Az utolsó két nap elég nehézre sikeredett. Illetve főleg az utolsó előtti. 24 óra leforgása alatt két nő és egy gyerek halt meg, illetve egy teljes gátszakadás is bekövetkezett.
Az első anyai haláleset története már napokkal ezelőtt elkezdődött. Ennek a kismamának már öt gyereke volt, mikor mi felvettük, a hatodik gyerekkel volt terhes és ez a baba meghalt a hasában, valószínűleg a következetlen, kórházon kívül nyújtott kezelés miatt. Súlyos TBC-je volt, ott köhögött a szülőszobán. Szerettem volna, ha normál úton megszül. A szülés nem nagyon haladt, és végül a sok szülés és a napok óta tartó fájások miatt végső soron szétrepedt a nő méhe. Ezt Diana vette észre, kb. két nappal ezelőtt és megoperálta. Sajnos a műtét következtében szívelégtelen lett, az intenzív osztályra került, egy napig lélegeztették, majd jobban lett és kihelyezték a normál osztályra, mert kellett a hely és viszonylag jól is volt, de ott mégiscsak rosszabbul lett és meghalt. Öt lány anya nélkül maradt. Az ilyesmit elég nehéz feldolgoznom.
Itt egy kis kitérőt szeretnék tenni, hogy mit is meséltek az indiai orvosok, miért is olyan fontos a fiúgyermek. Tehát ahhoz, hogy a szülők nyugalomra térjenek, a fiúgyermeknek kell beszórnia a hamvaikat a folyóba. Bár ezt már lehet, hogy írtam korábban is. Amennyiben a családban nincs fiú vagy a fiú meghalt, addig vállalnak gyereket, amíg maguk is bele nem halnak. A hatodik, heteik vagy nyolcadik terhesség pedig nemcsak Indiára, de az anya egészségére nézve is katasztrofális lehet.
A második haláleset egy szülés utáni vérzés volt. Ez a kismama egy másik kórházban szült, és a vérzés miatt helyezték át hozzánk. A második gyerekét szülte, a szülés maga rendben zajlott, a gyerek is jól volt. Sajnos a szülés után nem húzódott össze a méhe, ez volt a vérzés oka. Mikor felvettük, már szinte halott volt, de még eszméleténél volt és lélegzett. Csináltam egy „kaparást”, hátha méhlepény maradt a méhében, de ez nem segített. Öntöttük bele a gyógyszereket, amik arra szolgálnak, hogy a méh összehúzódjon. Aztán nem volt már vérnyomása, leállt a légzése, elkezdett leállni a szíve, egy darabig újra is élesztettük. Diana gyorsan vért adott neki (mármint elszaladt a vérbankba és a saját vérét adta a nőnek, mert vércsoport azonos volt) és az egyik német szülésznő, Toni is. A rokonok sajnos nem adtak vért (holott ugyanaz volt a vércsoportjuk), ezért próbált meg a két német kolléga segíteni gyorsan. Ez gondolom elég hihetetlenül hangzik, de így történt, a rokonok helyett a német orvos és szülésznő adta a vért. Ne legyen félreértés, nem azért nem adnak vért a rokonok, mert gonoszok vagy rosszat akarnak, csak azt hiszem, hogy minden magyarázatunk ellenére sem értik meg vagy hiszik el mindig, hogy adott esetben ezen múlik az élet vagy halál kérdése. És van, hogy nincs idő győzködni őket. Ez egy ilyen eset volt. Mikor aztán a németek vérének köszönhetően lett a nőnek egy kis vérnyomása, gyorsan bevittük a műtőbe (előtte elmagyaráztuk a hozzátartozóknak, hogy lehet, hogy a műtőasztalon fog meghalni). Diana végezte el a méheltávolítást, én segítettem neki, a műtőben még három egység vért kapott. A műtét után az intenzív osztályra került, de ott néhány óra múlva sajnos meghalt. Talán nem számít már, de azt hiszem, hogy mindent megpróbáltunk. Ő két gyereket hagyott maga után.
A gyerek, aki meghalt, egy aznap reggel született gyermek volt. A kismama járt terhesgondozásra a kórházba. A szülés rendben zajlott, bár elég sok mekónium (magzati ürülék) volt a magzatvízben. Valószínűleg stressz alatt volt a baba a szülés alatt, de ezzel még nem lett volna gond. Szülés után elláttuk a babát és a nőt is. Amikor viszont rosszabbul lett a baba, sajnos személyzet hiányában nem tudtuk megfelelően ellátni, mert annak a nőnek az újraélesztésével voltunk elfoglalva, aki éppen el akart vérezni. Persze hatalmas kavarodás lett az egészből, de ha akkor több orvos és nővér lett volna, akkor ez nem történt volna meg, és a kisgyerek talán most is élne. Hát így vész el itt egy-egy élet.
Amikor már azt hittem, hogy vége a nagy drámáknak és lesz egy kis nyugtom, egy másik szülő nőnek teljesen átszakadt a gátja. Ezt szépen összevarrtam, és ha jól gyógyul, akkor nem lesz vele gondja a továbbiakban. De természetesen nagyon nem örültem ennek sem, főleg az egész napos tragédia-sorozat után.
Ha jobban belegondolok, aznap volt még egy komplikáció, de ez szerencsére nem halálesettel végződött. Az egyik eklampsziás (életveszélyes görcsrohammal és terhességi magas vérnyomással járó állapot) nő (és egyébként a gyerek is) császármetszés után lélegeztetésre szorult, és eközben a nőnek légmelle keletkezett. Ráadásul ebből is az egyik rosszabb fajta, mert minden belégzés alkalmával további levegő jutott a mellkasüregbe, és nem tudott onnan távozni, ezzel egyre inkább összenyomta a tüdőt. Ez elég szokatlan dolog, így beletelt egy kis időbe, míg a többiek felismerték. A röntgenje egyébként nagyon tipikus volt, főleg miután elmagyarázták, hogy miért (egészen kicsire esett össze a tüdeje), de sajnos én sem tudtam abban segíteni, hogy ezt előbb felismerjük. Szerencsére őt jól ellátták a kollegák és egyelőre stabil az állapota. A gyerek állapota is stabil, de komoly oxigénhiányos állapotban jött világra, sajnos.
Mindezek után talán nem meglepő, hogy hétfő este csak ültünk a német kollégákkal a szállásunkon, néztünk magunk elé, és arról beszéltünk, hogy még egy ilyen napot mi sem élünk túl.
Azt utolsó nap kellemes volt, sok szülés és császármetszés zajlott, de amúgy csak egy átlagos, drámamentes nap volt. Este el is búcsúztattak minket, megint sok jó szót és köszönetet kaptunk, amiért újra elmentünk a Duncan Kórházba. A szülőszoba dolgozói egy szép kendőt ajándékoztak nekem és a szokásos leves (minden este főznek zacskós levest, amikor van rá idő) és egy kis chips eszegetése közben adták oda. Joseph, az egyik fiatal orvos, aki akkor kezdte a szülészeti idejét, amikor én megérkeztem, különlegesen hálás volt. Három hét alatt megtanítottam császármetszést operálni, és kisebb nőgyógyászati műtétekre is. Néha még felhívott a műtőből, hogy „Asszonyom, tudna segíteni? Fogalmam sincs, hogy hol vagyok és mit kellene csináljak.” De a műtétek nagy részét el tudta végezni önállóan. Szóval tőle egy kb. 15 cm magas, rózsaszín ruhás, szőke hajú női szobrocskát kaptam, az alján az áll: To Dr. Emese from Joseph. Tündéri. Este sokáig beszélgettünk a közvetlen indiai és német kollégákkal a vendégházban. Ott volt Diana is. Róla azt szeretném elmondani, hogy nagyon tisztelem, mert Németországban 80%-ban dolgozik, és így a szabadságaival együtt egy évben 2x5 hétre eljön a Duncan Kórházba. Tényleg nagyon tapasztalt és elég jól ismeri a helyi viszonyokat. Az elején nem volt annyira szimpatikus, de a két hét alatt megváltozott róla a véleményem. Szóval most ünnepélyesen visszavonom, amit az elején írtam róla.
Most már Katmanduból írok. Néhány órája vagyunk itt és a hagyományainkhoz híven kerestem egy szépségszalont, ahol eltöltöttem egy kis időt. Vettünk egy-két dolgot, szőnyeget, kabátot, remélem nem rabszolgagyerekek munkájával készültek. Holnapra kirándulást tervezünk Bhaktapurba és Patanba, pénteken reggel pedig elrepülünk Pokharába egy napra és megnézzük a Himaláját. Ez biztos fantasztikus lesz, nagyon várom.
Hogy mindez megérte-e? Azt hiszem igen. Ezt a döbbenetes szegénységet, amiben a világ nagy része él időre-időre meg kell nézni, mert különben elfelejti az ember. És ha elfelejtem, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez nem az én gondom, nem tudok mit tenni. De ha itt vagyok és testközelben megélem a gondjaikat, a lesújtó kiszolgáltatottságukat, akkor azt gondolom, hogy igenis felelős vagyok azért, hogy ezek az emberek tíz vagy húsz év múlva egy kicsit jobban éljenek. Vagy legalább hogy éljenek. Ez az én problémám is. Pontosan tudom, hogy valójában alig segítek valamit ez alatt a néhány hét alatt. Mégis szeretném hinni, hogy minden kicsi dologgal, amikor nem a saját, hanem a mások problémáival foglalkozunk, amikor átgondoljuk, hogy az életvitelünk milyen hatással van a világ egészére, akkor azért teszünk (legalább egy nagyon kicsit), hogy ezek az emberek és a világon élő többi szegény ember tíz év múlva egy kicsit jobban, az unokáik és dédunokáik pedig 100 év múlva talán sokkal jobban éljenek. Remélem, nagyon remélem.
És végül, egy telefonnal készült fotó a szülőszobai csapatról, vagyis a csapat egy részéről, akik ott voltak a tegnapi búcsúztatásomkor:
