Nepál-India 2013

Vegre vege! Marmint a gyaloglasnak. Ma reggel 8-kor elindultunk Muktinath-bol, es kb. 18 km legyaloglasa utan, 11.30-kor megerkeztunk gyalogturank vegallomasara, Jomosomba. Mint lathato, eleg gyorsan jottunk. Ennek elsodleges oka az volt, hogy borzasztoan szerettunk volna tul lenni az egeszen. Az utolso resz egy lelekolo gyaloglas volt egy kiabranditoan kopar kosivatagon keresztul. Micsoda alliteracio... Persze, milyen legyen egy kosivatag, ha nem kopar? Nagyjabol olyanok lehettunk Gaborral a pusztasag kozepen, mint R2D2 es C3PO a Star Wars elso reszenek elejen, a Tatooin homokbuckai kozott. Csak mi nem csipogtunk es nem is beszeltunk egymashoz. Es a Halalcsillag tervrajza sem volt nalunk. A folyamatosan szembe fujo szel miatt nem nagyon tudtunk beszelni egymassal, raadasul a szel es a homok az utolso ep bordarabkakat is lemarta az orrunkrol es az ajkainkrol. Igazi feludules volt megerkezni Jomosomba. A szallashelyunkon vart minket Bea es Gyuri levele, jol vannak, tegnap repultek el innen. Koszi a levelet Doki, jovunk utanatok! Persze ehhez meg at kell szervezni a belfoldi repjegyeket, hogy mar holnap elhagyhassuk ezt a szelfutta videket.
 

Ma atkeltunk az 5416 meter magas Thorung La hagon, es utana a tuloldalon (vagyis innen nezve ezen az oldalon) leereszkedtunk ide, a 3800 meter magasan (vagyis inkabb alacsonyan) fekvo Muktinathba. Osszessegeben meglepoen konnyu volt, pedig tegnap este meg egy kicsit tartottam tole. Csak ultunk este 4500 meteren a hidegben szotlanul. Nekem az jart a fejemben, hogy napok ota alig ettunk valamit, ez pedig nem a legjobb felkeszules az 5400 meteres hagora. De nem tudtam mit tenni, mivel a sajat konyhank foztjebol nem eszem (csak igy tudom elkerulni az egesz utat vegigkisero hasmenest), attol a par eteltol pedig, amit a kis falvakban kapni lehet, tenyleg rosszul vagyok. Mindezek ellenere ma 3,5 ora alatt szepen kenyelmesen felsetaltunk a hagoba, anelkul, hogy a tervezett pihenohelyeken kivul egyszer is meg kellett volna allnunk. Szerencsere a szel sem fujt, se felfele, se lefele, igy igazan kellemes volt (szintek: kb. 1000 meter fel, kb. 1700 meter le, tav: kb. 12 km). Raadasul nem is volt meredek a hago egyik oldala sem, mind a Kang La hago (5300 m), mind a Pisang Peak High Camp (5330 m) kicsit nehezebb volt. Nyilvan az a fo szempont, hogy az elozo magas helyeken megszereztuk a szukseges akklimatizaciot. Holnap jon az utolso hosszu gyaloglas Jomsomig, aztan vege (egy nappal az eredeti menetrend elott jarunk, mert a Pisangrol lefele jovet kihagytuk az alaptaborban alvast).

Egy konnyu, masfel oras setaval megerkeztunk a Thorung La nevu hago elotti utolso szallashelyunkre, a 4522 meteren levo Thorung Phedibe. Eleg szeles hely, de azert megvagyunk. Holnap atkelunk a hagon, aztan mar csak egy hosszu gyaloglas marad.

Ma is gyalogoltunk 17,5 km-t (fel 996 m, le 403 m), de ebben volt egy 5 km-es felesleges resz is (tovabb mentunk par kanyarral, mint kellett volna). 4231 m-en vagyunk, sajnos csak felfele haladva jutunk haza innen.
 

A mai napot valojaban pihenonapnak gondoltuk, a tegnap hajnali elvetelt csucstamadas, majd hosszas ereszkedes utan. Ennek megfeleloen ma csak 17 km-t gyalogoltunk Gaborral Upper Pisangbol ide, a kb. 3500 meteren levo Manangba. Csak baktattunk a poros uton, mint ket szotlan menekult. Persze, meg mindig jobb volt, mint a tegnapi tobb mint 2000 meteres ereszkedes a high camp-bol, aminek a vegefele minden lepesnel ugy ereztem, mintha kalapaccsal utnek a terdeimet es a labujjaimat. Csak morzsolgattam a finom himalajai homokot a fogaim kozott, es vartam, hogy leerjunk. Nos, homok ma is jutott a szankba es a szemunkbe boven. Manang igazi vilagvaros, van itt egy csomo lodge, uzlet, turista. Hiaba, ez mar az Annapurna-korut legforgalmasabb resze. Neha csak pislogunk egymasra Gaborral a mar-mar foldontuli fenyuzes lattan. Hogy mast ne mondjak: betertunk ide a Hotel Yeti-be (fantaziadus nev, nem igaz?), es 400 rupiaert (kb. 1000 Ft) sajat wc-vel re
 ndelkezo kis szobat kaptunk. Pottyantos a wc, az igaz, de a mienk. Ugy vigyazunk ra, szinte nem is merjuk hasznalni, nehogy felebredjunk a szep alombol, es megint egy szeles budisatorban talaljuk magunkat, valami rohadt meredek hegyoldalon. Jut eszembe: kene valamit enni. De ha arra gondolok, hogy elem tesznek egy tal rizst vagy krumplit (barmilyen formaban), akkor minden figyelmeztetes nelkul elhanyom magam. Ma egyebkent - ha "olyanok" lennenk - akar csajozhatnank is, hiszen megmostuk a labunkat. Valami jokepu jaknak talan meg jok lennenk. Persze csak ha vak az a jak. Haha, egy remek kinrim. Milyen szep az elet.

5650 meterrol visszafordultunk ma hajnalban, tehat nem masztuk meg a Pisang Peak-et. 400 meterrel a csucs alatt, egy a mienknel lenyegesen komolyabb sziklamaszo-tudast igenylo fal alatt alltunk meg. Belattam, hogy itt nem tudok felmenni, es kesz. Ekkor mar tul voltunk egy szakaszon, ahol - nem sokkal a high camp folott - sziklat kellett masznunk. Azonban akkor meg teljesen sotet volt, igy a fejlampa fenyenel szerencsere nem lattuk, hogy mit csinalunk. Ha lattam volna, talan mar akkor visszafordulok. 5650 meter, vegul is a masodik legmagasabb pont eletemben, ez is valami.
 

Lazadas a Bounty-n, avagy kepeslap a parkanyrol. Ma 2 lazadast kellett meghiusitanom annak erdekeben, hogy felerjunk a felso taborba. Lhakpa eloszor 4745, majd 5050 meteren akart megallni es tabort verni. A masodik esetben mar szinte kiabalnom kellett, hogy tovabbjojjunk. A csapat fele ott is hagyott minket es visszafordult. Remek. Vegul azert feljottunk 5330 meterre, megfogyatkozott csapattal, es 2 kis parkanyon vertuk fel a tabort, a hegycsucsra vezeto gerinc alatt. Tuz a nap, 32 fok van a satorban, felmeztelenul hevereszunk.

Ket dolog tert vissza ma reggelre: a jo ido es a hasmenesem. Hurra! Nem varhattunk tovabb, Benedekkel es Gaborral, meg persze a nepali csapattal 3 ora alatt feljottunk tobb mint 1000 metert, a 4315 meteren levo alaptaborba. A tobbiek lent maradtak. Iszonyu szel volt a gerincen, ahol jottunk, de most a satorban jo ido van.
 

Ma maradunk itt. Tegnap este alapos eligazitast tartottam Tendinek es Lhakpanak, a maszosherpanknak, elmondtam nekik, hogy nem bizom bennuk, mert eddig nem ugy szerveztek az uuat, ahogy elvartuk. A legritkabb esetben zajlottak a megbeszelt menetrend szerint a dolgok. Mindegy. Ha tehat fel akarunk menni barhova, akkor nagyon mas hozzaallasra van szukseg. 6000 meteren nem akarok olyan helyzetbe kerulni, hogy keresgelnem kell a vezetot, mert elrohant valahova, ahogy eddig tette. Talan megertettek. Kozben ma reggelre az ido is elromlott egy kicsit, de talan meg nem vegleg. Van azert pozitivum is: tobb mint egy het utan mulni latszik a hasmenesem. Veletlen egybeeses, hogy kb. 2 napja nem eszem a sajat embereink foztjebol?  Nem tudom. Mar elnezest az ilyen informacioert, de itt keves ennel fontosabb dolog van.
 

Befejeztuk a Pisang Peak megkeruleset, kb. 3250 meteren vagyunk. Elvileg innen indulnank felfele, de egyelore minden bizonytalan. A vezetoinkben sajnos nem bizhatunk, csak magunkban. Az en sorsom Gabor kezeben van: 6100 meteres csucsra nem indulok el barat nelkul, meg ha tegnap 5300-on jol is ereztem magam. Tolteni tovabbra sem tudok.

A Kang La hose: Aladar. Az 5302 meteres Kang La hagotol lefele jovet ugyanis Aladar egy remek vetodessel kapta el a konyhafelszereles egy reszet es Tekla cuccat tartalmazo kosarat, amit az egyik hordar ejtett el. Mint ebbol is latszik, atkeltunk az 5302 meteres Kang La hag on, es igy lassan megkeruljuk a Pisang Peak-et. A hago fantasztikus volt, bar a ho egy kicsit megnehezitette a dolgot. 5302 meterrol egy menetben ereszkedtunk le ide Ngawalba, 3725 meterre, hosszu, poros ut volt.

Narban vagyunk, 4212 m-en, tegnap ertunk ide. Ma itt pihentunk. Sajnos visszatero gyomorpanaszaim vannak, amiben a konyhank lehet a ludas. Ez elegge elrontja az egeszet. Tobbet kesobb, ha tudom tolteni a telefont.

Ma visszaereszkedtunk 3750 meterre, Junamba. Persze itt ez sem mindig egyszeru, a brutto 300 meteres ereszkedest kb. 15 km gyaloglassal (le kb. 1400 m, fel kb. 1100 m) teljesitettuk. Kemeny szembeszel fujt, azt hittem, hogy kifolyik a szemem. Volt egy balesetunk sajnos: az egyik teherhordonkat lelokte az osvenyrol egy jak. Allitolag kb. 5 metert gurult szegeny, de szerencsere ugy tunik, hogy nincs komoly baja.
 

Phu-ban, egy osi tibeti varoskaban vagyunk, 4058 meteren, mindossze 1 napi jarofoldre Tibettol. 2,5 ora alatt tettem meg a 8 km-t Kyangbol (410 m fel, 250 m le), a tobbiek is itt voltak 3-4 ora alatt. Fantasztikus tajon gyalogoltunk at, az ut egy resze egy kanyonban vezetett, majd osi romok mellett setaltunk. Mindent belep a szelben kavargo por, igy most behuzodtunk a satrunkba. Ez utunk legeszakibb pontja, holnap visszafordulunk del fele, hogy eszakrol megkeruljuk a most mogottunk levo Pisang Peak-et.
 

Hat nap gyaloglas utan ma pihenonapot tartunk 3880 meteren. Gyonyoruen sut a nap, ugyhogy melegszunk, mint a gyikok, elvezzuk a hoseget. A szokasos sebnyalogatasokra is sor kerul ma, feltort labak apolasa, tisztalkodas, mosas, hasonlok. Aprobb gondoktol - fejfajas, gyomorpanaszok, han yinger - eltekintve mindenki jol van, nekem eddig kutya bajom. Amig a Kathmanduban felhalmozott csokikeszletem kitart, addig nem aggodom. Mindenkinek 97%-os az oxigen-szaturacioja, tehat egyelore jol halad az akklimatizacio. A satraink egy katlanszeru volgyben vannak, korulottunk 5-6-7000 meteres hegyek, szemben velunk pedig a teljes Annapurna-hegyvonulat. Felelmetes latvany. Csak mi vagyunk itt, meg a madarak.
 

Ma ket kozel 4000 meteres hagon keltunk at, mielott megerkeztunk ide Kyangba, 3880 meterre. Egy szep volgyben taborozunk, egyelore elvezzuk a delutani napsutest.
 

Kemeny nap van mogottunk, kb 22-23 km, fel 1500, le 500 m. 3600 meteren alszunk. Kicsit hideg van, kint 0 fok, a satorban kicsit tobb.

Ma kellemes, rovid napunk volt, 12.15-kor mar itt voltam Koto-ban, 2600 meteres magassagban, es ettem egy remek sultkrumplit, amig a t obbiek megerkeztek. 11,3 km-t gyalogoltunk 800 metert felfele, 300 metert lefele. Ma is meleg volt, de joreszt arnyekban jottunk, igy nem volt gond.  Eddig mindenhol egyszeru kis lodge-okban aludtunk, ez ma is igy lesz, de holnap elhagyjuk a forgalmas turista-osvenyt, es felkanyarodunk eszakra a Nar-Phu volgybe. A telefont sem nagyon tudom majd tolteni, igy meg rovidebb eletjeleket adok majd.

Tegnap zuhanyrol almodoztam. Nos, zuhany volt, csak eppen eleg hideg. De azert jol esett. Bagarchhap-ban vagyunk, 2120 meteren. Most epp mindenki azt nezi, ahogy irok, ugyhogy zavarba jottem... Na mindegy. Ma 15,5 km-t gyalogoltunk, felfele 910 m-t, lefele 436 m-t, tovabbra is komoly hosegben. Vegetertek a rizsfoldek, de persze ettol meg gyonyoru a taj, egy oriasi sziklafalak kozott futo folyo mellett gyalogolunk. Delutan elkezdte gyulekezni a felhok, de egyelore meg nem esik. Mindenesetre most eleg rosszul nez ki az eg.

Ma ismet gyalogoltunk egy kellemeset, kb. 9 km-t, 800 m-t fel, 700 m-t le, tovabbra is forro nyari napsutesben. Most 1400 meteren vagyunk, szep lassan kapaszkodunk felfele. Mindenki jol van, kezdunk belerazodni a menetelesbe. Ma mar volt nehany erosebb emelkedo, de inkabb a hoseg es a por volt zavaro, meg az osvenyt lepten-nyomon elzaro oszvercsapatok, amiket vicces balettmozdulatokkal igyekeztunk kikerulni. Alapvetoen egy gyonyoru folyovolgyben haladunk a Lamjung Himalaja hegyvonulatai fele, sargaszold rizsfoldek, kicsiny falvak es latvanyos vizesesek kozott, az elmaradhatatlan taknyosorru gyerkocoknek es halkszavu szuleiknek koszongetve. Ma sokat beszelgettem Tendivel, a vezetonkkel, angol, nepali es sherpa szavakat vegyitve, egesz jol ment a dolog. Tendi 45 eves, 5 lanya es 1 fia van. A novere Phurba anyukaja, vagyis Tendi Phurba nagybatja. Estere komoly terveim vannak: kis szerencsevel meg egy zuhany is osszejohet. Holnap szerintem nehezebb menet kovetkezik.

Akadozik az e-mail kapcsolat, ezért csak egy rövid telefonos helyzetjelentést adok. Bahundandában vagyunk, 1300 méter magasan. Ma 17 km-t gyalogoltunk, kb. 900 métert felfelé, 400-at lefelé. Egész nap 30 fok körüli hőségben jöttünk. Mindenki jól van, de a nap fő eseménye még hátravan: most fogjuk felköszönteni Gábort, 38. születésnapja alkalmából (Isten éltesse sokáig!), egy üveg orosz pezsgővel, amit még Kathmanduban vásároltam.

Besisaharban vagyunk, egy viszonylag nagy, am igen ronda varoskaban. Delutan fel 3 elott indultunk el ide egy kisbusszal, es fel 8 korul erkeztunk meg. 6 orakor itt mar teljesen sotet van, igy az ut utolso szakaszat sotetbe burkolodzo kis falvakon atrobogva tettuk meg. Kulonos volt, hogy bar vegig lattunk villanyoszlopokat, a falvakban lathatoan megsem volt aram. Szerencsere itt Besisaharban minden van, igy aram is. Turheto szallast es vacsorat kaptunk. A teherhordoinkkal meg egyelore nem talalkoztunk, csak Tendivel, a vezetonkkel. Remelem, hogy holnapra a tobbiek is elokerulnek, kulonben bajban leszunk... Reggel 8 orakor megkezdjuk a gyaloglast a hegyek fele.
 

Kedves Csilla, ezeket a sorokat elsosorban Neked uzenem. Mult heten szinte felhaborodva cafoltad, hogy dragalatos Gabor baratod horkolna.

Nos, Csilla, fel kell nyitnom a szemedet: vannak dolgok, amiket Gabor nekem tartogat, es amelyek elvezetetol Teged megfoszt. Kisse sajnalatos ugyan, hogy pont a horkolas all az ezen dolgokat tartalmazo lista elen, de sebaj... Vegul is van nalam altato.

Egyebkent hihetetlen a vilag: 15 eve, amikor Zetor baratommal eloszor jartunk itt, meg kepeslapot is alig tudtunk kuldeni, most meg a szalloda hot spotjara kapcsolodva, az agyamban a telefonomon internetezve es e-mailezve probalom atveszelni Gabor duhodt horkolashullamainak lecsillapodasat...

Tegnap este minden a terveknek megfeleloen alakult: elsetaltunk egy kozeli etterembe Mohannal es kedves, de szotlan felesegevel. Atadtuk nekik a meg otthon vasarolt, kis hazankat bemutato konyvet, amit Mohan neje az egesz vacsora alatt erdeklodve lapozgatott. Elfogyasztottuk a szokasos, tradicionalis nepali vacsorat, ami rizsbol, lencsebol, zoldsegekbol, parolt spenotbol, currys csirkebol es vaddisznohusbol, valamintt az igen autentikus, Coca Cola nevu helyi italkulonlegessegbol allt, finom volt. A tancosok is kitettek magukert, a vegen az egyik bajos tancoslany az interaktivitas erdekeben engem fel is kert tancolni. Nem azert engem, mert olyan helyes volnek, hanem csak azert, mert en ultem az asztal szelen. Nos, azon dolgok terjedelmes listajan, amelyekben kifejezetten gyenge vagyok, a tancolas ketsegkivul az elmezonyben szerepel, de a csapat munderjanak megvedese erdekeben igyekeztem lelkesedest szinlelve kitenni magamert. A holgy tanc kozben megkerdezte, hogy honnan jottem, valaszoltam neki, aztan, csak hogy feloldjam az azzal okozott kinos pillanatokat, hogy lathatoan sosem hallott meg Magyarorszagrol, en is megkerdeztem tole, hogy o melyik orszagbol jott. Bajos nevetessel nyugtazta, hogy milyen jopofa srac vagyok, es ebben a megnyugtato tudatban ugrabugraltunk tovabb. Szep este volt.

Most ugy tunik, hogy Gabor belefaradt a horkolasba, igy megprobalok aludni meg egy keveset.

Kathmanduban elso ranezesre semmi sem valtozott, masodik ranezesre viszont ugy tunt, mintha a Thamelben az eddiginel is sokkal tobb bolt lenne. Pedig korabban sem volt sok ures uzlet. Az mindenesetre biztos, hogy minden eddiginel tobb turista nyuzsog a szuk ki utcakon. Tibi csoki tovabbra is kaphato, de sajnos Dunakavicsot nem talaltam.

A gepunk pontosan erkezett Dohabol, a repter elott Mohan vart minket. Megkaptuk a nyakunkba az elmaradhatatlan narancssarga viragfuzert, aztan mar robogtunk is szokasos szallashelyunk, az Annapurna hotel fele. A szallodaban Mohan ket rossz hirt osztott meg velunk, az elso, hogy egy politikai tuntetes soran a fiatalok osszecsaptak egymassal valahol Pokhara es Kathmandu kozott, es emiatt ma lezartak a Pokharaba vezeto foutat, amin holnap nekunk is mennunk kellene. Remelhetoleg holnapra elharul ez az akadaly, egy azonban biztos, hogy emiatt csak delutan 1 ora korul fogunk elindulni. A masik rossz hir, hogy Phurba a Baruntsera, egy hetezres hegyre vezet expediciot, igy sajnos megsem o lesz a vezetonk.

A szobak elfoglalsa utan bejottunk a Thamelbe, megvettunk par dolgot, amire meg szuksegunk volt, most pedig indulunk vissza a hotelbe. 8 orakor talalkozunk Mohannal, es elmegyunk a szokasos vacsorara, amirol mar irtam korabban.

Hihetetlen, hogy az emberek milyen helyeken kepesek elni. Itt Dohaban, amikor a gepunk hajnali 5 orakor leszallt, 28 C fok volt. A Quatar Airways elelmes buszsoforei ezt azzal igyekeztek ellensulyozni, hogy az impozans repter-epulethez szallito buszon kb. - 5 fokos levegot fujtak a nyakamba, mindegy negyed oran keresztul. Utana kifejezetten jolesett kilepni a melegbe.

Tegnap este 18.15-kor indultunk Budapestrol, es bo egy ora mulva mar Zurichben voltunk. Aladarek azzal tettek izgalmasabba a varakozas orait, hogy egyszer csak eltuntek, igy komolyan fontolora kellett vennunk, hogy nelkuluk folytatjuk az utat. Vegul persze elokerultek. A Zurich - Doha repuloutat a Ben Hur vegigalvasaval toltottem... volna, ha Gabor nem bok oldalba 5 percenkent valamelyik vegtagjaval. De azert tudtam aludni is valamennyit.

Most van itt Dohaban par orank. Sokadszor vagyunk ezen a repteren, igy mar ismerjuk, mint a tenyerunket. A varosban meg sosem voltunk, egyszer talan ezt is potolni kellene. De azert a hajnali 28 C fok egy kicsit elriaszt a dohai varosnezestol... Kathmandubol jelentkezunk.

Bizony, indulunk. Mohan megkért a héten, hogy vigyek neki, pontosabban az egyik kollégájának egy kis fényképezőgépet. Tegnap megvettem... hátha akkor nem hagynak fent minket a hegyek között... Kérdeztem tőle e-mailben, hogy mennyire igazak a hírek, hogy a maoisták - a választási kampányra elköltött pénz pótlásaképpen - megint pénzt szednek a külföldiektől. Azt írta, hogy ő is hallott ilyen pletykákat, de szerinte nem jellemző a dolog. Mindegy, Gáborral már van némi rutinunk ebben... ha mgint csak olyan kisdobos maoistákkal találkozunk, mint 2 éve, akkor nem lesz probléma.

Aki követni szeretné az utunkat, az itt továbbra is megteheti. Kathmanduból értelemszerűen tudok majd írni, de elvileg ott csak egy estét leszünk, az ilyen első estékre pedig Mohan, a kinti emberünk, mindig beszervez egy remek vacsorát, így aztán lehet, hogy nem is lesz időm írni. Hétfőn fél 5-kor érkezünk meg Kathmanduba (helyi idő szerint), és még meg kell vennünk egy pár dolgot az útra, aztán 8 körül Mohan már biztos visz minket vacsorázni. Viccesek ezek a vacsorák, ülünk a földön, hozzák a helyi ételeket (finomak), s közben valami nepáli néptáncegyüttes helyi táncokat ad elő. Szóval pont olyan leszünk, ahogy az ember elképzeli a hülye túristákat külföldön. Ha tehetném, én ki is hagynám, főleg mivel már párszor végigültem a csinos nepáli lányok táncát, de nem akarom megbántani Mohant.

Kedden elvileg elindulunk az Annapurna felé. Onnan feltehetően már csak a műholdas telefonról tudok majd írni, ugyanúgy, ahogy tavaly. Tehát e-mailben hazaküldöm majd egy kollégámnak a rövid beszámolót, ő pedig - remélhetőleg - felteszi a blogra. Ha pár napig nem jelentkezem, az nem azt jelenti, hogy eltűntünk, hanem csak azt, hogy valami kis gond van az információáramlással, lemerült a telefon, beteg a kolléga, stb. Na jól van, ennyi elég is, majd Nepálból jelentkezem.

Nos, az utolsó bejegyzésem óta csak annyi történt, hogy hazaértünk Dél-Afrikából. Most Berlinben vagyok, pontosabban Zeuthenban, holnap reggel indulok haza. Vasárnap London, kedden Cardiff... szerdán ismét Budapest, aztán jövő vasárnap ismét elindulunk Kathmanduba. Hosszú út lesz az idei... de most már várom az indulást. Múlt héten megtartottuk a második, egyben utolsó találkozót egy kis indiai étteremben, mindenki készen áll a kalandra. Talán én is. Csütörtökön este Gáborral igyekszünk beszerezni pár szükséges dolgot a hegymászóklubból, aztán kezdődhet a szokásos vacakolás a cuccokkal, és a "mit hagyjunk itthon" című társasjáték.

Reggel 6-kor, kapunyitáskor indultunk el Letabából, kelet felé. Elég nagy köd volt, de egyből a tábor elhagyása után belebotlottunk egy bivalycsapatba. Jó darabig nem is láttunk más állatot. Nyolc óra körül már az Olifants táborban voltunk, ott fotóztunk egy szép színes madarat, aztán visszaautóztunk Letabába. A délelőtt jelentős részét észak felé történő autózással töltöttük, egészen a Motaba táborhelyig mentünk, ott fordultunk vissza dél felé. Semmi különlegeset nem láttunk, csak unottan legelésző növényevők álldogáltak az út mellett. Azzal kísérleteztünk, hogy a Letabában vásárolt állathangokat tartalmazó cd-ről játszottunk le felvételeket az állatoknak. Az elefántoknak elefánthangokat, az egyéb állatoknak pedig oroszlánhangokat. Mindegyik állat hevesen reagált a lejátszott hangokra, az elefántok az ormányukat felemelve szaglásztak, az egyéb növényevők pedig ijedten elszaladtak. Letaba után továbbautóztunk dél felé, a mai táborhelyünk, Satara irányába. Ahogy elhagytuk az északi, száraz területeket, egyre több állatot láttunk, de semmi különleges látnivaló nem akadt az utunkba. Öt óra körül értük el Satarát, kicsit még autóztunk a környéken, aztán ¾ 6-kor bejöttünk a táborba. Vettünk egy üveg vörösbort, hogy ezzel búcsúzzunk el Afrikától. Miközben a bort iszogattuk a kis házunk teraszán, a távolban az oroszlánok morogtak és a hiénák vonyítottak.

Ma nem volt részünk olyan izgalmakban, mint tegnap. Ezzel együtt erős nap volt, legalábbis ami a fotózási lehetőségeket illeti. Reggel 7-kor már kint voltunk a Satara melletti úton, és hamarosan egy nagy csapat keselyűbe botlottunk. A szépnek nem nevezhető madarak egy lecsupaszított csontvázon (talán zebra lehetett) próbáltak még valami ehetőt találni. Nagy igyekezetükben időnként egymással is összekaptak. Délelőtt visszaautóztunk Lower Sabie felé, azon az úton, amin tegnap este a sötétben a sok ragadozót láttuk, de ezúttal nem bújtak elő. Pontosabban két oroszlán előbújt, de elég messze voltak, így inkább csak az emlék kedvéért fotóztam le őket. Lower Sabie-ból Skukuzába mentünk, végig elég sok állatot láttunk, a legérdekesebb látvány ezúttal két nagy, 8-9 főből álló zsiráfcsapat volt. Fél három után indultunk vissza Skukuzából északra, a már jól ismert úton, fel a Satarától 70 km-re lévő Letabáig. Útközben rengeteg impalát, zebrát és gnút láttunk, valamint egy tó mellett egy több száz fős bivalycsordát. A naplemente szép volt, mint mindíg, ezúttal az Olifants folyó fölötti hosszú hídon ért minket. Sietnünk kellett, hogy hat órára ideérjünk, de végül az utolsó pillanatban beestünk a táborba, így ezúttal megúsztuk büntetés nélkül.

Az útból most már csak a szórakozás van hátra: a természetfotózás. És bizony ma kedves volt hozzánk a Kruger. De erről később.

Volt még egy fontos dolgunk ma reggel Szváziföldön. Tegnap alaposan bevásároltunk, teleraktuk a kocsi csomagtartóját a Malolotja melletti kis árvaház lakóinak szánt élelmiszerekkel és apróságokkal. Vettünk 20 kg kukoricadarát, 10 kg rizst, tejet, rengeteg almát és narancsot, csokit, szappant, labdát és színes ceruzákat. Gábor otthonról hozott kisautókkal egészítette ki a csomagot, majd elautóztunk Mage Thulihoz, és megkérdeztük, hogy elfogadja-e tőlünk mindezeket, a hét kis árvája javára. Azt hiszem igazán boldoggá tettük, főleg mivel éppen semmilyen ennivaló nem volt a házban. A gyerekek már előző este sem tudtak enni. Szépen behordtunk mindent az udvarra, majd Mage Thuli hálálkodása közepette gyorsan távoztunk. Lehet, hogy csak a lelkiismeretemet akartam nyugtatni ezzel az egésszel, nem tagadom, de mégis jó volt legalább egy kicsi jót tenni. Malolotjában elbúcsúztunk Thato-tól is. Szomorúnak tűnt. Lehetünk mi jó fejek és megértőek, akik meghallgatják a problémáikat, de végül úgyis otthagyjuk ezeket a kedves embereket a HIV-vírusukkal és az árváikkal. Tudta ezt Thato is, tudom én is. Dél körül már egy másik országban autóztunk.

A Kruger állatvilága mindent elkövetett, hogy elűzze a fejemből a borús gondolatokat. A szokásos szépségeken kívül láttunk két nagy elefántcsordát, egy hatalmas csapat zebrát, és egy fán lustálkodó leopárdot is. A leopárd miatt annyira elment az időnk (muszáj volt kivárnunk, amíg végre felemeli a fatörzsről a fejét, hogy legyen végre értékelhető leopárd-fotóm), hogy sötétben tettük meg a Satarához vezető út utolsó 50-60 km-ét. Igaz, hogy ezért végül megbüntettek minket (6-ra be kell beérni a táborba, ám mi csak fél 7-re értünk be), de megérte. A sötét ugyanis előcsalogatta a ragadozókat, és szinte nem győztük kapkodni a fejünket az újabb és újabb meglepetések láttán. Három sakált, két hiénát, és egy általunk nem ismert alacsonyabb macskaszerű állatot is láttunk, de az igazi izgalom az volt, amikor két világító szempárt vettünk észre az út mellett. Először az hittük, hogy oroszlánokba botlottunk, de néhány pillanat alatt kiderült, hogy ma leopárd-nap van: nem oroszlánok voltak, hanem egy kisebb és egy nagyobb leopárd. Egy pár pillanatig farkasszemet néztek velünk, aztán szépen nyugodtan átsétáltak előttünk három méterrel az úton, és eltűntek a hullámzó, magas fűben.

Csendes a tábor, csak én ülök kint a teraszon. Hűvös van, fáradt vagyok. Lefekszem.

„Manzini, Kerületi Tanfelügyelő részére

Tárgy: angol tankönyvek kérése

Tisztelt Hölgyem!

Azért írom Önnek ezt a levelet, hogy 25 db agol tankönyvet kérjek a 4/b osztály részére. Ezekre a könyvekre azért van szükségünk, hogy az iskolában tanulni tudjunk. Az emberi jogi egyezmények alapján minden gyermeknek joga van iskolába járni, és rendelkezni azon eszközökkel, amelyeket az iskolájában használnak. Ezért továbbítom Önnek az osztálytársaim tankönyvekre vonatkozó kérését. Az angol nyelv tanulása részükre nehézségekbe ütközik, mivel másoktól kell kölcsönkérniük a könyveket. A házi feladatok elkészítése és az iskolai órákon történő részvétel sem könnyű így. Nagyon boldogok lennénk, ha a kérésünket pozitívan bírálnák el.

Tisztelettel:

Mbendulo M. Shongwe

Osztálytitkár”

Ezt az elegáns kézírással megírt, szerintem kifejezetten okos levelet az Esigcaweni  Középiskola egyik üres osztálytermében talált füzetben olvastam. Volt benne egy másik érdekes levél is, amelyet az osztálytitkár az iskola igazgatójának írt. Ebben panaszt jelentett be az iskolai ételszolgáltatás elégtelensége miatt, amelyet arra vezetett vissza, hogy túl kicsi a főzőedény, amelyben főzik az ebédet, és ezért nem jut mindenkinek. Ha már a levéltitkot megsértettem, kíváncsi lennék arra is, hogy milyen válaszok érkeztek ezekre a levelekre. Ezt sajnos nem sikerült megtudnom, mivel a középiskolában már egyetlen tanulót sem találtunk, mindenki a közeli focipályához vonult, ahol az elsősök játszottak kőkemény focimeccset a harmadikosokkal.

Az, hogy egyáltalán ma is egy iskolában kötöttünk ki délutánra, ékes cáfolata annak, amivel a tegnapi beszámolómat kezdtem, vagyis hogy véget ért a tanítás Szváziföldön. Nem ért véget, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy ma dél körül, Manzinitől nem messze egy zsúfolt általános iskola egyik kisdiákjával fociztam az országút mellett, miközben arra vártunk, hogy Jennifer ránktaláljon. Az történt ugyanis, hogy Jenniferék ma korábban elindultak Mbabane-ból dél felé, mint mi, így valahogy meg kellett volna találnunk őket. Mivel azonban Szváziföldön még a települések neveit is csak elvétve írják ki, utcák pedig a városokon kívül egész egyszerűen nincsenek, csak találomszerűen elhelyezett házak és kunyhók, telefonos útbaigazítás alapján nem akadtunk rá az egyik kis faluban eltűnő Jenniferékre. Így aztán – miután egy fél órát bolyongtunk egy, a pusztaságban lassan eltűnő földúton, és a végén beláttuk, hogy semmi reményünk sincs arra, hogy megtaláljuk a többieket - abban maradtunk, hogy egy nagyjából beazonosítható általános iskola mellett várakozunk, Jennifer pedig odajön értünk az iskolához. A várakozás perceit azzal töltöttem, hogy az egyik kisfiúval fociztam. A labda egy rongyokkal kitömött zacskó volt. A játékkal sikerült jó nagy feltűnést keltenünk, a nebulók szépen odarajzottak körénk, és bámultak, hogy ki ez az idióta és mit csinál. Az út túloldalán egy kis bódé árnyékában néhány harminc év körüli fiatalember üldögélt, áthívtak magukhoz, így beszélgetem velük is egy kicsit. A szokásos bemutatkozó mondatok után elmondták, hogy remélik, hogy valaki hoz majd segítséget a falujukba (talán titokban tőlem várták), mert nincs vizük, és ezért nincs semmijük. Valahol messze lent, egy völgy mélyén van egy kis folyó, oda kell lemenniük vízért, és ezért nem tudják művelni a földjeiket. Amíg erről beszélgettünk, Gábort körbevették a kisdiákok, és megfűzték, hogy támogassa az iskolai alapítványt. Adott is nekik 20 emangelinit, amiről szép elismervényt is kapott. Hamarosan aztán megtaláltuk egymást Jenniferrel, és nemsokára már a középiskola egyik elhagyott termében kerestünk menedéket a rekkenő hőség elől.

A középiskolában ugyan diákok már nem voltak (Jenniferék ekkorra már befejezték az interjúkat a néhány kiválasztottal, köztük egy kedves arcú, rövid hajú 12 éves lánnyal, aki teljesen egyedül él), ellenben épp egy segélyszervezet képviselői tartottak előadást a tanároknak. A szervezet egyik helyi vezetőjével beszélgettünk egy kicsit a tűző napon. Elmondta, hogy a körzetben tíz iskolával működnek együtt, ezekben az iskolákban élelmiszereket osztanak, részt vesznek az egészségügyi és mentális problémák kezelésében. Arról a rossz tapasztalatáról is beszámolt, hogy egyre több olyan gyerek van, aki szinte visszaél az egyébként tényleg szörnyű helyzetével, és nem hajlandó semmit sem tenni a saját sorsa jobbra fordítása érdekében, hanem csak várja, hogy segítsenek neki. Nem tudom... én azért hajlok arra, hogy azt gondoljam, hogy egy gyerek, aki árván maradt, joggal várhat el valamilyen segítséget akár az államtól, akár mástól. Ugyanezt a problémát feszegeti egy cikk a The National című szváziföldi havilapban is, amit tegnap olvastam. Ebben a cikkben arról van szó, hogy a lakosság közel 70 %-a él a szegénységi küszöb alatt, ami havi 127 emalengininél (kb. 2.500,- Ft) is kevesebb jövedelmet jelent. Az ország mindössze fele annyi élelmiszert állít elő, mint amennyire a lakosságnak szüksége lenne. Ennek megfelelően jelenleg hatszázezer fölött van azoknak a száma (az egymillió lakosból), akik szinte kizárólag a segélyszervezetek élelmiszer-adományaiból élnek. Jelentős hányaduk pedig olyannyira megszokta ezt az állapotot, hogy teljes passzivitást mutat, azaz semmilyen módon nem próbál meg magáról gondoskodni, hanem csak a külföldi segélyszervezetekre számít.

Az iskolához közeli focipályáról felszálló porfelhő jelezte, hogy még javában tart a meccs, így aztán nemsokára odamentünk. A pályát körbevették a diákok, a szurkolásban főleg a sötétkék egyenruhába öltözött lányok jeleskedtek, akik hol hangosan énekelve, hol visítva-kiabálva bíztatták kedvenceiket. A pályán lelkes, vékony fiúk szaladgáltak, ki cipőben, ki mezítláb, mindenféle elképzelhető színű mezben vagy trikóban. A színkavalkád miatt nem is tudtam követni, hogy ki kivel van, a partvonalak felfestése hiányában pedig azt sem, hogy mikor van bent vagy kint a labda. Szerencsére azonban volt partjelző, egy kék inges fiú, akinek zászlaját egy botra kötött fekete nylonzacskó jelentette, azzal integetett lelkesen, amikor okot látott rá. Igyekeztünk feltűnés nélkül elvegyülni a tömegben... ami természetesen nem sikerülhetett.  A lányok messziről integettek és kiabáltak, hogy „Shoot me, shoot me!”, azaz „Fotózz le, fotózz le!”, majd egyre többen jöttek oda hozzám, és kértek meg arra, hogy fényképezzem le őket. A meccsnézésből így lassan fotózás lett. Természetesen ez volt a cél, úgyhogy minden a terv szerint alakult. A végén megint a nyakamban lógott egy csomó kiskölyök... 

Már alkonyodott, amikor otthagytuk a végtelenül kedves gyerekcsapatot, és visszatértünk Mbabane-ba. Mivel ez volt az utolsó esténk Szváziföldön, Jennifer vacsorát szervezett a tiszteletünkre. Rajta kívül három segítője, Thembe, Bongani és Geina is eljött, egészen zavarba ejtő volt a kedvességük. Thembe a közeli Motjaneban lakik, felajánlotta, hogy nekem ajándékozza a háza melletti üres telkét... ha építek rá egy árvaházat szváziföldi gyerekeknek.

Szváziföldön a mai napon véget ért a tanítás az iskolákban. Legalábbis ezt vettem ki ifjú beszélgetőpartnereim szavaiból, akiktől Mbabane-től mintegy 100 km-re dél-keletre, egy valóban isten háta mögötti kis falu kb. 6 négyzetméteres boltjába a kinti hőség elől bemenekülve találkoztam. Dél körül volt, kint legalább 30 Celsius fok, amit a napon még többnek éreztem, bent a boltban viszont jóleső hűvösség, és 5-6 kíváncsi szempár fogadott. Körben a falak mellett polcok, a polcokon a bolt teljes árukészlete, az alsó polcokon kukoricadara, kevés kenyér, néhány konzerv, kis zacskókban narancssárga színű helyi édesség. Megkérdeztem a boltost, egy 40 év körüli barátságos fickót, hogy ez-e az egyetlen bolt a faluban. Igen -  felete – a körnéyken nincs másik bolt. Szóval akkor Te vagy itt a gazdag ember – mondtam neki mosolyogva. Kicsit keserűen visszamosolygot: Mindannyian szegények vagyunk... és éhezünk. Ő azért szerintem nem éhezik, bár valóban csontos, beesett arcú férfi volt, de az 5 kisgyerek, aki szintén a kis boltban töltötte az időt, lehet, hogy igen. Az országnak ez a része látványosan szegényebb, mint az északi régió, ahol a múlt hetet töltöttem. A kiaszott földön alig-alig láttam mezőgazdasági termelés nyomait, csak szomorú, sovány  tehenek és idétlen, kerek hasú kecskék toppantak elénk időnként a poros földúton, amin megközelítettük a kis falut. A gyerekek már egy jó ideje lestek kifelé a boltból, miután néhány méterre leparkoltunk. A bolt mellett házban lakó, rózsaszín kapucnis pulóveres családfenntartó OVC-vel készítettünk interjút, de az én munkám hamar véget ért, ment a srác nem engedélyezte, hogy fotókat készítsek. Így aztán a rekkenő hőségben az autó körül kóvályogtam, aztán egyszer csak – Gábor nógatására, aki szerint a boltban hűsölő kissrácok imádnák, ha lefotóznám őket – betértem a boltba, vállamon az egyik fényképezőgéppel. Kis beszélgetés során derült ki, hogy ma voltak az utolsó vizsgák az iskolában, és kérdésemre válaszolva büszkén felelték, hogy mindenki tudott mindent, így a vizsgák jól sikerültek. Az egyiküket még az iskola befejezése sem tántorította el attól, hogy a boltban a Machbet-et olvassa angolul. Amit mellesleg én soha nem olvastam...

Állítólag, ha a színpadon van egy fegyver, akkor az előbb-utóbb eldördül... így is történt. Most a bolt volt a színpad, és a fényképezőgépem a fegyver. A boltos pár perc barátkozás után megkérdezte, hogy nem akarom-e lefényképezni. Mosolyogva feleltem, hogy na jó, bár nem szoktam portrékat készíteni idegen országokban, főleg nem gyerekekről, de ha akarják, akkor készítek mindenkiről egy pár fotót. Így hát a szokásos nagy izgalom és nevetgélés közepette a következő negyed órában végre fotózás következett. Mire befejeztem, Jenniferék is végeztek az interjúval, és a közelben két másik interjút elkészítő többiek is hamarosan visszaértek. Így délután kettőkor elindultunk a következő helyre, egy talán még szegényebb faluba. Sárból tapasztott viskókból kiszaladó pucér kisgyerekek mellett kavartuk fel a port, ahogy a két autóval megközelítettük az újabb célpontot. Ebben a házban 6-7 kis árvát találtunk. A legidősebb lány 13-14 éves lehetett, ő volt az egyik családfenntartó, vele, és egy talán 1-2 évvel fiatalabb kisfiúval készültek interjúk. Fotós szemmel nézve kívánni sem lehetett volna jobb alanyokat: a kisgyerekek szépen összebújtak az immár szép színeket festő meleg délutáni napsütésben, és kedvesen, kíváncsian tűrték, ahogy a csúnya nagy idegen bácsi fotókat készít róluk. Gyönyörű gyerekek voltak, kifejezetten szép, nyugodt kis emberkék, az eddig fényképezett gyerekekkel ellentétben nem rohantak meg, nem visongtak, csak bámultak a nagy szomorú szemeikel. Aztán ahogy az lenni szokott, a csúnya nagy idegen bácsi összepakolta a fotóscuccát, aminek az árából valószínűleg évekig lehetne gondoskodni ezekről a gyerekekről, beült az autójába, és elautózott, hogy a munka után szórakozzon egy kicsit. Ugyanis, miután az én feladatom mára véget ért, kihasználva, hogy Mbabane és a tegnap felkeresett Hlane Nemzeti Park között félúton vagyunk, Gáborral úgy határoztunk, hogy megint megpróbálunk életre szóló vadles-élményeket szerezni, így gyorsan elautóztunk Hlanéba.

Az orrszarvúk megint ott mocorogtak a táborhely melletti kis tó partján, így már ezért megérte odamenni. Szerencsére azonban rövid idő múlva belebotlottunk a tegnap megismert Johannes-be, és megkérdeztük, hogy nincs-e kedve kivinni minket egy gyors vadlesre, mielőtt teljesen besötétedik. Volt kedve, és miután a főnöke is engedélyt adott az útra, gyorsan felültünk a terepjáróra, és már száguldottunk is be a parkba. Versenyt futottunk a naplementével, de még pont idejében odaértünk az oroszlánok tegnap megismert táborhelyére. A kis család ugyanolyan békésen heverészett a bokrok között, mint tegnap. Abban a már-már giccsbe hajló afrikai élményben volt részünk, hogy egyszerre csodálhattuk a vérvörösen lebukó napot a háttérben, és az oroszláncsaládot az előtérben. Még az oroszlánok nászát is volt szerencsénk néhány méterről meglesni, igazi kukkolókként. Miután teljesen besötétedett, visszaautóztunk a táborba, majd onnan haza Malaolotja kis dombjai közé.

Tegnap este Maputóban olasz nyelven, portugál felirattal néztem a szállodai tv-ben a Cinema Paradiso-t. És még így is jó volt, pedig egy szót sem értettem belőle. Ma ugyanilyen nyelvi nehézségeink támadtak, a változatosság kedvéért egy újabb mozambiki rendőrrel, ezúttal egy Dr. Bubó bájos Ursulájára emlékeztető hölggyel. Pontosabban neki akadtak velünk nyelvi nehézségei. Következetesen portugálul próbált meg mozambiki kötelező biztosítást követelni tőlünk, amire én következetesen angolul azt feleltem, hogy az autóbérléssel kapcsolatos papírok tartalmazzák azt is. Ami természetesen nem volt igaz, de erről a rendőrnő az angol nyelvű iratokból nem tudott meggyőződni, mivel nem beszélt angolul. Így 10 perces várakoztatás után kénytelen-kelletlen továbbengedett. Erre a kedélyes jelenetre Maputo és a mozambiki-szváziföldi határ között félúton került sor, késő délelőtt. Megfogadtam, hogy soha többé nem teszem be a lábamat Mozambikba, mert életemben nem volt még részem annyi rendőri dorgálásban, mint ebben az országban, két rövid látogatás alatt. Mindenesetre nagy megkönnyebbülés volt, amikor átléptük a szváziföldi határt. Úgy éreztem, hogy a Mozambikban tett kellemetlen kitérő után végre hazaértem. Újra a mosolygós, barátságos szvázi emberek vettek körül, megint ismételgethettem az általam ismert néhány siswati szót, továbbra is elismerő mosolyokat kiváltva az aktuális beszélgetőpartnerből.

Elégedettségemet tovább növelték a délután történtek. Mbabane felé pont útba esett a Hlane Nemzeti Park, amelyről jókat olvastam, így betértünk körülnézni. Nem vártam sokat ettől a látogatástól, de úgy gondoltam, hogy már azért érdemes bemenni, hogy a szép formájú felhőkkel tarkított kék ég felé nyújtózkodó csupasz fákat lefotózzam, amiket az országútról láttunk. Ehhez képest az eddigi legjobb afrikai természetfotós-élményben volt részünk. Azzal kezdődött, hogy a bejárat melletti tábor egy szál villanypásztorral kijelölt határától mintegy 50 méterre két orrszarvú álldogált, kicsit távolabb, egy kis tó partján pedig vizilovak ejtőztek. Aztán szép lassan egyre több orrszarvú bukkant fel a környező fák közül, és mind nagyon szerette volna, ha lefotózom. Erre abból következtettem, hogy szépen mindannyian egyre közelebb jöttek hozzánk, a végén már 10 orrszarvú volt előttünk, egyik sem messzebb 30-40 méternél. Amikor az egyikük már csak mintegy 8 méterre állt szemben velünk, közte és köztünk pedig mindössze 2 vékony drót volt, és egyszer csak idegesen felemelte a fejét és az arcunkba bámult, akkor hirtelen inkább fedezék után néztünk. Szerencsére azonban aggodalmunk feleslegesnek bizonyult, a derék jószágok békésen elvonultak a fák közé. A bíztató kezdet után úgy véltük, hogy érdemes beljebb merészkedni a parkba, így hát beneveztünk egy két órás terepjárós parklátogatásra. Johannes nevű sofőrünk igazán kitett magáért, és ennek eredményeképpen olyan élményben volt részünk, amit még sokáig fogunk emlegetni. Egy 15-20 egyedből álló keselyűcsapat volt az első figyelemre méltó látványosság, aztán egy kis itatónál időző elefántcsapat következett, majd végül egy oroszláncsaládra  bukkantunk. Egy hatalmas sörényes hím, három nőstény és két kölyök hevert a fűben a kopár bokrok között. Johannes mindent elkövetett, hogy felhergelje a láthatóan jóllakot állatokat, egészen közel vitt minket hozzájuk, így egy életre elegendő oroszlánfotót sikerült készítenem, jelentős részben 5-6 méteres távolságból.

Miután minden létező memóriakártyámat telefényképeztem oroszlánokkal és elefántokkal, visszatértünk a táborba. A még Jennifertől kapott szváziföldi telefonon felhívtam Thato-t, hogy van-e esély rá, hogy ma este Malolotjéban aludjunk. Óriási örömmel nyugtázta, hogy múlt heti ígéretemhez híven még visszatérünk hozzájuk, és biztosított róla, hogy rendelkezésünkre áll egy ház, jöhetünk bármikor, a kapuzárás hivatalos időpontja után is. Végül negyed nyolc körül érkeztünk meg ide, a Thato-nak szánt két nagy tábla csokival, amiket hamarosan oda is adtam neki. Thato jó és rossz hírrel is szolgált, amikor 8 óra körül bejött hozzánk egy kis esti csevegésre. A jó az, hogy Mage Thuli, a csütörtökön megismert kedves tanárnő a hétvégén lezajlott képviselőjelölt-állításon hivatalosan is parlamenti képviselőjelölt lett. Így van esély rá, hogy az eddiginél is többet tud majd tenni az árván maradt gyermekekért. A szomorú hír pedig az volt, hogy Thato egykori férje múlt hét pénteken meghalt a kórházban. Ezen nem lepődtem meg, hiszen a múltkor elmondottak alapján egyértelmű volt, hogy Thato első két gyermekének apja hamarosan az út végére ér. Egy újabb afrikai AIDS-áldozat, egy nagyjából velünk egykorú férfi. Visszatértünk Szváziföldre.

Ha Maputo, akkor közlekedési szabálysértés, rendőr és bírság, ez immár bizonyos. Tavaly is ez történt velünk Mozambik fővárosában, és most is. Tavaly egy állítólag szabálytalan jobbkanyar miatt kötött belénk az afrikai szocializmus atyjaként elhíresült Julius Nyereréről elnevezett sugárúton egy másfél méteres flintával felfegyverzett rendőr, de akkor egy vicces vita után végül meglógtunk, így nem került semmibe az affér (bár azóta is az út egyik legemlékezetesebb epizódjaként gondolok vissza rá). Most az volt a gond, hogy a hotelben hagytam a jogosítványomat, és amikor a délutáni maputói barangolás után visszafelé tartottunk, akkor igazoltatott minket egy kerek képű fiatal rendőr. Amikor kiderült, hogy nincs nálam a jogosítványom, akkor felcsillant a szeme, és érezte, hogy eljött az ideje annak, hogy a törvény teljes szigorával lesújtson rám. Mondtam neki, hogy itt van nem messze a szálloda, ahol a jogosítványom van, de ez nem hatotta meg, ellentmondást nem tűrően közölte velem, hogy „Uram, Mozambikban az a törvény, hogy a jogosítványnak Önnél kell lennie, ha autóval megy valahová.” Felszólította Gábort, hogy gyalogoljon el a szállodába, és hozza ide a jogosítványomat, és ha esetleg nem lenne jogosítványom, úgy le is kellene tartóztatnia. De ha Gábor meghozza a jogosítványomat, úgy megússzuk 1000-1500 metical (ez a helyi pénz, 1 metical = kb. 7 Ft) bírsággal. Gábor lélekben már felkészült a sötétben történő fél órás sétára, de én könyörgőre fogtam a dolgot, mondván, hogy ne tegye már ezt velünk, 5 percre hagytuk el a szállodát (valójában egész délután jogosítvány nélkül voltam), és nincs is ennyi pénzünk. Végül a nálunk lévő teljes mozambiki fizetőszközünk, a tengerparton elköltött vacsora után még megmaradt 150 metical diszkrét átadása árán távozhattunk a tetthelyről. Többet nem jövök Maputóba, mert előbb-utóbb tényleg le fognak csukni. Mellesleg az egész Gábor miatt történt, mivel épp azt emlegette, hogy a tavalyi rendőrkaland után most nincsenek rendőrök az utcán... két perc múlva már el is kaptak minket.

Maputo egyébként ettől függetlenül sem lopta be magát a szívembe. A több évtizedes polgárháború bizony erősen rányomja a bélyegét a városra. Látványos a szegénység, és nem túl barátságosak a helyiek. Valójában az volt a mai tervünk, hogy Dél-Afrikából korán elindulva lemegyünk a Maputótól délre lévő Maputo Elephant Game Reserve-be, de végül csak 1 órára értünk Maputóba, majd 3 óra lett, mire szállást találtunk. Ráadásul borús volt az ég, így 3 órakor már szinte szürkületi sötétség borult a városra, tehát semmi értelme nem lett volna továbbindulni. Így itt maradtunk Maputóban, az ólomszínű tenger partján mászkáltunk, autóztunk, amíg egy helyen be nem ragadtunk a homokba. Amikor sikerült kitolnom a kocsit, beláttuk, hogy nem tanácsos letérnünk a műútról, és visszatértünk a városba.

Gábornak teljesen mások a benyomásai erről a helyről, mint nekem. Szerinte nem barátságtalanok a helyiek, és neki tetszik a város. Ezekben a kérdésekben nem egyezik a véleményünk. Nekem ennyi bőven elég volt Mozambikból, és mennék vissza Szváziföldre. Holnap így is teszünk.

Megint a Sunset Manor Lodge-ban vagyok, Nelspruitban, csak most már nem egyedül. Megérkezett Gábor barátom, így elmentem érte Johannesburgba. Reggel fél 6-kor indultam, kissé túl korán, mivel így fél 9-kor már Johannesburgban ültem a reptéren. Gábor gépe késve érkezett, de azért végül előkerült. Egy darabig gondolkoztunk, hogy ma átautózunk Mozambikba, de mindketten elég fáradtak voltunk. Gábor az egész éjszakai repüléstől, én a közel 800 km-es mai vezetéstől, így végül meghátráltunk, és Nelspruitban megálltunk. Ez azzal az előnnyel is járt, hogy így legalább végre ettem valamit, ami nem csoki... mivel elmentünk vacsorázni. Az első szváziföldi esét kivéve csak csokoládét ettem... Ma már elég gyenge lábakon álltam.

Holnap átmegyünk Mozambikba, a Maputo Elephant Reserve-be, ami kb. 300 km-re van innen. Megpróbálunk ott valami szállást keríteni, ha nem megy, akkor még délután átautózunk Szváziföldre, a Malolotjéba, vagy Mbabanéba. Legözelebb feltehetően megint Szváziföldről jelentkezem.

Malolotje Nature Reserve:

 Iskola, Pigg's Peak:

Dél-Afrikában a sofőrök sötétedés után előszeretettel használják a reflektort és/vagy a ködlámpát. Többnyire és. Ebben a szokásukban az sem akadályozza meg őket, hogy velük szemben is közlekednek, mégpedig többnyire nem vakok. Legalábbis a rekfelktorba és/vagy ködlámpába való belebámulásig. Mivel reggel 5-kor sötétben indultam, és este 8 előtt sötétben érkeztem, ma alaposan kijutott nekem a vakításból. Ráadásul reggel napkelte-fotózással kezdtem, majd este napnyugta-fotózással zártam a Kruger Nemzeti Parkban történt látogatásomat, és ugyan tudom, hogy elvileg nem helyes belenézni a napba még a fényképezőgép keresőjén keresztül sem, de szeretném azt látni, hogy hogy lehet másképp normális fotókat készíteni a napról. Nem szaporítom a szót: igencsak fájnak a szemeim. De egyelőre még mindig jobban jártam, mint az a szegény kígyó, amelyik délután megpróbált átslisszolni előttem az úton. Igen meleg volt, órák óta nem láttam semmilyen állatot, és teljesen elálmosodtam, így sajnos későn vettem észre szegényt, és csúnyán elgázoltam. Eléggé szégyellem a dolgot. Ráadásul ezzel kettőre nőtt a jelen afrikai tartózkodásom halálos áldozatainak száma. Még Malolotjéban volt a szobámban egyik este egy – Woody Allen-nel szólva – akkora pók, mint egy pingpongasztal. Tudom, hogy Tom Sawyer szerint igen buta dolog pókot ölni, mert balszerencsét hoz, de sem azt nem akartam kockáztatni, hogy ellenáll, miközben kirakom, sem azt, hogy benthagyom a szobában, és éjszaka ráül a fejemre, így hát meg kellett ölnöm. Ez sem volt szép dolog.

A mai napról nincs sok írnivalóm. Hatkor már bent voltam a Krugerben, és estig róttam a poros utakat. Szegény bérelt autóm már minősíthetetlenül néz ki. A reggeli és az esti órák jók voltak, napközben viszont a rekkenő hőségben az állatok is elbújtak, így én is félálomban vezetve kóvályogtam az elhagyott utakon. Ami érdekes, hogy rengeteg kudut láttam, pedig ez egy viszonylag ritkább, nagy testű antilopfaj. Valamirért ma állandóna beléjük botlottam.  Ragadozókból mára egy darab oroszlán jutott, de csak a tarkóját bámultam egy darabig, pontosabban az azt fedő dús sörényt, mert nem volt hajlandó felém fordulni. Messze is volt, udvariatlan is, így hát otthagytam. Viszont mind a napkelte, mind a napnyugta parádésra sikeredett. Mindent elárul a színekről, hogy semmilyen szűrőt nem kellett használnom, mert természet őfelsége mindent elrendezett helyettem. A napnyugta szépsége fölött érzett örömömet egy kicsit ugyan elrontotta, hogy gyorshajtásért megbüntettek még a parkon belül, aztán átkutatták a csomagtartómat, talán azt akarták ellenőrizni, hogy nem akarok-e kilopni a Krugerből egy elefántot.

Thatonak köszönhetõen ma megismerkedtem Mage Thulival, egy nyugdíjas tanárnõvel. 27 évig tanított egy Malolotjéhoz közeli iskolában angolt és társadalomtudományokat (social studies), amirõl nem tudom egész pontosan, hogy mit jelent, legalábbis abban a formában nem, amikor kisiskolásoknak tanítják. Amikor szegény bérelt autóm megerõszakolásával egy földutat végigszántva odaértünk az általa vezetett kis árvaházba, Mage Thuli a földön ült a ház elõtt, mezítláb, a dereka köré csavart nagy terítõszerû ruhában, fején sapkával. Igazi mesebeli kedves anyóka. Valójában nem árvaházat vezet, hanem egyszerûen magához vett hét árvát, amikor a gyerekei felnõttek és egyedül maradt. A vér szerinti gyerekei ma az ország különbözõ pontjain élnek, van közöttük tanár, pap, tv-szerelõ és parlamenti képviselõ-jelölt. (Most lesznek hétvégén a jelölések az augusztus-szeptemberi választásokra.). A hét árva közül hatan még csak 4-5 évesek, õk iskola-elõkészítõbe járnak, míg a hetedik gyerek egy kicsit nagyobb, tavalyig Motjane-ben járt iskolába, a negyediket fejezte be, de idén már nincs pénz az iskolai tandíjának kifizetésére. Ezért aztán most nem jár iskolába, hanem otthon, mármint Mage Thuli-nál vigyáz a tehenekre, a sovány kis malacra és a – valamilyen okból folyamatosan a bakancsomra ugráló – kiscsibékre. Valamint gondozza a kertet (ennek kevés nyomát láttam), a kis veteményesben pedig spenótot és hagymát termeszt. A kicsik vele ellentétben nem voltak otthon, hanem valamennyien az iskola-elõkészítõben voltak, amikor reggel nyolc óra körül odaértünk a házhoz. Az ember mindíg elképzeli, hogy ha ilyen helyzetbe kerül, akkor miket fog megkérdezni, aztán persze a helyszínen csak a legbanálisabb kérdések jutnak eszébe. Sajnos nem vagyok jó ebben a beszélgetõsdiben. Úgyhogy elõször azt kérdeztem meg, hogy hányszor esznek egy nap a gyerekek. Háromszor, reggelire kenyeret vagy kását és teát, amikor hazajönnek kora délután, akkor rizst és valamilyen húst, és vacsorára is ezt, a terméstõl függõen kiegészítve a spenóttal és egyéb zöldségekkel. Õk tehát szerencsére nem éheznek, hála Mage Thuli-nak. Az a fantasztikus kérdés is eszembe jutott, hogy ki fizeti a kicsik tandíját és az élelmezéüket. Nagyrészt Mage Thuli, de kap valamilyen segítséget a helyi közösségtõl és az államtól is, aminek az a lényege, hogy nagyjából kifizetik helyette a tandíjakat. Hogy megkoronázzam a remek kérdéseket, az a hülyeség jutott eszembe, hogy megkérdezzem, hogy miért vette magához a gyerekeket. Ezt a kérdést Mage Thuli nem értette. Hogyhogy miért vette magához õket? De hát csak nem maradhatnak egyedül ezek a kicsi gyerekek, amikor meghalnak a szüleik! – válaszolta. És közben bizonyára teljesen idiótának gondolt. Akár így volt, akár nem, volt olyan kedves, és elvitt a közeli Enkhaba Primary School nevû iskolába, és a hozzá kapcsolódó elõkészítõ iskolába, ahová a hat kicsi árva jár. Elõtte azonban olyan átváltozáson ment keresztül, hogy nem hittem a szememnek. Amikor megbeszéltük, hogy eljön velünk az iskolába, meglepõen fürgén beszaladt a házba. Pár perc múlva megjelent az udvaron egy elegáns, virágmintás bordó kosztümkabátot, fekete szoknyát és cipõt viselõ, kiegyenesített rövid hajú hölgy, vastag fekete keretes modern szemüvegben. Udvariasan bemutatkoztam neki, majd amikor nem figyelt oda, megkérdeztem Thato-t, hogy õ kicsida. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor Thato azt felelte, hogy õ Mage Thuli, aki pár perce még mezítlábas kis anyókaként tûnt el a szemem elõl. Most pedig elegáns, kedves tanítónéniként jelent meg újra.

Az iskola, csakúgy, mint a korábban látott másik, hat-hét különálló, földszintes épületbõl áll. A falak másfél méteres magasságig bordó, afölött sárgásfehér színûek, valamennyi épület jó állapotban van. Az igazgatónõ kis irodájába mentünk elõször, hogy engedélyt kérjünk a fényképezéshez. Pár perces várakozás után jelent meg a komoly és kissé távolságtartó, rövid szõrme (vagy szõrmeutánzatból készült) bundát viselõ igazgatónõ. Csak annyit kért, hogy várjuk meg a 10 órai szünetet, akkor fényképezzünk, ne zavarjuk meg az órákat. Így aztán majdnem egy órát várakoztunk Thatoval és Mage Thuli-val a poros, lassan felforrósodó iskolaudvaron. Közben legalább volt idõm végignézni az igazgatói irodában kifüggesztett, valamennyi osztály beosztását tartalmazó órarendet. Ebbõl megtudtam, hogy a következõ tantárgyak tanítása folyik az iskolában: siswati, angol, matematika, science (természettudományok), social studies (társadalomtudományok), mezõgazdaság, home economics (háztartási gazdaságtan), religious studies (hittan), számítástechnika, könyvtár-óra és AIDS-felvilágosítás, ez utóbbi is külön óraként. Megismerkedtem az öszülõ hajú, kedves Michael Dlamini úrral is (a Dlamini a leggyakoribb családnév Szváziföldön, az újságokban szereplõ nevek fele ez...), az iskolabizottság egyik tagjával. Elmesélte, hogy nagyon nehéz a helyzetük, de mindent megtesznek, hogy a gyerekek jól érezzék magukat. Ezzel, ahogy 10 óra után láthattam, nincs is baj. A gyerekek olyanok voltak, mint bárhol máshol, visítva-nevetve szaladtak ki az udvarra. Felhõtlen jókedvüket csak én zavartam meg. Ahogy észrevettek, mindenki azonnal lelassított, és elkezdett engem figyelni. Majd szépen lassan becserkésztek, és pár perc múlva megismétlõdött az elõzõ iskolai élményem: csak álltam a sivalkodó kicsik gyûrûjében, és próbáltam megfékezni õket, hogy tudjak fotózni. Most annyival könnyebb helyzetben voltam, hogy volt három remek segítõm: Mage Thuli, Thato és az õ egyik barátja, aki reggel elvezetett minket Mage Thuli házához. Õk egész jól kordában tartották a gyerekeket. A Mage Thuli által nevelt hat kis árvát nem kellett kordában tartani, mivel kicsit meg voltak ijedve tõlem, rám sem mertek nézni. Aztán meglepetésemre egyszer csak azt vettem észre, hogy Thatoék irányításával három sorban egy csomó gyerek sorakozik fel elõttem. Megkérdeztem Thato-t hogy õk mit csinálnak. Õk az OVC-k, vagyis az árva és veszélyeztetett gyerekek. 104-en voltak. A kb. 300 fõs iskolában. Tehát a gyerekek egyharmada árva és/vagy veszélyeztetett. Kicsit megilletõdve álltam eléjük, valahogy most nem ment a bolondozás... Búcsúzás közben kijött hozzánk az igazgatónõ, a 30 fok feletti hõség ellenére is továbbra is a kis bundájában, és megköszönte, hogy próbálunk segíteni a gyerekein (pedig nem próbáltam, csak fotóztam). Szégyen, hogy ezek a gyerekek minden nap éhesen jönnek iskolába – mondta. Mi ugyan minden nap egyszer tudunk enni adni nekik, de éhesen jönnek és éhesen mennek haza. Így hogy tanítsuk õket?

Hazavittem Mage Thuli-t, megköszöntem a kedvességét, hogy elkísért minket, õ pedig megköszönte nekemi, hogy meglátogattam õt és a gyerekeit. Jövõ héten, ha megint Malolotjéban leszek, ha tudom, újra felkeresem, és viszek valami hasznosat neki és a kicsiknek.

Mindeközben Jenniferék sem tétlenkedtek, Pigg’s Peak-tõl nem messze, a Maguba-víztározó környékén hallgattak meg néhány gyereket. Dél körül találkoztam velük a víztározónál, onnan együtt mentünk fel az északi határhoz, Matsamo közelébe, ahol kora délután összesen három interjút készítettünk. Valamennyien 15-16 év körüli árva családfõk voltak, mind komoly, erõs fiú. Fogok még írni ezekrõl az interjúkról, jövõ héten, amikor nálam lesznek a kitöltött kérdõívek. Most nincs nálam semmi, ugyanis az interjúk befejezése után, kihasználva, hogy csak 6 km-re voltunk a dél.afrikai határtól, úgy döntöttem, hogy kicsit megváltoztatom az eredeti tervemet, és átjövök Dél-Afrikába. Eredetileg holnap este jöttem volna Nelspruitba, - ahonnan majd szombat reggel a johannesburgi reptérre megyek az akkor érkezõ Gábor barátomért - de egyrészt itt voltam, közel a határhoz, másrészt holnap Jenniferék nem dolgoznak, vagyis nincs rám szükség. Így hát a bennem rejlõ természetfotós megszimatolta azt a lehetõséget, hogy a kedvezõ körülményeket kihasználva holnap megint eltölthetek egy napot a Kruger Nemzeti Parkban. Mivel reggel költöztem ki Malolotjéból, minden cuccom az autóban volt, így hát az interjú után búcsút intettem a többieknek, és már száguldottam is Dél-Afrika felé. Ma este a tavaly megismert nelspruiti Sunset Manor Lodge-ban alszom, és holnap hajnali 6-ra már a Kruger bejáratánál leszek. 3 nap szabadság következik.

Thato Zulu, 31 éves, jól öltözött, csinos, angolul kifogástalanul és választékosan beszélõ szváziföldi hölgy. A Malolotje Nature Reserve egyik recepciósa és mindenese, aki a vendégekkel foglalkozik. Tegnap és ma is õ gondoskodott róla, hogy legyen itt a Malolotjéban házam, hálából ma vettem neki Mbabanéban egy nagy doboz csokoládét. Négy gyermek édesanyja. HIV-pozitív.

Néhány perce fejeztem be vele a beszélgetést. Amikor visszaértem a mai utunkról a Malolotjéba (egyedül, mert Jennifer továbbra is Mbabanéban lakik), nem volt ott a recepción, így otthagytam neki a csokit. Amikor késõbb megjött, akkor elsétált ide a házakhoz (amik a recepciótól kb. 1 km-re vannak) bekopogott az ajtómon, hogy megköszönje az ajándékot. A hatszemélyes étkezõasztalomat látványosan elborították a különbözõ fotócuccok, úgyhogy megkérdezte, hogy miket szoktam fotózni. Elmeséltem neki, hogy miért vagyok itt. Õ pedig cserében elmesélte az életét. Minden fájdalom vagy szomorúság nélkül, tényszerûen. Azzal szeretne foglalkozni, hogy elmondja az embereknek a történetét, hogy felhívja a figyelmüket arra, hogy az élet nem ér véget, amikor kiderül rólad, hogy HIV-pozitív vagy. És mindezt le szeretné írni egy könyvben. Mert neki, aki nemcsak beszél a problémáról, hanem közvetlenül érintett benne, talán jobban elhisznek mindent az emberek. Áradt belõle az erõ és a tennivágyás. A gyermekei 11, 9, 7 és 4 évesek, tavaly pedig 2 hónapos korában meghalt a legkisebb gyermeke, egy kislány. Nem tudja, hogy az AIDS miatt-e vagy sem, nem mondták meg neki. De ma már túllépett a fájdalmon és nem gyászolja, mert biztos benne, hogy Isten akarata volt a halála, aki maga mellé vette, az angyalok közé. Van errõl véleményem, de õt hallgatva még ezt is elhittem neki. Pénteken búcsúzott el az elsõ férjétõl, akitõl az elsõ két gyeremeke született. A búcsúra egy vidéki kórházban került sor, és az oka az volt, hogy a férfinak már csak napjai vannak hátra. AIDS-es, és az utolsó stádiumban van, már nem tud járni, csak fekszik takarókkal nyakig betakarva a kórházban. A tõle született két gyermekét a szintén vidéken élõ nagymama neveli. Thato harmadik és negyedik gyermeke két különbözõ férfitól született. Egyik gyermekérõl sem tudja, hogy HIV-pozitívak-e, mert nem végeztek tesztet rajtuk, de mindannyian erõsek és egészségesek. Az orvosok azt mondták neki, hogy az õ kórtörténete alapján szinte biztos, hogy a három nagyobb gyerek, akik már idõsebbek hat évesnél, nem kapták meg tõle a HIV-vírust, csak a legkisebb, négy éves kislány lehet veszélyeztetett, de egyelõre vele is minden rendben van. Megkérdeztem, hogy részesül-e valamilyen kezelésben. Azt mondta, hogy egyelõre nem, de sok vitamint eszik, hogy jó formában tartsa magát. Kezelésben azért nem részesül, mert még nincs olyan elõrehaladott állapotban a betegsége, hogy szüksége lenne rá. Viszont a néhány havonta elvégzett vizsgálat azt mutatja, hogy lassan, de romlik az állapota. Ezt minden pánik nélkül mondta. Tiszában van vele, hogy az ARV-kezelés megmentheti, vagy legalábbis nagymértékben meghosszabbíthatja az életét, és valamiért abban is biztosnak tûnt, hogy megkapja majd a kezelést, ha eljön az ideje. Szváziföldön, mivel a szükséges gyógyszerek nem állnak rendelkezésre korlátlan mennyiségben, a HIV-fertõzöttek kezelését csak akkor kezdik meg, amikor az állapotuk elér egy bizonyos szintet. Angolul – ha jól értettem - CD-értéknek nevezik a fertõzés elõrehaladását jelzõ mutatót, fogalmam sincs róla, hogy mi ez, de mindaddig, amíg ez a mutató nem csökken 400 alá, addig nem kezelik a fertõzötteket. Thato szerencsére még távol van ettõl. Elmesélte, hogy van itt a közelben egy árvaház, ahol jórészt HIV-pozitív gyerekeket gondoznak, a gyermekei kinõtt ruháit el szeretné vinni adományként nekik. Megkérdezte, hogy nincs-e elmenni vele holnap reggel, a gyerekek biztos nagyon örülnének nekem, mert minden kis figyelemnek, amit kapnak, nagyon örülnek. A szeretetre van a legnagyobb szükségük. Ismer valakit, aki szintén ismer valakit, akinek valami köze van ehhez az árvaházhoz. Ha szeretném, reggel felhívja, hogy mehetünk-e, és ha igen, akkor eljön velem. 10-re kell visszaérnie, mert akkor kezdõdik a munkája a recepción. Thato Zulu. Az elsõ szváziföldi, aki nyíltan, szégyen nélkül beszélt nekem arról, hogy HIV-pozitív.

Ma forró nap volt Mbabane környékén, ahol a kis falvakat jártuk. Dombról le, dombra fel vezetõ úttalan utakon próbáltuk felkeresni a ma meghallgatni tervezett gyerekeket, de elõtte még volt egy rövid találkozónk egy Tony Booth nevû amerikaival, a Mbabanétól nem messze mûködö Nemzeti Baptista Missziós Klinika vezetõjével. Jennifer egyik segítõje fõállásban ezen a klinikán dolgozik, õ vitt el minket oda. A ránézésre kifogástalan állapotban lévõ klinikát amerikaiak hozták létre és üzemeltetik, csakúgy, mint az ország 8 különbözõ pontján lévõ baptista templom mellett mûködõ szatellit-klinikákat. Üzleti vállalkozásról van szó, tehát pénzért gyógyítanak, de a vidéki kis intézményeikben csak névleges összeget kérnek a kezelésekért. A közelben van egy árvaház, 12 AIDS-árvával, õket ingyen kezelik. Tony szimpatikus New York állambeli fekete fickó, két éve él Szváziföldön, és még legalább 3 évig maradni szeretne. A felesége vezeti a baptista missziót. Jennifer elmesélte neki, hogy mivel foglalkozunk, nagyon érdeklõdõ volt, és a lelkünkre kötötte, hogy ha elkészül az interjúk alapján az összefoglaló tanulmány (fogalmam sincs, hogy készül-e ilyen), akkor abból küldjünk neki egy példányt. Elmesélte, hogy a Mbabanéban mûdödõ, szintén amerikai orvosokat alkalmazó Baylor Klinikán jó barátai dolgoznak, adott pár nevet és telefonszámot, ha esetleg õket is fel akarjuk keresni. A Baylor Klinika minden olyan családot ingyenes orvosi ellátásban részesít, amelyben HIV-pozitív gyermek van. Ugyancsak megadta egy másik amerikai nevét és telefonszámát, aki Mbabanétól délre egy farmon hozott létre egy saját árvaházat, õ is sokat tudna mesélni nekünk az AIDS-árvák helyzetérõl.

A klinikáról elindulva nekiálltunk megkeresni a mai interjú-alanyokat, de csak félig-meddig voltunk sikeresek. Ma négy CHF-et (Child Headed Family, azaz Gyermek Vezette Család) kellett volna felkeresnünk, de csak kettõt találtunk meg. Pontosabban megtaláltuk a másik kettõ lakhelyét is, de nem volt otthon senki a kis viskókban. Így tehát mára két helyen három interjú maradt. Az elsõ otthon nem teljesen felelt meg a CHF kritériumának, mert „csak” félárvák voltak a gyerekek. 4 gyermek, a 23 éves édesanyjukkal együtt egy félig elkészült, valószínûleg soha befejezésre nem kerülõ kis házban. Vagy talán nem is ház ez, szürke, vakolatlan falak, ajtó, ablak és tetõ nélkül. Csak az egyik kis helyiség fölött volt egy bádogtetõ. A családfõ néhány évvel ezelõtt halt meg AIDS-ben, az édesanya valamilyen okból nem dolgozik vagy nem tud dolgozni, ezt pontosan nem tudtuk kideríteni. A nagyobb gyerekek viszonylag rendesen felöltözve, szemüket lesütve támasztották a falat, a legkisebb az óriásira püffedt pocakját maga elõtt tolva, egy szál kis pólóban masírozott fel és alá. A két nagyobb gyermekkel, egy tizenéves fiúval, és egy 8-9 év körüli kislánnyal készítettek interjút a többiek, amíg én fotóztam. A szép arcú kislány eleinte szégyenlõsen lesütötte a szemét, aztán egy óra elteltével kezdte megszokni, hogy üldögélek mellette, és néha fotókat készítek, addigra el is mosolyodott néhányszor. De alapvetõen most is a végtelenül szomorú szemeit látom magam elõtt, és a legtöbb fotón is ez látszik. Bezzeg a kisöccsét nem kellett félteni, a visszafogott kezdés után õ már szívesen pózolt a kamera elõtt, bár igyekeztem kézzel-lábbal arra ösztöözni, hogy ne tegye. Vagyis, hogy ne pózoljon.

Búcsúzáskor odaadtuk az édesanyának a rizsbõl és almából álló segélycsomagunkat, aminek nagyon örültek. Még néhány napja vettem Mbabanéban 10 kg kukoricadarát (ekkora zsákokban lehet venni a Sparban), amibõl a tipikus szváziföldi mindennapi ételt készítik. Arra gondoltam, hogy majd odaadom valakinek, akirõl úgy érzem, hogy nagyon rászorul. Most úgy éreztem, hogy ez a család nagyon rászorul, így a búcsúzás után a közelben álló autótól visszavittem nekik a zsákot. We are happy today! – Ma boldogok vagyunk! – köszönte meg az anyuka. Kicsit annak is látszott.

A másik családot akiknél jártunk, valóban gyermekek vezetik. Annál is inkább, mivel ennek a családnak nincs nem gyermek tagja. Illetve most már van, mert a legnagyobb fiú már 21 éves, õ a családfõ, õ gondoskodik a 17 éves hugáról, és a két öccsérõl. Az édesanyjukat 2004-ben, az édesapjukat pedig 2005-ben veszítették el, azóta négyesben éltek, egészen 6 hónappal ezelõttig, amikor a 17 éves kislánynak gyermeke született. Így tehát most öten élnek a 3 tapasztott sárkunyhóból áll kis otthonban. A „sárkunyhó” szó nem hangzik nagyon jól, de õszintén mondom, ezeket a sárkunyhókat össze sem lehet hasonlítani az elõzõ család félkész téglaházával. Az elkeserítõ látvány volt, ez pedig reményt adó. A kunyhók egy rendezett tiszta udvaron állnak, részben bádogból, részben fûbõl készült tetõ fedi õket. Bent is szépen rendben vannak tartva, egyáltalán, az egész udvar és a kis épületek – a nyilvánvaló szegénység ellenére – azt mutatták, hogy itt egy komoly fiatalember vezette igazi család él. Felemelõ volt látni és hallgatni ezt a fiút, aki arról beszélt, hogy orvos szeretne lenni, és hogy Mbabanéba jár könyvtárba, amikor a tanuláshoz valamilyen könyvre van szüksége. A szabad idejében a közelben dolgozik egy idõsebb hölgynél, rendben tartja a házát és az udvarát, az így megkerestt pénzbõl pedig nem csak élelmet tud venni a családnak, hanem a többi gyerek tandíját is fizeti, mivel valamennyien iskolába járnak. Nyugalom és eltökéltség sugárzott belõle, amikor a terveirõl beszélt. Mint utóbb kiderült, mindannyian ugyanarra gondoltunk közben, mégpedig arra, hogy ez a fiú valóban orvos lesz. Fotózni is könnyebb volt õket, mint a másik családot, bár nagyon kemény fények voltak, így bohóckodnom kellett egy kicsit a derítéssel.

Megyek tüzet rakni. Kicsit elment az estém a Thatoval folytatott beszélgetéssel és az írással. Így aztán nem tudtam befûteni, és most már nagyon fázom.