Szváziföldön a mai napon véget ért a tanítás az iskolákban. Legalábbis ezt vettem ki ifjú beszélgetőpartnereim szavaiból, akiktől Mbabane-től mintegy 100 km-re dél-keletre, egy valóban isten háta mögötti kis falu kb. 6 négyzetméteres boltjába a kinti hőség elől bemenekülve találkoztam. Dél körül volt, kint legalább 30 Celsius fok, amit a napon még többnek éreztem, bent a boltban viszont jóleső hűvösség, és 5-6 kíváncsi szempár fogadott. Körben a falak mellett polcok, a polcokon a bolt teljes árukészlete, az alsó polcokon kukoricadara, kevés kenyér, néhány konzerv, kis zacskókban narancssárga színű helyi édesség. Megkérdeztem a boltost, egy 40 év körüli barátságos fickót, hogy ez-e az egyetlen bolt a faluban. Igen - felete – a körnéyken nincs másik bolt. Szóval akkor Te vagy itt a gazdag ember – mondtam neki mosolyogva. Kicsit keserűen visszamosolygot: Mindannyian szegények vagyunk... és éhezünk. Ő azért szerintem nem éhezik, bár valóban csontos, beesett arcú férfi volt, de az 5 kisgyerek, aki szintén a kis boltban töltötte az időt, lehet, hogy igen. Az országnak ez a része látványosan szegényebb, mint az északi régió, ahol a múlt hetet töltöttem. A kiaszott földön alig-alig láttam mezőgazdasági termelés nyomait, csak szomorú, sovány tehenek és idétlen, kerek hasú kecskék toppantak elénk időnként a poros földúton, amin megközelítettük a kis falut. A gyerekek már egy jó ideje lestek kifelé a boltból, miután néhány méterre leparkoltunk. A bolt mellett házban lakó, rózsaszín kapucnis pulóveres családfenntartó OVC-vel készítettünk interjút, de az én munkám hamar véget ért, ment a srác nem engedélyezte, hogy fotókat készítsek. Így aztán a rekkenő hőségben az autó körül kóvályogtam, aztán egyszer csak – Gábor nógatására, aki szerint a boltban hűsölő kissrácok imádnák, ha lefotóznám őket – betértem a boltba, vállamon az egyik fényképezőgéppel. Kis beszélgetés során derült ki, hogy ma voltak az utolsó vizsgák az iskolában, és kérdésemre válaszolva büszkén felelték, hogy mindenki tudott mindent, így a vizsgák jól sikerültek. Az egyiküket még az iskola befejezése sem tántorította el attól, hogy a boltban a Machbet-et olvassa angolul. Amit mellesleg én soha nem olvastam...
Állítólag, ha a színpadon van egy fegyver, akkor az előbb-utóbb eldördül... így is történt. Most a bolt volt a színpad, és a fényképezőgépem a fegyver. A boltos pár perc barátkozás után megkérdezte, hogy nem akarom-e lefényképezni. Mosolyogva feleltem, hogy na jó, bár nem szoktam portrékat készíteni idegen országokban, főleg nem gyerekekről, de ha akarják, akkor készítek mindenkiről egy pár fotót. Így hát a szokásos nagy izgalom és nevetgélés közepette a következő negyed órában végre fotózás következett. Mire befejeztem, Jenniferék is végeztek az interjúval, és a közelben két másik interjút elkészítő többiek is hamarosan visszaértek. Így délután kettőkor elindultunk a következő helyre, egy talán még szegényebb faluba. Sárból tapasztott viskókból kiszaladó pucér kisgyerekek mellett kavartuk fel a port, ahogy a két autóval megközelítettük az újabb célpontot. Ebben a házban 6-7 kis árvát találtunk. A legidősebb lány 13-14 éves lehetett, ő volt az egyik családfenntartó, vele, és egy talán 1-2 évvel fiatalabb kisfiúval készültek interjúk. Fotós szemmel nézve kívánni sem lehetett volna jobb alanyokat: a kisgyerekek szépen összebújtak az immár szép színeket festő meleg délutáni napsütésben, és kedvesen, kíváncsian tűrték, ahogy a csúnya nagy idegen bácsi fotókat készít róluk. Gyönyörű gyerekek voltak, kifejezetten szép, nyugodt kis emberkék, az eddig fényképezett gyerekekkel ellentétben nem rohantak meg, nem visongtak, csak bámultak a nagy szomorú szemeikel. Aztán ahogy az lenni szokott, a csúnya nagy idegen bácsi összepakolta a fotóscuccát, aminek az árából valószínűleg évekig lehetne gondoskodni ezekről a gyerekekről, beült az autójába, és elautózott, hogy a munka után szórakozzon egy kicsit. Ugyanis, miután az én feladatom mára véget ért, kihasználva, hogy Mbabane és a tegnap felkeresett Hlane Nemzeti Park között félúton vagyunk, Gáborral úgy határoztunk, hogy megint megpróbálunk életre szóló vadles-élményeket szerezni, így gyorsan elautóztunk Hlanéba.
Az orrszarvúk megint ott mocorogtak a táborhely melletti kis tó partján, így már ezért megérte odamenni. Szerencsére azonban rövid idő múlva belebotlottunk a tegnap megismert Johannes-be, és megkérdeztük, hogy nincs-e kedve kivinni minket egy gyors vadlesre, mielőtt teljesen besötétedik. Volt kedve, és miután a főnöke is engedélyt adott az útra, gyorsan felültünk a terepjáróra, és már száguldottunk is be a parkba. Versenyt futottunk a naplementével, de még pont idejében odaértünk az oroszlánok tegnap megismert táborhelyére. A kis család ugyanolyan békésen heverészett a bokrok között, mint tegnap. Abban a már-már giccsbe hajló afrikai élményben volt részünk, hogy egyszerre csodálhattuk a vérvörösen lebukó napot a háttérben, és az oroszláncsaládot az előtérben. Még az oroszlánok nászát is volt szerencsénk néhány méterről meglesni, igazi kukkolókként. Miután teljesen besötétedett, visszaautóztunk a táborba, majd onnan haza Malaolotja kis dombjai közé.
