A fenti képen a szülőszoba váróterme látható, egy átlagos hétköznap délelőtt, Palkó készített ott egy pár ilyen 180 fokos panorámafotót. Azért tettem ezt a mai bejegyzésem elejére, mert ma főleg a szülőszobáról szeretnék írni. Itt is hagyományosan szülészet-nőgyógyászat a szakterület, az eseteknek azonban kb. a 80%-át a szülészet teszi ki. A szülőszobán évi 6000 szülés van, ami nagyon soknak számít. Összehasonlításképpen: Passauban, ahol dolgozom, évi 1500 szülés van, és német viszonylatban a passaui a nagyobb klinikák közé tartozik. Tudomásom szerint Magyarország legnagyobb szülészete Nyíregyházán van, évi kb. 3000 szüléssel. Különösen sokat jelent az itteni évi 6000 szülés akkor, ha a nők kb. 80-90 %-a semmilyen formában nem vesz részt a terhes gondozáson. Nagyon sokan először a helyi kuruzslónál, orvosnál, kisebb kórháznál keresnek segítséget, és csak akkor kerülnek el hozzánk, amikor a felsoroltak már nem tudnak segíteni. Az esetek többsége súlyos, elhanyagolt, szövődményes. Magyarországon és Németországban már ritkán előforduló életveszélyes állapot az eklampszia, itt a 6000 szülésnél mintegy 500-600 eklampsziás esettel lehet számolni. Ez egy magas vérnyomással, görcsös eszméletvesztéssel járó súlyos állapot, amibe sokszor a gyermek, de nemegyszer az anya is belehal.
A kórházban egyébként sebészeti, belgyógyászati, gyermekgyógyászati részleg van. Ezen kívül van még fogászat is. Működött szemészet is, de sajnos a szemész meghalt néhány éve, és nem találtak újat helyette. Viszont jött egy ortopéd sebész. A kórházban mintegy 15 orvos dolgozik. Ezek közül kb. 8-10 tapasztalt és 4-5 fiatal orvos. A számokat tovább elemezve: az évi 6000 szülést bonyolító szülőszobán egy szakorvos és egy asszisztens orvos dolgozik. Németországban az 1500 szülésre 5 főorvos, 2 szakorvos és 9-10 fiatal orvos jut. Persze, nem ilyen egyszerű az összehasonlítás, hiszen otthon sok a nőgyógyászati, onkológiai eset is. És itt Raxaulban a legtöbb szülést a szülésznő levezeti, mégis a személyzet hiányát ezek a számok talán jól érzékeltetik.
Még mindig sokszor előfordul, hogy a lánygyermekeket egyszerűen a kórházban hagyják. Most is van a gyermekosztályon egy lány ikerpár, 10 hónaposak, az édesanyjuk meghalt a szülés során, értük pedig nem jött el a családjuk. Remélem, hogy jóra fordul a sorsuk, de a kilátásaik nem túl rózsásak. A gyerekosztályon aktuálisan 48 csecsemő van, köztük több kritikus állapotú. 2 képzett nővér és néhány tanuló viseli gondjukat napközben.
Be akartam számolni Mary Ellen-ről is, bár ő nem a szülőszobán dolgozik. Mintegy 12 éve van a kórházban, kanadai gyógytornász. A szellemi és testi fogyatékos gyerekek rehabilitációjával foglalkozik, közösségi szinten. Tegnap beszélgettem vele, kérdeztem, hogy meddig lesz még itt. Azt mondta, hogy ha az itteni csapat már nélküle is boldogul, akkor odébb áll. Afganisztánba vagy valahova máshova Indiába, esetleg Sri Lankára megy.
Az itteni munka velejárója, hogy a szegény emberek értelmetlen és tragikus szenvedését a kórházban minden nap közelről látjuk. Így sokkal inkább a sajátunknak érezzük az ő problémáikat. Hiszen amikor a szenvedéshez egy arc, vagy egy kis történet társul, kialakul a személyes kapcsolat, akkor már nem olyan könnyű elmenni ezek mellett. Másfél éve voltam itt először, de azóta rengeteget felejtettem. A gondolatokat, amik itt foglalkoztatják az embert, az érzéseket, a jókat és a rosszakat. Az undort, az együttérzést, a sajnálatot, a haragot, a dühöt, az örömöt, a meglepődést. Inspiráló ez a néhány hét.
Sajnos most valami járvány kering itt. Nekem is fáj a torkom és elég levert vagyok két napja. De ma már jobban érzem magam. Palkó általában kint van valahol fotózni. Ma reggel megint elment a leprásokhoz. Szeret arra menni, csak egy negyed órás séta, és közben mindig adódik valami téma. A gyerekek már ismerik, messziről szaladnak hozzá, ha arra sétál. Meg persze Sundarpur, a leprások faluja is nagyon érdekes, nem is beszélve a kórházukról. Majd vasárnap együtt is elmegyünk. Egyébként itt most ünnepek vannak, tegnapelőtt volt a Devali, majd megsüketültünk este, annyi petárdát robbantottak a környéken. Jövő héten pedig valami helyi, bihari ünnep lesz. Úgyhogy viszonylag nyugodt a légkör. Viszont a petárda itt is veszélyes dolog, tegnap be is hozták hozzánk az első, súlyos égési sérülést szenvedett kismamát.
Ha esetleg valaki aggódna a macskánk, Mazsola felől, elmondom, hogy a legnagyobb rendben van. Csak száraz cicaeledelt és tejszínhabot hajlandó enni, ami elég nagy változás az eddigi étrendjéhez képest.
A skótok ma reggel elutaztak. Palkó tegnap még elment velük egy körútra a környéken, valahol még egy falunapot is rendeztek a tiszteletükre. De erről majd talán ő is beszámol. Gordon professzor az elutazás előtt még végzett egy pár műtétet, Palkó meg lefotózta az egyiket. Úgyhogy zárásképpen itt van néhány kép egy jól sikerült artroszkópos térdműtétről, csak az ínyencek kedvéért:
