Kedves Barátaim. Tehát újra jelentkezem. A kórház és az itt dolgozók mind egy kampuson laknak és ez nagyon kedves, családias légkört teremt itt. Csütörtökönként az emberek kis csoportokra oszlanak és így tanulmányozzák a Bibliát. És mivel ma engem meghívtak az egyik csoportba (ahogy látom a hierarchia élén járó orvos csoportba), én is részt vettem rajta. Tulajdonképpen ez itt egy szociális esemény is, talán a lehetőségek hiányában is. Nagyon érdekes volt és azt kell mondjam, hogy komolyan megérintett. Mózes történetéről volt szó. És mivel protestáns szellemű az egész, sok éneklés volt. Az orvosok nagy része keresztény egyetemen végzett itt a Duncan Hospitalban. Mint már írtam, itt az oktatás nagyon drága. Sok junior orvos megkapta a képzést a keresztény egyetemen és ezért most bizonyos ideig rural hospitalban kell dolgoznia. Dr. Roopa, a szülészet vezetője és a férje az északi keresztény egyetemre jártak, ezen a héten náluk volt a bibliai találkozó. Nagyon rendes emberek, tényleg. A lakásuk természetesen a kampuszon van, szerintem normális, de európai szemmel biztos rettenetesnek számítana. Kicsit rámijesztettek, mert azt mondták, hogy itt vannak kígyók. Bár a mérges kígyó ritka, főleg esős időben elő-elő fordulnak (valami Creta a neve és van ellenanyag a kórházban). Valahogy úgy képeljétek el ezt az egészet, hogy ez egy nagyon jó közösség, amit a hit, a gyógyítás, szolgálat iránti kötelesség, a hovatartozás és az egymásra utaltság tart össze. Remélem, hogy ez nem hallatszik nagyon magasztosan. Az tetszik, hogy nem olyan "szentfazekak", nekik tényleg ez az életük, de nem folyton erről beszélnek. Sokat láttak, informálat, nyitottak. Érkezett egy új német nővér, aki azon van meglepődve, hogy a keresztény nővérek az intenzív osztályon néha pofozzák a betegeket. Nos, ez kétségtelenül egy olyan pont, ahol fejleszteni kell, mit mondjak erre, ez nem jó reklám, de ők is emberek, akik néha nem jól reagálnak. Mostmár kezdek túllenni az első nehézségeken és a kultúrális sokkon és következnek a további nehézségek, hogyan tovább. Az 5 hét nagyon rövid idő, de mégis komoly kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy hogyan fogok visszailleszkedni az otthoni, európai életembe. Ott minden olyan luxus, minden olyan tiszta, amit tulajdonképpen meg sem érdemlünk. Nem tudom hogy fogok dolgozni azokkal a betegekkel akik terméketlenség miatt több 1000 eurós kezeléseken vesznek részt, azért, hogy gyerekük lehessen.  Ami természetesen megragadó az ittlétben, hogy valami különös célt érzel az életedben. Mindig is szenvedélyes voltam a szakmámmal kapcsolatban és ilyen körülmények között jobban érzem magam olyan orvosnak mint amilyen 14 éves koromban először, álmaimban szerettem volna lenni. Most eljöttem a könyvtárba. Itt rengeteg a szúnyog, talán azért is írok kevesebbet. Amúgy rendszeres itt az áramszünet is, kb. 20-30 másodpercig tart, ami érdekes jeleneteket teremt a műtőben, mert olyankor aztán se villany, se monitor, se semmi. A szakmai kihívások továbbra is félelmetesek és tanulságosak és bizony sokszor én is fohászkodom, Istenem segíts, nekem, hogy meg tudjam oldani a feladatot és a betegnek, hogy túlélje. Ma kellett operáljak egy nőt, akinek a Hb-je 5,9 volt császármetszés előtt. Kicsit tele volt a nadrágom, nehogy a műtőasztalon vérezzen el. A szülőszobán pedig van egy eklampsziás nő, akinek 12000 a tromocitája, omlott a nyelvéből a vér, mert elharapta (de jött egy fogorvos és megvarrta), aki eszméletlen, szóval elég rossz bőrben van. A baba a hasában már meghalt (mint az előző kettő is). Hogy milyen alvadási paraméterekkel bír, azt meg sem mertem kérdezni. Ezt csak azoknak írom, akik érdeklődnek a dolgok iránt és szakmabeliek. Szóval jöttem a kórházba a macbook-ommal és azon gondolkodtam, hogy ha legközelebb egy számítógépet csak sznobságból 3x annyiért megveszek, mint egy másik megfelelőt, akkor törjön le a kezem (ahelyett, hogy valami értelemes dologra felajánlanám vagy befektetném a következő 3. világbeli projektembe). Mert az élet olyan igazságtalan és nem mondom, hogy úgy kell éljünk, mint egy fakír, de valahol érezhetnénk több felelősséget is az itt elő emberek iránt, hiszen ezek is ugyanolyan emberek mint mi, csak szerencsétlenek. Vajon 50 év múlva úgy fognak ránk tekinteni az emberek, mint a háborús bűnösökre, hiszen nem tettünk semmit azért, hogy ártatlan emberek szenvedjenek, meghaljanak, azért mert a földgolyó másik részére születtek. És mostmár kinyíltak a kapuk, nem mondhatjuk az, hogy nem tudtam, nem tudtam hogyan segíteni. A lehetőség nagyon sok ember kezében ott lenne, hogy változtasson a saját és ezáltal a mások életén is. Mikor fogjuk magunkat felelősnek és valahol bűnösnek érezni azért, mert szó nélkül elmegyünk több milliárd ember értelmetlen szenvedése felett? Olyan szép lenne, ha a nyugati társadalmak, akik abban a pozicióban vannak, hogy változtassanak ezeknek a szegény embereknek az életén, az öncélúság helyett elkezdenének ezzel a felelősséggel foglalkozni. Abbahagyom, azt hiszem már így is azt hiszitek, hogy megbolondultam. Puszi mindenkinek.