3 napja vagyunk Raxaulban. A munka beindult, Palkóval alig látjuk egymást. Ami idei évben megrázó, tavalyhoz képest, hogy most több anyai halállal is szembesültem. Először tegnap, akkor ikerszülés után hoztak be egy anyát, már holtan. A mai napon pedig, szintén szülés után, behoztak egy nőt, aki 10 percen belül újraélesztésre szorult. Mikor behozták, már nem volt magánál, de mindenestre mozgott. Amikor pedig jellegzetesen elkezdett lélegezni, ahogy a halál bekövetkezte előtt szoktak, akkor világossá vált, hogy el kell kezdenem az újraélesztést. Kicsit pánikoltam, mert egy nővérrel egyedül voltam és egy jó darabig senki nem segített nekünk. Egy kis időre sikerült stabilizálni az állapotát és át tudtuk vinni az intenzív osztályra. Ott megint újraélesztésre szorult, közben kiderült, hogy nagyon eltolódott az elektrolit háztartása, nem tudjuk miért, és meghalt. Nem vérzett, nem találtunk semmi szülészeti okot a halálra, mégis elveszítettük. Egy ugyanolyan élet volt, mint a miénk, egyszeri és megismételhetetlen.
Valahogy itt az életnek nincs olyan értéke mint a nyugati világban. És a szenvedésnek is más az értéke. Itt mindenfajta fájdalomcsillapítás nélkül hozzák a gyerekeiket világra a nők. Az, hogy a szülés alatt elhal a gyerek, szinte normális, hiszen a monitorizálás sem műszerek, sem személyzet terén nem megoldott. A többségnél fel sem merül, hogy a kórházba jöjjön szülni. Az elmúlt 3 nap alatt 5-6 gyerek született halva. Ők a nyugati világban minden kérdés nélkül esélyt kaptak volna az életre. Arra pedig, hogy ilyenkor egy nő, aki ezt megéli, mit gondol, mit érez, már igazán senki sem gondol. Itt tényleg csak Isten van.
