A gépünk délben indult Windhoekba, elég korán útrakeltünk Johhanesburg felé. Gond nélkül, a tervezett időben megérkeztünk a repülőtérre, és leadtuk a bérautónkat. Itt már elkezdődtek az intő jelek, amelyeknek ekkor még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. A windhoeki gép a repülőtér legtávolibb, legelhagyatottabb sarkából indult, jó húszperces séta után értük csak el a kijáratot. Körülbelül 40 utas várakozott, valamennyien helybéliek voltak, egy kivételével, aki viszont magyar volt, mint elmondta, Szatmárnémetiből származik és ő a namíbiai tornászválogatott szövetségi kapitánya. Jól elbeszélgettünk vele, kérdezte van-e vízmunk. Vidáman mondtuk, hogy nincs, de ha kell, majd a reptéren kérünk. Ő csak a vállát vonogatta. Miután kibuszoztunk a géphez, akkor szembesültem a ténnyel, hogy a gépünk egy repüléstörténeti kuriózum. Olyannyira, hogy amikor a Malév, több mint 20 éve,1989-ben beszerzett néhányat ebből a típusból a szakértők komolyan kritizálták, hogy ilyen korszerűtlen gépeket vásárol. Dave, aki még nálam is fanatikusabb repülésrajongó, légitársasági igazolványát kihasználva a beszállás után egyből a pilótafülkébe ment, merthogy még ilyen gépet nem látott, megpróbál bekéredzkedni. Egy perc múlva kényszeredett mosollyal jött vissza és közölte velem, hogy a pilóták nem engedték be, mert "valami para van a géppel". Ezt a pilóták is hamarosan megerősítették, mert bemondták, hogy kis technikai problémával küszködnek, de aggodalomra semmi ok, hamarosan indulunk. Annyit láttunk, hogy szerelők érkeznek, nagy kalapálás közepette kirángattak a gép aljából egy dobozt, és ujabb kalapálások közepette bettek a helyére egy másikat. Ekkor én már mérsékelt lelkesedéssel vártam az indulást, de végül egy órás késéssel, hatalmas robajjal a levegőbe emelkedtünk. Az ülésem mellett a kabin borítása nem volt megfelelőpen rögzítve, az amúgy is elviselhetetlen robaj mellett még az is hangosan csattogott. Végül találtam egy üléspozíciót, amikoris viszonylag kényelmesen ültem, és a térdemmel kitámasztottam a kabin borítását, hogy legalább azt ne kelljen hallgatnom. Ilyen út után kissé borzolt idegekkel landoltunk Windhoekban. A windhoeki reptér leginkább egy jól karbantartott vidéki vasútállomásra hasonlít, a miénkkel együtt összesen három repülőgép állt rajta, nincs buszozás, az utasok a gurlóutakon keresztbe kasul sétálva mennek be a terminálépületbe, ahol az útlevelek ellenőrzése zajlik. Mikor a pulthoz értem végre átnyújtottam az útlevelem a határőrnek, aki hosszasan, egyre idegesebben lapozgatta, majd határozottan közölte, hogy mivel nem rendelkezem vízummal, nem léphetek be Namíbiába. Hasonló infót kapott Dave is a szomszéd pultnál. Felvetettük, hogy mi lenne, ha most igényelnénk vízumot, amit ők bepecsételnek, és ezzel áthidalnánk ezt a technikai problémát. Közölte, hogy ez sajnos nem lehetséges, mert a bevándorlási hivatal illetékesei az ünnepre tekintettel sajnos hazamentek, és a vízumok az ő irodájukban vannak bezárva. Mondtam, hogy talán hívjuk fel őket a mobiljukon, hátha valakit vissza tudnánk csalogatni. becsületükre legyen mondva ezzel megpróbálkoztak - eredménytelenül. Ez sem vált be, így a határőrség felvázolta előttünk a lehetőségeket: vagy visszamegyünk Johannesburgba a csotrogánnyal, ami hamarosan indul, vagy pedig a tranzitban töltjük azt a pár napot, amikorra esetleg valamelyik bevándorlási hivatali munkatárs befárad a munkahelyére. Bár ők belátták, hogy a belépésünk csak marginális mértékben veszélyeztetné a Namíb állam szuverenitását, mégsem hajlottak arra, amit utolsó lehetőségként felvetettem, hogy vízum nélkül illegálisan utazzunk be. Maradt hát az a lehetőség, hogy visszarepülünk Johannesburgba. Ez újabb problémával járt, ugyanis fel kellett volna vennünk a csomagot és újra becsekkolni, ehhez azonban be kellett lépnünk Namíbiába. Rövid belső vita után a határőrség (ami egyébként két csajból állt) úgy döntött, hogy szemet huny a Namíb állam területi szuverenitásának sérelme felett, így felvettük a csomagot, újra becsekkoltunk, és hamarosan a személyzet legnagyobb megrökönyödésére újra a gépen voltunk. Dave annyi pozitívumot állapított meg, hogy a GPS-ét a gépen hagyta, tehát legalább az meglesz. Ez a pozitívum hamarosan elillant, mert a gépen közölték, hogy a GPS-t átadták a földi személyzetnek, mint talált tárgyat. Vert seregként, lógó orral értünk vissza Johannesburgba. Itt némi tanakodás után eldöntöttük, hogy egy nappal korábban hazaindulunk, a fennmaradó időt pedig Szváziföld déli részének meglátogatásával töltjük el. A térképen kikerestük a határhoz legközelebb lévő Dél Afrikai várost, és neten néztünk egy hotelt. A helyet Ermelo-nak hívják, a hotelt felhívtuk, és közölték velünk, hogy mehetünk nyugodtan, van szoba. Nem tudtam, hogy ezzel az abszurditás olyan szférái felé indulunk el, amelyeket még soha életemben nem tapasztaltam.

 

Kezdődött azzal, hogy kis híján meghaltunk. Már többször szembesültem azzal a szokással, hogy a helybéliek, ha lerobban az autójuk, lelkiismeretfurdalás nélkül otthagyják az autópályán a leállósávban. Most annyi innovációval találkoztam, hogy az egyik derék dél afrikai lerobbant és kivilágítatlan teherautóját az autópálya belső sávjában helyezte el. Tompítottal 130-as tempónál annyit tudtam tenni hogy félrerántottam a kormányt. Szerencsére senki nem volt a külső sávban, és némi adrenalinfröccsel megúsztam a dolgot.Két óra autózás után megérkeztünk Ermeloba. rögtön láttam, hogy jelentős metropoliszba érkeztünk, leginkább Mátészalkára emlékeztetett a hely. Tekintettel arra, hogy összvissz öt utca van a városban, viszonylag könnyen megtaláltuk a szállodát, ami zárva volt de miután felhívtam, a tulaj megnyugtatott, hogy hamarosan érkezik. Ekkor kezdett derengeni, hogy valójában nemhogy vendégek, de még személyzet sem tartózkodik az egységben, és ezt a gyanúmat a kiérkező, kissé ittas 50 körüli afrikáner hölgy is megerősítette. Elárulta, hogy az ünnepekre bezárt, és a személyzetet szabadságra küldte, de minket ez ne zavarjon, mert ad kulcsot. Arra az esetre, ha veszélyesek lennénk magával hozta 80 körüli édesanyját aki bólogatott és afrikaans nyelven kommentálta az eseményeket.Átvettük a szobát és a napi kalandoktól hullafáradtan aludni tértünk, azzal a határozott elképzeléssel, hogy az elmaradt szilvesztert másnap bepótoljuk, amihez a szükséges jelentős mennyiségű alkoholt majd útközben beszerezzük.