A Delhi-Raxaul vonatút igazán mesés volt. Már akkor sejtettük, hogy parádés élményben lesz részünk, amikor Delhiben a vasútállomáson közelről végignéztük, ahogyan a vágányra begördülő szerelvényre a lelkes, de helyjeggyel nem rendelkező utastársaink az ablakokon át ugrálnak fel, dobálják be a csomagjaikat, tuszkolják be a család hölgytagjait. Mindezt természetesen izgatott ordítozással kísérve. Aki először feljut a vonatra, annak lesz ülőhelye, és akár több helyet is lefoglalhat, ez volt a hisztérikus tömegjelentek oka. Az első roham elültével jött el a mi időnk, nekünk ugyanis volt helyjegyünk, így kényelmesen elfoglalhattuk az ülőhelyeinket. Az utazótáskáink azonban meglehetősen nagyok, így azok elhelyezése némi problémát okozott. Elsősorban nem nekünk, hanem az utánunk érkezőknek, akiknek a táskája a mieinktől már nem fért be az ülések alá. Tartottam tőle, hogy ebből lesz némi problémánk, de utastársaink példás higgadtsággal vették tudomásul, hogy ketten három utasra való helyet foglaltunk el a csomagjainkkal.
Harmadosztályon utaztunk, mivel az esti raxauli járaton nincs más, és csak erre kaptunk jegyet. Itt nincsenek fülkék, csak „blokkok”, jobb szó nem jut eszembe. Egy blokkban van 2x3 fekhely, mellettük egy kis folyosó, és aztán még két fekhely egymás fölött. Összesen tehát nyolc utasnak van hely egy blokkban, de mi tizenegyen voltunk, meg persze a sok csomag. Az utolsó tőrdöfést akkor kaptuk meg, amikor az egyik utas egy nagy, összekötözött csomagot helyezett el a két üléssor között, ott, ahol normális esetben a mi lábunknak kellett volna lennie. Csak ültünk összepréselve, mint a heringek, és próbáltuk elhitetni magunkkal, hogy annyi pénzért, amennyibe ez az egész indiai jótékonykodás kerül, a hülyének is megéri. Ekkor még 23 óra volt hátra az útból (valójában 25, mivel végül elég sokat késtünk), és úgy tűnt, hogy ha semmi nem változik, akkor reggelre nyugodtan amputáltathatjuk használhatatlanná váló lábainkat. Szerencsére azonban este 8 után le lehetett hajtani a középső üléseket, így Emesének és nekem is jutott egy fekhely. Így már páholyból figyelhettük, ahogy utastársaink a vacsorájukat fogyasztják.
Már múlt héten kiderült, hogy a raxauli kórház orvos-igazgatója, Sunil ugyanezen a járaton fog utazni, így nem okozott meglepetést, hogy a viszonylag kényelmesen eltöltött éjszaka utáni reggel Sunil egyszer csak megjelent a kis rekeszünkben. Kiderült, hogy a szomszéd kocsiban utaznak néhány raxauli kollégájával és feleségeikkel együtt. Délután hosszasan beszélgettünk is vele. Elmesélte, hogy Bihar államnak egész Indián belül igen rossz a megítélése, még a déli államokból sem akar idejönni dolgozni senki. Annak ellenére is ez az egyik legszegényebb állam, hogy az adottságai tulajdonképpen nem rosszak. Elég sok az eső, ezért nincs szárazság, lehetne tisztességes mezőgazdaságot csinálni, ami ellátná az állam lakosait elegendő élelemmel. Csak hát a termőföld nagy része az elmúlt évtizedekben néhány „rossz ember” kezébe került, akiknek természetesen kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy a többiek megélnek-e vagy sem. Emellett az állam kormányzata is felelős a gondokért. Az oktatás a legnagyobb probléma, Biharban a férfiaknak kb. 40%-a tud írni és olvasni, a nőknél még alacsonyabb ez az arány. Raxaul pedig még rosszabb helyzetben van, itt a férfiak körében 20, a nők körében pedig 10-12% körül van az írástudók aránya.
Sunil egyébként lent délen, valahol Bangalore környékén született. Amikor kisgyerek volt, missziós orvosok jöttek hozzájuk, és diavetítéssel kísért előadásokon mutatták be a munkájukat. Sunil ennek hatására döntötte el, hogy orvos lesz, és ő is a szegényeken és az elesetteken igyekszik majd segíteni. Így is lett. Megtisztelő, hogy ez a remek ember már az első találkozásunkkor a Duncan kórház közösségének, azaz a Duncan-családnak (ahogy ők hívják magukat) a tagjává fogadott. Talán én is tudok majd nyújtani nekik valamit, hogy megszolgáljam a megelőlegezett bizalmat.
Kedd este 6 órakor érkeztünk meg Raxaulba, 26 órás vonatozás után. A kaland csak most kezdődik.
