Valamelyik nap beültem egy helyi fodrászhoz. Nem egy olyan egyszerű kis útszélihez, amilyet mindenhol látni Indiában az utak mellett (kis nyitott bódéban áll a fodrász és borotvál, hajat nyír, masszíroz), hanem a legjobbhoz, akit találtam. És nem bántam meg, bár egy kicsit karcos volt a borotvája, és sokáig is tartott a művelet. De nem unatkoztam, mivel egyrészt üldögélt előttem a mosdóban egy érdekes tüskés farkú szöcske, amilyet még életemben nem láttam, így a hajvágás közben zoológiai megfigyeléseket végezhettem, másrészt a mellettem lévő székben gyakorlatilag mumifikáltak egy vendéget, ami szintén érdekes látvány volt. Csak akkor kezdtem aggódni, amikor a szöcske szép kimért mozdulatokkal felém fordult, és mélyen a szemembe nézett. Na - gondoltam – ha ez most ugrik, akkor én is ugrom, a fodrász ijedtében elvágja a torkomat, a múmia mellettem pedig feltámad, olyanok leszünk, mint a Thriller videoklipje. Mindeközben Emese a fodrászat tévéjén az egyik klasszikus Jean-Claude Van Damme remekművet nézte, hindi szinkronnal, szóval mindketten jól szórakoztunk.
A hajvágást egyébként talán jobb lett volna pár nappal ezelőtt, a vidéki haknink előtt megejtenem, hogy jobban mutassak a színpadon. Az történt ugyanis, hogy az időközben hazautazott skótokkal elmentünk megnézni néhány Raxaul környéki közösségi projektet. Ezek a kórház által támogatott kezdeményezések, amelyeknek valamilyen szociális vagy egészségügyi céljuk van. Nagyon sokféle ilyen kezdeményezés van, a Duncan mintegy 250 faluval áll kapcsolatban, ahol működik valami ilyesmi. Csütörtök reggel tehát elindultunk, hogy megnézzük, hogy miről is van szó.
Valamivel több, mint egy órát autóztunk déli irányban Raxaultól. Sebességünket figyelembe véve ez azt jelenti, hogy mintegy 20 km-re távolodhattunk el a várostól. Az út, amin haladtunk, egészen elképesztő állapotban van, így csak nagyon lassan haladtunk. Sofőrünk ettől egészen frusztrált lett, ezért ha úgy tűnt, hogy az előttünk álló 20 méteren kicsit jobb az út, akkor két lábbal rátaposott a gázpedálra, majd a következő 20 cm mély gödör előtt padlófékkel korrigált. Minden egyes faluban, amit felkerestünk, izgatott tömeg várta az érkezésünket, de azért volt egy szép dramaturgiai íve a dolognak, ami azt jelentette, hogy az első helyen voltak a legkevesebben, a második és harmadik faluban egyre többen, majd az utolsó helyen... de ne szaladjunk ennyire előre! A teljes turné le volt szervezve, azaz mindenhol tudták, hogy jövünk, és készültek a fogadásunkra. Az első faluban az volt a projekt lényege, hogy a helyi nők csillagszórót gyártottak, és az értékesítésből származó bevételt használták közösségi célokra. A második faluban a csillagszóró-gyártás helyett agyagedények előállítása állt a középpontban. A harmadik faluban a nők ökröket tartottak, az így nyert bevételből szépítgették a falut. Mindhárom esetben úgy nézett ki a látogatásunk, hogy a kis vályogházas falvak apraja-nagyja kivonult a köszöntésünkre, majd a falu közepén előkészített ponyvákra letelepedve meghallgattuk az elöljárók (kivétel nélkül mindenhol helyi nők) beszámolóját. Pontosabban a skótok telepedtek le a ponyvákra, én közben fotóztam.
Végül délután egy óra körül megérkeztünk az utolsó faluba, ahol nagy meglepetésünkre több száz ember várta az érkezésünket. És az még csak hagyján, hogy vártak ránk. Színpadot építettek, hangosítást szereztek, műsorral készültek, mintha valami állami delegáció lettünk volna. Zavarba ejtő volt, és persze megható is. Mert azt azért egy pillanatra se felejtsük el, hogy nagyon szegény környéken jártunk, ahogy a vezetőnk végig hangsúlyozta: India legszegényebb vidékén. És ezek a szegény, de rettentő kedves emberek a tiszteletünkre megjelentek a falujuk közepén, örültek az érkezésünknek, készültek a fogadásunkra. Fel is kellett mennünk a színpadra, és valamennyiünknek kellett egy kis beszédet mondania. A legfrappánsabb az egyik skót házaspár fiának, Bennek a beszéde volt: „Sziasztok, én Ben vagyok, 15 éves.” Én egy kicsit többet beszéltem, de nem volt sokkal több értelme. Próbáltam azzal belopni magam a hallgatóság szívébe, hogy hindi nyelven köszöntem és mutatkoztam be, de ez semmilyen reakciót nem váltott ki a tömegből, így nem erőlködtem tovább. A csúcspont az volt, amikor a helyiek kérésére a skótok elénekeltek egy skót népdalt. Azért annak kétségkívül van egy kicsit abszurd humor jellege, amikor a 35 fokos indiai hőségben két száriba öltözött, szőke skót nő, kamaszodó gyerekeik és az egyikük gyöngyöző homlokú férje a több száz fős néma tömegnek vigyázzállásban skót népdalt énekel. Bájos volt. Ezután néhány beszéd következett, persze hindi nyelven, majd egy színdarab, szintén hindiül. Ha jól értettem a gesztusokból és a kellékekből, a darab a palackos ásványvíz fogyasztásának előnyeiről szólt. Vagy valami ilyesmiről. Az első felvonás után egy táncbetét színesítette a műsort. Ez abból állt, hogy négy, Mikulás-jelmezbe öltözött lány tipegett-topogott a színpadon, szigorúan ügyelve arra, hogy a recsegő-gerjedő hangszórókból áradó zenével, illetve egymással semmilyen összefüggésben ne legyenek a mozdulataik. Ezt a feladatot meglehetősen nagy sikerrel abszolválták. Néhány újabb beszéd után következett a darab második felvonása, melyben a komikus elemek kerültek túlsúlyba, legalábbis a körülöttem ülők hangos kacagásából erre következtettem. A projektvezető 4-5 percenként kuncogva összefoglalta nekünk, hogy mi történik, mi pedig (a skótok és én) valamennyien bólogattunk, mintha tudnánk követni, hogy ki kicsoda a színpadon, és miért van ott. Szerencsére egy fél óra után váratlanul véget ért a darab. Ekkor jött a második zenés-táncos betét, amely csak abban különbözött az elsőtől, hogy ezúttal indiai nemzeti színekbe öltözött a négy lány, és ha lehet, még kevésbé figyeltek a zenére és egymásra, mint eddig. Újabb hindi nyelven előadott beszédek után felkértek minket, hogy a projektben részt vevőknek ünnepélyesen osszunk ki néhány száz oklevelet. Én inkább fotóztam, de a skótok derekasan teljesítették ezt a feladatot is. Kezdtem bizakodni, hogy ez már a program végét jelenti, de ekkor még hátra volt néhány izgalmas beszéd, és csak ezek végighallgatása után sikerült elszabadulnunk. A viccet félretéve, Dr. Sunil szerint önmagában az, hogy ezeknek a kis falvaknak a lakói, főleg a nők és a lányok egyáltalán meg merik mutatni magukat olyan idegeneknek, mint mi vagyunk, jelentős részben a közösségi projekteknek köszönhető.
A végére itt van néhány ma reggeli fénykép:
