Tehát a mai napon kaptam egy kis eligazítást. A Duncan Hospital (ahova remélem még eljutok, később elmondom miért) az Emmanuel Hospital Association-höz tartozik, ami tulajdonképpen egy összefogás néhány misszionárius kórház között. www.eha-health.org. Ez amúgy egy protestáns szervezet. Ahogy Kara elmondta, a misszionárius kórházaknak nagy múltja van itt, 1950-ig rengeteg működött, a számuk elérte a több mint 200-at. Majd mivel az ott dolgozó orvosok nem sokat értettek a modern élet pénzkerítési módszereihez, egyre több zárta be kapuit. Ez a szervezet (EHA) próbálja a kórházakhoz szükséges pénzt és munkaerő forrásokat előteremteni. Habár nem mindenki keresztény a kórházban, a reggeli és vasárnapi misén mindenki résztvesz. Ennek nem nagyon örülök, de ha ez a rend, akkor így fogok tenni. Mindemellett oktatási és egyéb megelőző dolgokban is tevékenyek, hiszen ezek a dolgok nagyon-nagyon szorosan összetartoznak. Pl. fordított arány van a nők műveltsége és a gyerekek száma között, a tífuszos gyereket, hiába kezeled, ha utána sem tudja, hogy mitől lett beteg és hogy tudja elkerülni. A Tsunami-riadó jobb kiépítésében is részt vettek, hiszen a Tsunamit megelőzni nem lehet, de a riadó korszerűsítésével evakuálni lehet a fenyegetett részeket. Kara Delhiben lakik 10 éve, ausztrál származású. 10 éve ennek a szervezetnek dolgozik, az önkénteseket fogadja, de trainingeket is tart. Szállást is biztosít számunkra olcsón. Nagyon hangosan hallgatja a TV-t, de amúgy tényleg jófej és nagyon ismeri Indiát/Delhit. Elmondta, hogy Indiában semmiféle TB járulék vagy szociális járulék nincs. Azaz ha valaki beteg a saját költségein kell kezeltetni magát és a a betegség az anyagi csőddel is egyenlő. A statisztikai adatokat mindenki meg tudja nézni, nem meglepő senkinek, hogy sokkolóak az európai statisztikákhoz képest. Ami viszont meglepett, hogy mindennek ellenére, a várható általános élettartam 63-66 év. A Duncan Hospital sem ingyen kezeli a betegeit. A kezelést előre ki kell fizetni, pontos árakat nem tudok, de egy császármetszés néhány ezer rupia, (1000 Rúpia kb. 4000 Forint) ami a napi 60 Rúpiás átlagkereset mellett természetesen nagyon drága. A kezelések 15-20 százalékánál van arra lehetőség, hogy adományi pénzből finanszírozzanak. Az árak olcsóbbak egy privát kórháznál és kb. olyanok mint az állami kórházban. Az eligazítás után elvitt Kara vásárolni és autorikshaw-val mentünk amit már önmagában is nagyon élveztem. A kórházban indiai viseletben kell járni. Nem sarit vettünk, hanem salwar kameez-t, azaz egy iszonyú bő nadrágot és hosszú tunikát hozzá, meg színben a nadrághoz illő sálat. Ebből 4 garnitúrám van, egyet ezek közül a képen láthattok. Elég furán érzem magam benne.. Érdekes módon nem a has számít itt sexinek, hiszen az a sari-ban is kilátszik, hanem a hónalj és boka, azokat kell jól eltakarni. Ebédelni a követségekhez közel mentünk, egy félig ausztrál étterembe, ami akár Budapesten vagy Berlinben is lehetett volna, olyan jól nézett ki. Elég óvatos voltam, csak filtrált vizet iszom és csak megbízható helyeken eszem, de azért elkapott valami. Nem vagyok szerencsére rosszul, úgyhogy remélem nem lesz nagy gond. Vettünk indiai sim-kártyát és néhány hasznosságot, szóval egészen vidáman éreztem magam. Ja, igen, Kara azt mondta, hogy Raxaulban 4 éve nem volt malária a kórházban, azt hiszem abbahagyom a gyógyszereket, nem olyan jó szedni őket. Szóval a nap egész jól sikerült, de sajnos az utazási iroda elszúrt valamit. A főnök beteg lett, az alkalmazottak pedig nem igyekeztek eléggé, szóval holnap helyett csak csütörtökön tudok vonatra szállni. Így egy kicsit lelombozódtam, hogy még itt kell vesztegeljek, de végül is azt találtam ki, hogy elmegyek Jaipur-ba. Így holnap reggel értem jön egy autó, elvisz, ott fogok aludni és visszahoz. Így végül is nem bánom a kényszerpihenőt, Jaipur-ról még csak jókat hallottam és Raxaulban állítólag tényleg semmi sincs. Megyek is, utána olvasok még egy-két dolognak. Majd jelentkezem.