, hogy időben el tudjuk hagyni a tábort. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az ég elég felhős volt, így a tökéletesnél is jobb, szűrt napfényben fotózhattuk végig a délelőttöt, és a nap további részét is. 11 óra körül indultunk el az Olifants nevű táborhely felé, immár déli irányban. Nehéz lenne a teljesség igényével felsorolni, hogy mi mindent láttunk, fotóztunk rengeteg zsiráfot, elefántokat, zebrákat, vicces varacskos disznókat, láttunk két oroszlánt (a fotózáshoz messze voltak), majd amikor már végképp azt hittük, hogy az eddigieket nem lehet felülmúlni, következett a második legszebb állat a világon, egy leopárd. Az úttól mintegy száz méterre lapult a fűben, úgy, hogy csak a feje és a háta egy része volt látható. De éreztük, hogy lesz még ennél jobb is, és így is lett. Negyed óra várakozás után a leopárd hirtelen nagy ugrásokkal kitört a fűből, és láthatóan vadászatba kezdett. Hála istennek pillanatok alatt sikerült ráélesítenem, és nyomon követnem, ahogy szaladt keresztül egy kis tisztáson. Majd egyszer csak megállt, és – ilyet még filmen sem láttam soha – leült a fenekére, teljesen függőleges testtartásban, két mellső lábát maga előtt tartva. Sajnos pont egy olyan helyen, ahol előlem néhány ág takarta a zavartalan rálátást, de Ákosék ideális szögből láttak – és fotóztak – rá. Meredten bámult egy távoli pontra, Ákos szerint egy antilopra. Rövid üldögélés után szinte a földig lapulva továbblopakodott, de a kiszemelt zsákmány feltehetően elszaladt, mert néhány pillanat múlva már nyugodtabb tempóban haladt tovább, és lefeküdt egy nagy fa alá. Ekkor már elég messze volt tőlünk. De azért tovább figyeltük, így láthattuk, ahogy még egyszer nekiállt lopakodni, aztán beért a kilátásunkat teljesen elzáró bokrok közé, és eltűnt a szemünk elől. Ez volt hát a mi leopárd-kalandunk. Utána láttunk még más állatokat is, de azt, hogy pár óra eltéréssel gepárdokat és egy vadászattal próbálkozó leopárdot is láthattunk és fotózhattunk, nehezen múlhatta volna felül bármi is. Ezúttal időben érkeztünk meg a mai táborhelyre, és koccintottunk a macskák tiszteletére. Majd pedig megvertem snapszerban Gáborékat, így a nap jobban nem is zárulhatott volna. Most itt ülök egy teraszon az Olifants-folyó völgye fölött, lent zúg a folyó, néha elbődül egy víziló, a kerítés mellett egy hím víziantilop neszel. Holnap folytatjuk.
