Ahogy Emese is írta, lassan a végéhez közeledik raxauli kalandunk, már csak néhány nap van hátra. Ugyanakkor úgy tűnik, mintha ezer éve itt lennénk, már nem is emlékszem a fotókra és videókra, amiket az elején készítettem. Rengeteg van belőlük, természetesen. Egy átlagos napon 5-600 fotót készítettem, és 30-40 perc videót, időnként többet. A legtöbbször reggel hatkor kelek, kibogozom magam a szúnyoghálóból, halkan kiosonok a szobából, hogy Emesét ne ébresszem fel, és pár perccel később már gyalogolok az aznapi célpont felé. Reggel kifejezetten kellemes az idő, 6 óra körül már kezd világosodni, de persze még nem süt a nap, kezdődik az élet a környező falvakban, tehát mindig van mit fotózni. Elég sok helyszín van, amiket váltogatok, a kórház közvetlen környéke, a rizsföldek körüli részek, a pakisztáni falu, a leprások falujához vezető út, maga a leprások faluja, a kórház hátsó kijáratához közeli rész, a vasúti sínek környékén levő nyomornegyed, a raxauli főút környéke, ilyesmik. A legtávolabbi is legfeljebb fél órás gyaloglással elérhető. Általában már előző este eldöntöm, hogy reggel merre indulok. Amikor meglátok valami érdekeset, akkor odasétálok, közben kinézem, hogy az adott helyszínen ki lehet a családfő vagy a legtekintélyesebb férfi. Egyenesen hozzá szoktam menni, széles mosollyal, kezemet a homlokomhoz emelve köszönök (akkor is, ha aznap már századszorra teszem ezt), és megkérdezem, hogy fotózhatok-e. Erre eddig kivétel nélkül mindig az volt a válasz, hogy a megkérdezett lassú szemlehunyás mellett egy kicsit ingatta a fejét. Ez a jóváhagyás jele. Az első fotó mindig a „helyi főnökről” készül, utána azonnal meg is mutatom neki az eredményt. Ekkor általában elmosolyodik, a hangulat ezzel máris oldottabbá válik, és elkezdhetem fotózni azokat, akiket valójában kiszemeltem. Mindenkitől, akit le szeretnék fotózni (a gyerekek kivételével), megkérdezem, hogy mehet-e a dolog, de ez inkább csak formaság, mert miután látták, hogy a főnök jóváhagyta a dolgot, szinte soha nem utasítanak vissza. A nők néha egy kicsit szégyenlősek, de amint megmutatom nekik az első elkészített fotót, általában elkezd tetszeni nekik a dolog, aztán már egymást húzzák a kamera elé. Ha be szeretnék menni egy házba, azt nyilván külön megkérdezem, de erre sem kaptam még elutasító választ. Azt tudni kell, hogy Raxaul nem az a hely, ahol gyakran látni fotózó külföldieket (azok sem nagyon járnak ki a kórházból, akik itt vannak, legalábbis nem azokra a helyekre, ahová én megyek), így szerintem a helyieknek legalább olyan izgalmas és érdekes, amikor megjelenek közöttük, mint nekem. Ráérősen, lassan csinálom a dolgokat, ha egy adott helyszínen jó a hangulat, akkor leülök az emberek közé, megmutatom nekik a képeket, nevetgélek velük. Az, hogy mindenre van idő, óriási előny ahhoz képest, amikor az ember csak egy-két napig van egy helyen, és ezért szeretne minden alkalommal jó fotókat készíteni. Most ez egyáltalán nem érdekel, mert tudom, hogy legfeljebb majd másnap is visszamegyek ugyanoda, meg harmadnap is, meg jövő héten is, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szerettem volna. A leprások falujába például ma legalább hatodszor mentem vissza. Gyerek természetesen rengeteg van, aranyosak nagyon, de általában jelentősen megnehezítik a dolgomat, mert egyszerűen nem lehet tőlük fotózni. Volt olyan, hogy itt a kórház környékén akartam készíteni pár képet, de amikor már fél órája követte minden lépésemet egy kb. 30 kiskölyökből álló csivitelő-kiabáló-lökdösődő csapat, akik minden alkalommal, amikor felemeltem a kamerát, elém ugrottak, akkor feladtam. A leprások falujában is ilyesmi történt az egyik múlt heti látogatásom alatt, a földön ülve fotóztam, és egy kisebb őrjöngő gyerekcsapat szabályosan rám esett. A kamera úgy megütötte az orromat, hogy napokig fájt. Néha egyéb problémák is adódnak. A helyszínek többségén, ahol fotózom, elég nagy a kosz, és időnként olyasmibe is belelép az ember, amibe nem szeretne, ezt szinte lehetetlen elkerülni. Ma például egészen egyszerűen gyalázatosan néztem ki, amikor visszaértem a kórházba, inkább nem is részletezem. Kis csalásokat is elkövetek persze, ez sem titok. Csak egy példa: egyik délután a leprások falujában voltam, és észrevettem, hogy jött át egy biciklis a Nepál és India határát jelentő kis folyón, a térdig érő vízben. A biciklis a folyóban elég érdekes látvány, ezért le akartam fotózni. Szaladtam a folyópartra, de kiért a vízből, mire odaértem, hiába kiabáltam neki, hogy álljon meg. Kénytelen voltam megkérni, hogy menjen vissza. Kicsit hülyének nézhetett, de megtette, visszament a folyóba és újból kijött. Tehát, amit lefotóztam, az nem az igazi átkelés volt, hanem csak az ismétlés. De ennyi belefér szerintem. A reggeli fotózásról 9-10 körül érek vissza (van, amikor 8-ra bejövök, hogy el tudjak menni a többiekkel a majdnem kötelező istentiszteletre). Nap közben itt szoktam fotózni a kórházban, aztán délután, ha még van kedvem, egy rövidebb kinti fotózásra indulok. Három óra körül kezd megint elfogadható fény lenni, de 5-kor meg már szinte sötét van, így a délutánok nagyon rövidek.
