Thato Zulu, 31 éves, jól öltözött, csinos, angolul kifogástalanul és választékosan beszélõ szváziföldi hölgy. A Malolotje Nature Reserve egyik recepciósa és mindenese, aki a vendégekkel foglalkozik. Tegnap és ma is õ gondoskodott róla, hogy legyen itt a Malolotjéban házam, hálából ma vettem neki Mbabanéban egy nagy doboz csokoládét. Négy gyermek édesanyja. HIV-pozitív.
Néhány perce fejeztem be vele a beszélgetést. Amikor visszaértem a mai utunkról a Malolotjéba (egyedül, mert Jennifer továbbra is Mbabanéban lakik), nem volt ott a recepción, így otthagytam neki a csokit. Amikor késõbb megjött, akkor elsétált ide a házakhoz (amik a recepciótól kb. 1 km-re vannak) bekopogott az ajtómon, hogy megköszönje az ajándékot. A hatszemélyes étkezõasztalomat látványosan elborították a különbözõ fotócuccok, úgyhogy megkérdezte, hogy miket szoktam fotózni. Elmeséltem neki, hogy miért vagyok itt. Õ pedig cserében elmesélte az életét. Minden fájdalom vagy szomorúság nélkül, tényszerûen. Azzal szeretne foglalkozni, hogy elmondja az embereknek a történetét, hogy felhívja a figyelmüket arra, hogy az élet nem ér véget, amikor kiderül rólad, hogy HIV-pozitív vagy. És mindezt le szeretné írni egy könyvben. Mert neki, aki nemcsak beszél a problémáról, hanem közvetlenül érintett benne, talán jobban elhisznek mindent az emberek. Áradt belõle az erõ és a tennivágyás. A gyermekei 11, 9, 7 és 4 évesek, tavaly pedig 2 hónapos korában meghalt a legkisebb gyermeke, egy kislány. Nem tudja, hogy az AIDS miatt-e vagy sem, nem mondták meg neki. De ma már túllépett a fájdalmon és nem gyászolja, mert biztos benne, hogy Isten akarata volt a halála, aki maga mellé vette, az angyalok közé. Van errõl véleményem, de õt hallgatva még ezt is elhittem neki. Pénteken búcsúzott el az elsõ férjétõl, akitõl az elsõ két gyeremeke született. A búcsúra egy vidéki kórházban került sor, és az oka az volt, hogy a férfinak már csak napjai vannak hátra. AIDS-es, és az utolsó stádiumban van, már nem tud járni, csak fekszik takarókkal nyakig betakarva a kórházban. A tõle született két gyermekét a szintén vidéken élõ nagymama neveli. Thato harmadik és negyedik gyermeke két különbözõ férfitól született. Egyik gyermekérõl sem tudja, hogy HIV-pozitívak-e, mert nem végeztek tesztet rajtuk, de mindannyian erõsek és egészségesek. Az orvosok azt mondták neki, hogy az õ kórtörténete alapján szinte biztos, hogy a három nagyobb gyerek, akik már idõsebbek hat évesnél, nem kapták meg tõle a HIV-vírust, csak a legkisebb, négy éves kislány lehet veszélyeztetett, de egyelõre vele is minden rendben van. Megkérdeztem, hogy részesül-e valamilyen kezelésben. Azt mondta, hogy egyelõre nem, de sok vitamint eszik, hogy jó formában tartsa magát. Kezelésben azért nem részesül, mert még nincs olyan elõrehaladott állapotban a betegsége, hogy szüksége lenne rá. Viszont a néhány havonta elvégzett vizsgálat azt mutatja, hogy lassan, de romlik az állapota. Ezt minden pánik nélkül mondta. Tiszában van vele, hogy az ARV-kezelés megmentheti, vagy legalábbis nagymértékben meghosszabbíthatja az életét, és valamiért abban is biztosnak tûnt, hogy megkapja majd a kezelést, ha eljön az ideje. Szváziföldön, mivel a szükséges gyógyszerek nem állnak rendelkezésre korlátlan mennyiségben, a HIV-fertõzöttek kezelését csak akkor kezdik meg, amikor az állapotuk elér egy bizonyos szintet. Angolul – ha jól értettem - CD-értéknek nevezik a fertõzés elõrehaladását jelzõ mutatót, fogalmam sincs róla, hogy mi ez, de mindaddig, amíg ez a mutató nem csökken 400 alá, addig nem kezelik a fertõzötteket. Thato szerencsére még távol van ettõl. Elmesélte, hogy van itt a közelben egy árvaház, ahol jórészt HIV-pozitív gyerekeket gondoznak, a gyermekei kinõtt ruháit el szeretné vinni adományként nekik. Megkérdezte, hogy nincs-e elmenni vele holnap reggel, a gyerekek biztos nagyon örülnének nekem, mert minden kis figyelemnek, amit kapnak, nagyon örülnek. A szeretetre van a legnagyobb szükségük. Ismer valakit, aki szintén ismer valakit, akinek valami köze van ehhez az árvaházhoz. Ha szeretném, reggel felhívja, hogy mehetünk-e, és ha igen, akkor eljön velem. 10-re kell visszaérnie, mert akkor kezdõdik a munkája a recepción. Thato Zulu. Az elsõ szváziföldi, aki nyíltan, szégyen nélkül beszélt nekem arról, hogy HIV-pozitív.
Ma forró nap volt Mbabane környékén, ahol a kis falvakat jártuk. Dombról le, dombra fel vezetõ úttalan utakon próbáltuk felkeresni a ma meghallgatni tervezett gyerekeket, de elõtte még volt egy rövid találkozónk egy Tony Booth nevû amerikaival, a Mbabanétól nem messze mûködö Nemzeti Baptista Missziós Klinika vezetõjével. Jennifer egyik segítõje fõállásban ezen a klinikán dolgozik, õ vitt el minket oda. A ránézésre kifogástalan állapotban lévõ klinikát amerikaiak hozták létre és üzemeltetik, csakúgy, mint az ország 8 különbözõ pontján lévõ baptista templom mellett mûködõ szatellit-klinikákat. Üzleti vállalkozásról van szó, tehát pénzért gyógyítanak, de a vidéki kis intézményeikben csak névleges összeget kérnek a kezelésekért. A közelben van egy árvaház, 12 AIDS-árvával, õket ingyen kezelik. Tony szimpatikus New York állambeli fekete fickó, két éve él Szváziföldön, és még legalább 3 évig maradni szeretne. A felesége vezeti a baptista missziót. Jennifer elmesélte neki, hogy mivel foglalkozunk, nagyon érdeklõdõ volt, és a lelkünkre kötötte, hogy ha elkészül az interjúk alapján az összefoglaló tanulmány (fogalmam sincs, hogy készül-e ilyen), akkor abból küldjünk neki egy példányt. Elmesélte, hogy a Mbabanéban mûdödõ, szintén amerikai orvosokat alkalmazó Baylor Klinikán jó barátai dolgoznak, adott pár nevet és telefonszámot, ha esetleg õket is fel akarjuk keresni. A Baylor Klinika minden olyan családot ingyenes orvosi ellátásban részesít, amelyben HIV-pozitív gyermek van. Ugyancsak megadta egy másik amerikai nevét és telefonszámát, aki Mbabanétól délre egy farmon hozott létre egy saját árvaházat, õ is sokat tudna mesélni nekünk az AIDS-árvák helyzetérõl.
A klinikáról elindulva nekiálltunk megkeresni a mai interjú-alanyokat, de csak félig-meddig voltunk sikeresek. Ma négy CHF-et (Child Headed Family, azaz Gyermek Vezette Család) kellett volna felkeresnünk, de csak kettõt találtunk meg. Pontosabban megtaláltuk a másik kettõ lakhelyét is, de nem volt otthon senki a kis viskókban. Így tehát mára két helyen három interjú maradt. Az elsõ otthon nem teljesen felelt meg a CHF kritériumának, mert „csak” félárvák voltak a gyerekek. 4 gyermek, a 23 éves édesanyjukkal együtt egy félig elkészült, valószínûleg soha befejezésre nem kerülõ kis házban. Vagy talán nem is ház ez, szürke, vakolatlan falak, ajtó, ablak és tetõ nélkül. Csak az egyik kis helyiség fölött volt egy bádogtetõ. A családfõ néhány évvel ezelõtt halt meg AIDS-ben, az édesanya valamilyen okból nem dolgozik vagy nem tud dolgozni, ezt pontosan nem tudtuk kideríteni. A nagyobb gyerekek viszonylag rendesen felöltözve, szemüket lesütve támasztották a falat, a legkisebb az óriásira püffedt pocakját maga elõtt tolva, egy szál kis pólóban masírozott fel és alá. A két nagyobb gyermekkel, egy tizenéves fiúval, és egy 8-9 év körüli kislánnyal készítettek interjút a többiek, amíg én fotóztam. A szép arcú kislány eleinte szégyenlõsen lesütötte a szemét, aztán egy óra elteltével kezdte megszokni, hogy üldögélek mellette, és néha fotókat készítek, addigra el is mosolyodott néhányszor. De alapvetõen most is a végtelenül szomorú szemeit látom magam elõtt, és a legtöbb fotón is ez látszik. Bezzeg a kisöccsét nem kellett félteni, a visszafogott kezdés után õ már szívesen pózolt a kamera elõtt, bár igyekeztem kézzel-lábbal arra ösztöözni, hogy ne tegye. Vagyis, hogy ne pózoljon.
Búcsúzáskor odaadtuk az édesanyának a rizsbõl és almából álló segélycsomagunkat, aminek nagyon örültek. Még néhány napja vettem Mbabanéban 10 kg kukoricadarát (ekkora zsákokban lehet venni a Sparban), amibõl a tipikus szváziföldi mindennapi ételt készítik. Arra gondoltam, hogy majd odaadom valakinek, akirõl úgy érzem, hogy nagyon rászorul. Most úgy éreztem, hogy ez a család nagyon rászorul, így a búcsúzás után a közelben álló autótól visszavittem nekik a zsákot. We are happy today! – Ma boldogok vagyunk! – köszönte meg az anyuka. Kicsit annak is látszott.
A másik családot akiknél jártunk, valóban gyermekek vezetik. Annál is inkább, mivel ennek a családnak nincs nem gyermek tagja. Illetve most már van, mert a legnagyobb fiú már 21 éves, õ a családfõ, õ gondoskodik a 17 éves hugáról, és a két öccsérõl. Az édesanyjukat 2004-ben, az édesapjukat pedig 2005-ben veszítették el, azóta négyesben éltek, egészen 6 hónappal ezelõttig, amikor a 17 éves kislánynak gyermeke született. Így tehát most öten élnek a 3 tapasztott sárkunyhóból áll kis otthonban. A „sárkunyhó” szó nem hangzik nagyon jól, de õszintén mondom, ezeket a sárkunyhókat össze sem lehet hasonlítani az elõzõ család félkész téglaházával. Az elkeserítõ látvány volt, ez pedig reményt adó. A kunyhók egy rendezett tiszta udvaron állnak, részben bádogból, részben fûbõl készült tetõ fedi õket. Bent is szépen rendben vannak tartva, egyáltalán, az egész udvar és a kis épületek – a nyilvánvaló szegénység ellenére – azt mutatták, hogy itt egy komoly fiatalember vezette igazi család él. Felemelõ volt látni és hallgatni ezt a fiút, aki arról beszélt, hogy orvos szeretne lenni, és hogy Mbabanéba jár könyvtárba, amikor a tanuláshoz valamilyen könyvre van szüksége. A szabad idejében a közelben dolgozik egy idõsebb hölgynél, rendben tartja a házát és az udvarát, az így megkerestt pénzbõl pedig nem csak élelmet tud venni a családnak, hanem a többi gyerek tandíját is fizeti, mivel valamennyien iskolába járnak. Nyugalom és eltökéltség sugárzott belõle, amikor a terveirõl beszélt. Mint utóbb kiderült, mindannyian ugyanarra gondoltunk közben, mégpedig arra, hogy ez a fiú valóban orvos lesz. Fotózni is könnyebb volt õket, mint a másik családot, bár nagyon kemény fények voltak, így bohóckodnom kellett egy kicsit a derítéssel.
Megyek tüzet rakni. Kicsit elment az estém a Thatoval folytatott beszélgetéssel és az írással. Így aztán nem tudtam befûteni, és most már nagyon fázom.
