Nepál-India 2013

Ha valaki 1993 nyarán, amikor Zetor barátommal először ültem a katmandui Durbar Square valamelyik pagoda alakú templomának lépcsőjén, azt mondja, hogy valahol Budapesten egy csinos kislány épp befejezte a nyolcadik osztályt, és ez a kislány 20 év múlva majd mint a gyönyörű feleségem ül velem ugyanitt, biztos megmosolygom. Ha esetleg Zetor mondta volna ezt, parádés jövőbelátó képességről tanúbizonyságot téve, akkor bizonyára valami nagyon frappáns, és némileg trágár megjegyzéssel válaszoltam volna, hiszen akkoriban ilyenek voltunk. Persze én nem voltam trágár, csak Zetor, de hát igyekeztem hozzá alkalmazkodni, hogy a barátjának tartson. És tessék, most itt ülünk Emesével, és bámuljuk a város forgatagát. Lehet, hogy Katmanduban minden megváltozott az elmúlt 20 év alatt, de a Durbar Square látszólag ugyanolyan, mint akkor volt. Vagy csak nem emlékszem már, hogy akkor milyen volt, hiszen olyan rég történt mindez. Sokszor jártam itt. Ha jobban belegondolok, a német városokon kívül, ahol hosszabb-rövidebb ideig éltünk, egyetlen külföldi városban sem voltam annyiszor, mint Katmanduban. Minden trekking utunk itt kezdődött és itt ért véget. A hegyekben töltött hetek után ide tértünk haza, és mindig úgy éreztük, hogy végre visszatértünk a civilizációba. Különösképpen így volt ez akkor, amikor egyszer a szállodai szobában a tv-t bekapcsolva konstatáltuk, hogy éppen a Back To The Future első része kezdődik. 2008-ban egyszer már elbúcsúztam Katmandutól, azt gondoltam, hogy nem jövök ide többet, de most mégis itt vagyok. És most is szeretek itt lenni. A Thamelben minden sarkon van valami ismerős hely, egy szálloda, ahol laktunk, egy bolt, ahol Dunakavicsot vettünk, a posta, ahol vártuk a poste restante leveleket 1993-ban… Emese viszont nem hiszem, hogy  nagyon megszerette ezt a várost ez alatt a néhány nap alatt. Legalábbis elsőre egy kicsit letaglózta a hely, pedig látott már ő is egyet s mást. De nem baj, holnap kora reggel indulunk az indiai Raxaulba, ott már mindketten otthon leszünk. Közben visszajöttünk a szállodába, és most hallgatjuk, ahogy a fejünk fölött a tetőn valamilyen állat motoszkál. Nem láttuk ugyan, de úgy döntöttünk, hogy patkány az, az olyan kedves kis állat. Emese szerint nagyon szociális lények, de agresszívek lesznek, ha magukra hagyják őket. Ez alapján ez a példány már régóta egyedül lehet.