A reggeleket nagyon szeretem. Hat óra körül kiosonok a kis fürdőszobánkba, fogat mosok, majd halkan felveszem az előző este odakészített ruháimat, fogom a fotócuccot és kisurranok a szobából, mint valami betörő, ügyelve arra, hogy nehogy felébresszem Emesét, aki rendszerint hét óra körül kel fel. Óriási előny a két évvel ezelőttiekhez képest, hogy ezúttal nem kell felderítenem a környéket. A gyalogosan bejárható helyeket ismerem, ezért minden este el tudom dönteni, hogy másnap hová fogok menni. Gyakran ugyanazokat az arcokat fotózom, akiket két évvel ezelőtt is lefotóztam. Ha még néhányszor idejövünk, akkor olyan leszek itt, mint régen a kisvárosi fényképész, aki lefotózott mindenkit a születésétől a ballagáson át az esküvőig, vagy még utána is. Egy gond van: a rengeteg gyerek. Akik természetesen minden fotón szerepelni akarnak. De most már egy kicsit szigorúbb vagyok, mint régen. Ha egy felnőttet készülök lefotózni, akkor azonnal körbeveszi pár gyerek, de ilyenkor nem készítem el a képet addig, amíg a gyerekek ott vannak. Amikor ezt megérti az adott felnőtt, akkor elzavarja a gyerekeket, és én elkészíthetem a fotót. Ha nem így járnék el, akkor csak gyerekeket fotóznék egész nap. A kis zsiványok rendszeresen elrontják a videóimat is. Mikor meglátják, hogy videózom, akkor azonnal beszaladnak a képbe. Vannak olyan kis ravaszdiak, akik ráadásul úgy teszik ezt, hogy nem is veszem azonnal észre. Először csak átsétálnak a kamera előtt, mintha nem is tudnák, hogy éppen felvételt készítek. Aztán még egyszer. Majd még egyszer, ártatlanul, látszólag mit sem sejtve a videózásról. Végül olyan lesz az egész, mint valami olcsó játékfilm, amiben minden statisztát ugyanaz a néhány színész játszik, akik lépten-nyomon feltűnnek minden jelenetben. Volt néhány érdekes dolog, a szokásos lepások – nyomornegyedek – koszos kisgyerekek témakörön kívül, olyasmik, amiket korábban nem fotóztam. Ott voltam például Bihar állam legnagyobb ünnepének, a Chatnak az utolsó két napján. A nők ilyenkor felveszik a legszebb ruháikat, gyönyörűen kifestik magukat, és beállnak a város melletti kis folyó vizébe, némelyek kezükben tálakkal, amik tele vannak étellel, és imádkoznak a felkelő vagy lenyugvó naphoz. Közben valami sajátos, technó-alapokkal vegyített indiai zene üvöltött, embernyi hangfalakból. Több ezer ember vett részt az esti és a hajnali ünnepségen is, óriási élmény volt egyetlen európaiként elvegyülni közöttük és figyelni őket. Már amennyire el tudtam vegyülni a fotóállványommal és kameráimmal. Persze itt is az lett a vége, hogy rengetegen akarták, hogy lefotózzam őket, és mindenki adni akart valami ételt is utána, így minden zsebem tele volt banánnal, almával, meg különféle rántott zöldségekkel, mire hazaértem. Itt a kórházban aztán mindent odaadtam a földön ülve várakozó szegényebb forma embereknek.
A minap pedig a cementlapátoló és rakodó munkások közé épültem be a pályaudvaron, az is jópofa volt. Behívtak magukhoz a vagonokba, megkínáltak hasissal (nem fogadtam el), pózoltak, bohóckodtak. Tetőtől talpig csupa cementpor voltam, mire kikeveredtem közülük. Jó mulatság volt.
Persze, a kórházban is mindig van valami, még ha nem is mindig kellemes. Amikor egy kis nyugalomra vágyom, akkor mindig bemegyek a koraszülöttekhez, ahol ugyan kb. negyven fok van, de csend és nyugalom, és egy csomó helyes kis emberke a lámpák alatt. Meg néhány nagyon szerencsétlen is, nyilván. Az egyikük ez a kisfiú, aki az úgynevezett Ritter-kórban szenved:
A Ritter-kór, mint az internetről megtudtam, „újszülötteknél fellépő, fertőzés okozta súlyos gyulladásos elváltozás a bőrön, kezdetben nagy, zavaros tartalmú hólyagokkal, amelyek hamar megpattannak és helyükön rákvörös nedvedző gyulladásos területek keletkeznek. Ha az elváltozások a testfelület 1/3-át meghaladják, a betegség halálos kimenetelű lehet.” Szegény kisfiút eléggé elhanyagolták, és csak akkor hozták be, amikor már tele volt hólyagokkal a teste. De most már sokkal jobban van, amikor utoljára visszamentem megnézni, már lényegesen jobban nézett ki, szóval túl fogja élni.
