Kedves Blogolvasók! Köszönjük szépen a lelkesedést, az első bejegyzésünket nagyon sokan olvasták (vagy egyvalaki nagyon sokszor…)! Elnézést, amiért napokig nem jelentkeztem. Nagyon akadozott az internet kapcsolat és sok munka is adódott.
Raxaulban, a Duncan Kórházban évi 6000 szülést vezetnek és körülbelül 1 éve az egyetlen szülész-nőgyógyász szakorvos elhagyta a kórházat. Ez elég ijesztően hangzik, de a szülésszám természetesen nem csökkent ennek ellenére sem, hanem így vagy úgy, de megszületnek a gyerekek. Egyetemről frissen kikerült orvosok és főleg sebész szakorvosok vették a nyakukba a kihívást.
Néhányan kérdezték, hogy miért is jövünk vissza Raxaulba. Több szempontból is érdekesnek gondolom a kalandot. Mindig látunk valami kulturális érdekességet az út elején és végén, ez úttal Katmandut. Szakmailag egészen bámulatos problémákkal kerülök szembe. És harmadrészről, az emberek, akik itt dolgoznak, egyszerűen bámulatosak. Főként az orvosokkal vagyok kapcsolatban, szinte mindenki Dél-Indiából való. Legtöbbjük a Vellore Christian Medical College-ban végzett, ami, mint megtudtuk, India talán legjobb orvosi egyetemének számít. Nemcsak az orvosi egyetemre, de a továbbképzésbe is minden képzeletet felülmúló versengés árán lehet bekerülni. Szóval valószínűleg minden orvosnak lehetősége lenne egy ennél sokkal kellemesebb életre is, de ők ezt választották. Jött egy új orvos is, vele még nem találkoztam, ő a Mayo Klinikán (az USA leghíresebb és legjobb kórháza) dolgozott eddig, de Raxaulba vezette az elhivatottsága.
Itt is megkérdezte egy indiai, hogy miért látogatok Raxaulba rendszeresen, de neki azt mondtam: Azért, hogy ne felejtsem el, hogy milyen is a világ.
És igen, a mi kis hermetikusan lezárt Európánkban hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni. Persze a világ sorsa nem rajtunk fog múlni, de sokat tudunk rajta javítani vagy rontani. Nem árt néha elgondolkodni azon, hogy a mi mérhetetlen fogyasztásunk és pazarlásunk nem kerül-e túl sok emberi (és állati) szenvedésbe azokban az országokban, ahonnan részint kiszolgálnak minket.
Kedden este érkeztünk és már szerdán munkába is állhattam. Néhány óra után el kellett végezni egy szülés utáni méheltávolítást. Erre a műtétre otthon általában be szoktuk hívni a legtapasztaltabb orvost, de tulajdonképpen egész jól ment. Legalábbis egyelőre, a betegnek még haza is kell mennie épségben. A nőnek amúgy 7 gyereke van, a mostani szülés során sajnos szétrepedt a méhe és a gyerek is meghalt (majdnem ő is). A méhrepedés leggyakrabban akkor fordul elő, ha valakinél az előző gyermek császármetszéssel született és a méhen van egy heg. Normál szülések után, csak extrém ritkán, a fejlődő világban találkozhatunk ilyesmivel, a sokadik szülés során, mint pl. ebben az esetben. A másik érdekes tapasztalat egy 18 éves, először szülő volt. Amikor fölvette az ügyeletes orvos, akkor majdnem meghalt, sokszoros görcsrohama volt. Valószínűleg a terhesség és a terhesség következtében kialakult súlyos komplikáció az ú.n. eklampszia az oka ennek, bár nem teljesen tipikus az eset. Végül is sikerült eljuttatnia az intenzív osztályra. Ott pedig sikerült megindítani a szülést (sajnos a baba itt is halott volt) és miközben lélegeztető gépen volt, meg is szült. Vákuumszülést kellett alkalmazni, hiszen nem tudott együttműködni. Nos, ilyet sem láttam még. Azóta lekerült a lélegeztető-gépről, mozog és beszél, remélhetőleg még tovább javulnak az agyi funkciói is.
Mindezek a tapasztalatok ellenére van egy olyan érzésem, hogy a helyzet javul. Lassan, de biztosan, kicsi dolgok jobbak lesznek és az összkép határozottan javul. Hogy egy gyerek problémamentesen a világra jöjjön, biztosan valószínűbb most, mint ezelőtt 3 évvel, amikor először itt voltam. És mintha az emberek is jobban élnének.
A kórház vendégházában (Western Guest House) egyelőre kedves a társaság, egy öt fős skót-angol csapat van itt. Van köztük altatóorvos, sürgősségi orvos, sebész, sokat segítenek a kórházban.
Végső soron, pedig minden Rékának és különösképpen nővéremnek nagyon boldog névnapot kívánok Raxaulból!
Emese
