„Nem, nem, ez egy rövidebb út.” – válaszolta fiatal sofőrünk, amikor megkérdeztem, hogy ez biztosan a Katmanduból kivezető főút-e. Persze, mindig van egy rövidebb út, a kérdés csak az, hogy milyen. Ekkor már legalább egy órája zötyögtünk felfelé a Katmandu-völgyből, és a kérdésem azért tűnt időszerűnek, mert jó ideje megszűnt az aszfaltborítás az egysávos, időnként hajmeresztő szakadékok mellett kanyargó szerpentinen, amin haladtunk. Helyette éles kövek, vízátfolyások, és kisebb-nagyobb gödrök váltogatták egymást. Egymásra néztünk Emesével és bekötöttük a biztonsági öveinket, nem mintha az esetleg a hegyoldalon lebukfencező autóban ennek bármilyen jelentősége lett volna. Komoly kétségeim támadtak, hogy ilyen körülmények között egyszerű személyautónk bírni fogja-e a megpróbáltatásokat. Szerencsére azonban sofőrünk értette a dolgát, és kellőképpen óvatos is volt, így lassan ugyan, de folyamatosan távolodtunk Katmandutól. Végre Emesén is észrevettem az őszinte elragadtatás jeleit, ahogy a mellettünk elsuhanó lélegzetelállítóan szép tájat figyelte. Óriási hegyoldalak, repcétől sárgálló vagy rizstől zöldellő teraszok, gyönyörű erdők, karcsú függőhidak – nemsokára olyan mondat hagyta el Emese száját, amire nem számítottam: „Most kezdem egy kicsit megérteni, hogy mi lehet az, amit úgy szerettetek a nepáli túrázásokban.” Már én is kezdtem elfelejteni, így jó volt újra látni, hogy miért is jártunk ide jó pár éven keresztül. Egy kis faluban tartott pár perces pihenő során a távolban még a Himalája hófödte csúcsait is megpillantottuk, miközben a lábunk mellett egy nepáli macskakölyök jóízűen ropogtatott egy frissen elkapott sáskát.
Néhány óra alatt átjutottunk a Katmandut körülölelő hegyeken, innentől kezdve kevésbé látványos úton haladtunk, egészen a nepáli-indiai határig, amit dél után nem sokkal el is értünk. Ha visszagondolok arra, hogy néhány éve nagyjából ugyanezt a távolságot Katmanduból a Chitwan Nemzeti Parkba egy egész napos autózással tettük meg, akkor be kell látnom, hogy ez az út – még ha az elején kissé rázósnak is tűnt – valóban a rövidebb út volt. A következő kellemes meglepetés az volt, hogy a határon semmilyen hivatali packázásnak nem voltunk kitéve, már csak azért sem, mert meg sem álltunk. Nepál és India között a két ország állampolgárai útlevél nélkül közlekedhetnek, így sofőrünk minden teketóriázás nélkül áthajtott a határon, majd kisebb rábeszélést követően egyenesen behozott minket a határtól mindössze néhány száz méterre lévő Duncan Kórházba, ahol a következő heteket fogjuk tölteni. Azt gondoltam, hogy a korai érkezésnek köszönhetően Emesét azonnal befogják dolgozni, de végül is másnapig haladékot kapott. Így az első délután és este a régi és új ismerősökkel történő beszélgetéssel és a berendezkedéssel telt. Valamint azzal, hogy hülyét csináltam magamból a tollaslabda-pályán, mivel azt hittem, hogy sok évnyi squasholás után jó leszek Raxaul tollaslabdabajnoka ellen valamire. Hát nem voltam.
Sajnos a vendégházban ezúttal egy utcára néző szobát kaptunk, kőkemény matraccal az ágyon. A kintről állandóan behallatszó zajt és zeneszót hallgatva az embernek éjszaka az az érzése, hogy egy diszkóban fekszik a földön. Reggel fél 5-kor kezdődik az utcán a dudálás és zajongás, így a hajnali fotózásokra történő felkeléssel nem lesz gond. Emese kicsit nehezen viseli az állandó zajt, de szerencsére hozott egy egész zacskó földugót, úgyhogy valahogy túléli majd ezt is.
Az érkezés utáni napon az első utam Sundarpurba, a leprások falujába vezetett. Két éve is ez volt az egyik kedvenc helyem itt, kíváncsi voltam, hogy változott-e azóta valami. A Kis Virág Leprakórházban töltöttem a délelőtt nagy részét. Felmerülhet a kérdés, hogy illendő-e ezeket a beteg embereket fotózni. Erre csak annyi a válaszom, hogy ugyanúgy, ahogy két éve, most is azt láttam, hogy nagyon örültek nekem. Vagyis nyilván nem nekem, hanem annak, hogy valaki rájuk néz, érdeklődik irántuk. Így aztán a kezdeti megilletődöttségemet leküzdve körbejártam az egész kórházat, gondosan ügyelve arra, hogy mindenkit lefotózzak, hogy senki ne érezze azt, hogy rá nem vagyok kíváncsi. Fotóalanyaim gyermeki örömmel nézegették magukat a fényképezőgép kijelzőjén, alig akartak elengedni, amikor mondtam, hogy lassan mennem kell.
Emese nyakig van a munkában, ahogy az várható volt. De ha lesz egy kis ideje és energiája, majd biztos ő is ír valamit.
