Sziasztok,

vegre egy uzenet, amit valoban en irok. Eddig az tortent, hogy a muholdas telefonrol felhivtam dr. Ivacskovics Gergely kollegamat, lediktaltam neki a jelentest, o pedig beirta ide. Utolag is kulon koszonet erte. Ez azota volt igy, hogy jo par napig nem jelentkeztem. A hallgatasnak az volt az oka, hogy lemerult ez a nyavalyas telefon, es persze a napelemes tolto, amit vettem hozza, gyakorlatilag hasznalhatatlan. Illetve, ha lett volna egy huzamban legalabb 3-4 ora napsutes, akkor lehet, hogy hasznalhato lett volna, de ilyen nem nagyon volt. Igy aztan Phurba elkuldte az egyik, kb. 12 eves kis sherpankat a 2 napi jarasra levo legkozelebbi faluba, ahol volt aram, a srac feltoltotte a telefont (allitolag utkozben medvevel is talalkozott, de ezt en a legendakeltes mufajaba sorolom, csakugy, mint azt, hogy a kharei boltos a taborban ejjel hoparducokat latott... egyebkent ez egy vicces tortenet, mert a boltosnak csak egy szeme volt, de azt is olyan fekete szemuveg moge rejtette ejjel-nappal, hogy szerintem legfeljebb egy jeghegyet vett volna eszre, ha megvilagitjak egy legvedelmi reflektorral, nemhogy egy hoparducot ejjel... ja, es tavaly a Mera La-nal latott egy jeti-labnyomot is...), es visszahozta. De bepotyogni egy e-mail-t sokkal tobb ido lett volna, mint lediktalni, ezert, hogy minel tovabb kitartson a telefon, diktaltam, Gergely pedig jegyzetelt, majd feltette a blogra.

Hogy a legfontosabbal kezdjem, egyelore nincs hirunk Attilaekrol. Ez semmit nem jelent, akar fel is erhettek kozben, de ezt mi nem biztos, hogy megtudjuk, amig itt leszunk, mivel ok elvileg lehet, hogy akar meg 8-10 napig fent lesznek a hegyek kozott, mi meg addigra hazamegyunk. Szerintem egyebkent felmentek, mert aznap amikor lejottunk, annyira nem volt tragikus az ido, hogy kesobb visszaforduljanak, masnap pedig reggel szep ido volt egeszen kb. 10 oraig, legalabbis lent... ami nem jelent semmit, mert fent akar rossz ido is lehetett, de valamiert en ugy erzem, hogy masnap reggel felmentek. Mindketten nagyon erosek voltak, Phurba pedig a bucsuzaskor azt mondta, hogy kihasznalva a reggeli jo idot, ki akarja hagyni a high camp-et, es fel akar menni veluk a Mera La-tol (1. tabor, 5400 m) a csucsra. De ha veletlenul nem is sikerult, akkor meg harmadnap felmentek szerintem. Remelem. Nem mintha ez annyira fontos volna, ugy ertem, nyilvan az a legfontosabb, hogy ne legyen semmi bajuk, de nem azok a tipusok, akiknek baja lesz...:) Sokat gondolkoztam kozben, hogy en miert nem mentem fel. Olyan egyszeru lenne azt mondani, hogy a rossz ido miatt, vagy Gabor miatt, vagy mert beteg voltam, vagy mert legyozhetetlen faradtsag vett erot rajtam... De ez mind nem igaz. Az ido rossz volt, de masok, igy remelhetoleg Attilaek is biztos felmennek. Gabor beteg volt, de tavaly is az volt, megis otthagytam 5800-on, es felmentem. Beteg pedig egyaltalan nem voltam, sot, azt hiszem hogy soha ilyen jol nem sikerult az akklimatizacio, hiszen 12 napig fel-le mentunk oriasi szinteket, ezert egyetlen egyszer sem fajt a fejem. Meg Chalem Kharkaban hanytam egyszer, de 1-2 ora volt az egesz, talan nem is a magassagtol. Azt sem mondhatom, hogy tulzottan faradt voltam. Szepen lassan mentem felfele, faraszto volt, de semmi rendkivuli, a tavalyi Imja Tse jegmaszas a csucs alatt sokkal farasztobb volt. Szoval akkor miert nem? Szomoru, de igaz: azert nem, mert nem akartam elegge. Konnyebb volt nem felmenni, visszafordulni, amikor Gabor vissza akart jonni. Atfutott az agyamon, hogy ha felmegyek, akkor 2 ejszakat egyedul kell 5000 meter felett atfagyoskodnom a satorban, mikozben tele voltam ketelyekkel, hogy a meteres hoban egyaltalan van-e barmi eselyem. Es nem volt kedvem megprobalni, mert azt gondolom, hogy valojaban nem volt sok eselyem. Meghatraltam, meg bizony, kulonosebb szivfajdalom nelkul. Tanulsag? En nem vagyok hegymaszo, mert az igazi hegymaszot a csucs erdekli. En meg allatira elvezem a turat, imadom ezeket a tajakat, szeretek megismerkedni es beszelgetni a helyiekkel, nepali szavakat gugyogve jatszani a nagy utazot, es elmondhatatlan orom, ha sikerul egy-egy jo fotot keszitenem kozben, amit a barataim itthon megcsodalnak... de ha oda kerul a sor, hogy fel a hagovasat, kezbe a jegcsakanyt es tessek szepen megszakadni... nos, ez nem az en mufajom. Ezt mar tavaly is pontosan erzekeltem, de akkor valahogy minden osszejott, egesz evben keszultem, jo volt a csapat, hibatlan volt az ido, nem voltam beteg, Gabor majdnem vegig kitartott mellettem... szoval minden osszeallt ahhoz, hogy fel tudjak menni egy 6000 meter feletti csucsra, de ereztem, hogy nekem ez a plafon, ennyire vagyok jo. Ha barmelyik feltetel nem lett volna meg, akkor tavaly sem sikerult volna. De jo erre visszanezni, jo pontosan latni, hogy melyik az en utam. Nem a valodi magashegyi hegymaszas, az biztos. Ahhoz sokkal jobban kellene akarni a csucsot, es csak a csucsot szabadna elfogadni, semmi mast. Nekem pedig ez valamiert nem lett olyan fontos, hogy csak ezt akarjam. Amikor 5100 meteren most kimerult a fenykepezogepem tartalek akksija (amit minden este a halozsakomban melengettem, hogy minel tovabb kitartson), es radobbentem, hogy nem tudok majd fenykepezni, akkor egy pillanat alatt elszallt a maradek kedvem is, es mar csak muszajbol mentem tovabb... amikor Gabor azt mondta, hogy jojjunk vissza, nemhogy nem sajnaltam, de egyenesen megkonnyebbultem. Ha nem tudok fotozni fent, akkor mi ertelme az egesznek? Nem akarok magyarazkodni, nincs is ra szukseg, csak el szerettem volna mondani ezeket, nehogy valaki azt higgye, hogy barmilyen kulso korulmeny miatt kellett szegeny gyereknek visszafordulnia, pedig mindent megtett. Nem, eszemben sincs Klein Davidot jatszani, nem volt semmilyen legyozhetetlen kulso korulmeny... a hiba bennem volt, senki es semmi masban. Na, eleg a lelkizesbol.

A tura befejezeserol: az utolso jelentesemet Tangnakbol adtam. Masnap reggel koran keltunk, es lementunk Tashing Ongma-ba, 3600 meterre. Sikerult ezt is egy kicsit izgalmassa tenni, mert valahol eltevesztettuk az osvenyt, ezert az egesz utat egy folyomederben tettuk meg, eleg komoly koomlasok alatt. Illetve olyan helyeken, ahol lathatoan az elmult napokban-hetekben koomlasok voltak. Ugyhogy idonkent szaporan kapkodtuk a labunkat. Ennek koszonhetoen 10 orakor mar Tashing Ongma-ban voltunk, a valtozatossag kedveert eleg rossz idoben. Megerkezesunk utan nem sokkal mar esett is az eso, es ez nagyjabol egesz nap igy is maradt. Probaltam rabeszelni Gabort, hogy menjunk tovabb, de o tovabbra sem volt tul jol, (kohoges, fejfajas, hasonlok), ezert maradtunk. Igy aztan megcsodalhattuk, hogy csinaljak a profik: volt 3 svajci a faluban, akik rendeltek maguknak egy helikoptert, ami atvitte oket az Ama Dablam alaptaborba. A gep kozvetlenul a kis fabol osszetakolt wc mellett landolt, nem is akarom elkepzelni mi tortent volna, ha a pilota rossz helyre teszi le a gepet...:) A nap hatralevo reszet azzal toltottem, hogy kitalaljam, hogy tudok a halozsakban ugy olvasni, hogy a lapozashoz ne kelljen kidugni a kezem a hidegbe... probalkoztam orral, szajjal, mindenhogy. Annyira rossz ido volt, hogy orulnom kellett, hogy felfele jovet mar megcsinaltam a falu melletti vizesesrol a kepeket, mert most meg sem talatam volna a vizesest a kodben.

Masnap (tegnapelott, oktober 14-en) reggel gondoltunk egy mereszet, es elindultunk Tashing Ongma-bol Luklaba. Ez altalaban 2 vagy akar 3 napi ut, de mivel mi nagyon kemeny gyerekek vagyunk, ugyebar, gondoltuk, hogy menni fog 1 nap alatt. Nos, vegul ment, de ilyen nehez napom meg soha nem volt. Eloszor gyorsan lementunk 200 meter szintet, egeszen 3400-ig. Ekkor, mivel nemcsak kemeny, de nagyon okos srac is vagyok, aki jobban ismeri az utat, amin soha nem jart, mint a sherpa vezeto, aki ott nott fel, kitalaltam, hogy a srac direkt rossz uton visz minket, be akar csapni, azt akarja, hogy ne erjunk Luklaba 1 nap alatt, hogy igy aztan 2 napi bert kapjon vegul. Mindegy, nem vagyok buszke ra, de hisztiztem egy kicsit az egyebkent nagyon rendes sherpa sraccal, aki lathatoan nem ertette, hogy miert akarok felmenni a hegyre ott, ahol nincs ut, miert nem fogadom el, hogy az ut sajnos lefele vezet. Azert a magam vedelmeben el kell mondanom, hogy a terkepunk bizony azt mutatta, hogy az ut keresztul megy a hegyen, egyenesen felfele, anelkul, hogy szintet veszitenenk. Azoknak, akik meg nem voltak itt: minden egyes meter, amit lefele tesz meg az ember 3600 meterrol, amikor tudja, hogy egy 4700 meteres magassagban levo hagon kell atkelnie, komoly veszteseget jelent, amit vissza kell szerezni valahogy, kemeny fizikai erofeszitessel. Na mindegy, a lenyeg, hogy komoly zsortolodesek kozepette, igazi hulye pojacakent a terkepet lobogtatva vegul elfogadtam segitonk angol-sherpa nyelven eloadott erveit (now oralo, then ukalo - most le, aztan fel), es kovettuk ot. 3400 meteren aztan megkaptuk az emelkedot, amit annyira hianyoltam, az osveny meredeken elindult felfele. Nyakig sarban caplattunk, bar egyelore nem esett, de az elozo napok esozesei soran lehullott viz az erdoben nyilvan nem tudott felszaradni. Annyi eszunk szerencsere volt, hogy vizhatlan cuccban indultunk el, igy a helyenkent bokaig ero sar nem zavart, bar idonkent ossze-vissza csuszkaltunk a vizes-saros koveken es faagakon. 4000 meterig nem volt olyan veszes a dolog, de utana mar eleg nehez volt, raadasul megfajdult a hatam is. Ezutan E. Gabor, hatfajos baratunk taktikajat alkalmazva egyenes derekkal haladtam tovabb, mint C3PO a Tatooin homokdunei kozott. F. Gabor pedig mint R2D2 docogott, nem sokkal lemaradva utanam. Hogy ne legyen ilyen idilli a kep, 4000 meter korul elegge elromlott az ido, minden nalunk levo ruhat felvettunk elobb a hideg, majd a valtozatossag kedveert ismet eleredo eso ellen. Fel 1-korul ertunk fel egy kisebb hagohoz, 4100 meterre, ahonnan meglattuk Zhatra La-t, egy 3-4 epuletbol allo kis falut, messze alattunk. Az volt a szerencse, hogy egy olyan osvenyen mentunk, ami nem ment be a faluba, mert ha bemegyunk, akkor hetszentseg, hogy Gabort nem tudtam volna tovabb rangatni, olyan rossz borben volt. Na nem mintha en olyan nagy hos lettem volna, aki fel-ala nyargalaszott a berceken, de tudtam, hogy azert valahogy eljutunk Luklaba estere. Ugyhogy tovabbmentunk, es vegul 14.15-kor felertunk a 4630 meter magasan levo hagohoz. Innen mar gyerekjatek volt a dolog, meg a szakado ho sem tudta elvenni a kedvunket. Lefele jol mennek a droidok is. Meg egy kicsit alacsonyabban levo hago (4565 m) kovetkezett, es mar csortettunk is lefele. Innentol kezdve folyamatosan esett vagy a ho, vagy az eso, szoval ez is csak olyan nap volt, mint a tobbi. Lukla azonban eleg messze volt, igy 6 orakor ranksotetedett. Nos, ez eleg vicces volt. Aki ment mar az erdoben ejjel fejlampaval, kodben es hoesesben, hidegben, amikor az ember maga ele fujja a lehelletet, az pontosan el tudja kepzelni, hogy mennyit lattunk az osvenybol. Akinek meg nem volt resze ebben, annak elarulom: semennyit. Kitalaltam, hogy ha a szamat csucsoritve oldalra fujom a lehelletemet, akkor legalabb egy kicsit eszlelek magam elott a kulvilagbol. De az emberi agy (legalabbis az enyem) a csucsoritest es a labak egymas ele helyezeset egutt nem birja (memory overflow), igy aztan ossze-vissza botladoztam es csuszkaltam a sarban. Tehat vegul abban maradtam magammal, hogy jobb vakon, de biztosan lepdelni, mint a fujkalasra figyelni. Lukla fele kozeledve 3 kis folyon is at kellett kelnunk, eloszor meg 3 colop volt egymas melle fektetve egy zuhogo felett, aztan mar csak 2. Ez is vidam jelenet volt, ahogy a fejlampa semmire se jo fenyeben atkeltunk a csuszos colopokon. Gondoltam, hogy amennyiben a colopok szamanak csokkeneset tendencianak tekintjuk, akkor nem tul jok az eselyeink, mert legkozelebb mar csak 1 colop lesz. De szerencsere a 3. kis hidnal a colopok szama nem csokkent, sot, fel meterenkent keresztben is volt a 2 colopon egy-egy deszka, igy azon mar vidaman atlibegtunk. Vegul este fel 8-kor erkeztunk meg Luklaba, 15 km, 1406 meteres emelkedes, es kb. 2000 meteres ereszkedes utan (GPS-adatok). Ezt a remek napot a Sunrise Lodge-ban elfogyasztott remek dhal bhaat-tal unnepeltuk meg, majd kielvezve a 8 fokos szoba paratlan kenyelmet, halozsak nelkul (!), egy szal alsonadragban elajultunk. Marmint 1-1 alsonadragban, nem ketten egyben. Haha, de vicces vagyok.

Tegnap reggel orult szerencsenk volt, mert meg a rossz ido elott, az elso geppel le tudtunk jonni Kathmanduba, igy mar fel 8-kor itt voltunk. Mohan kijott ertunk a repterre, igy 9 korul mar az Annapurna Hotelben voltunk. Gondoltam, hogy megviccelem egy kicsit a mar 2 napja Kathmanduban levo E. Gabor baratomat, es bejelentkeztem hozza telefonon, hogy kesz a mosodaba leadott ruhaja (ismerem ot, gondoltam, hogy mar a fejlampajat is beadta a mosodaba, csak hogy megszabaduljon a Khumbu szennyetol). Fel is vette a telefont, es mikor angolul kozoltem vele, hogy kesz van a mosodaba leadott ruhaja, korulbelul olyan hangon, mint Terez Anya a halala elott 1 oraval, belesuttogta a telefonba, hogy "not now, I am very sick, please a bit later" (ne most, igen beteg vagyok, egy kicsit kesobb). De lojalis mosodai alkalmazotthoz nem melto modon ragaszkodtam hozza, hogy most vigyem be neki a ruhakat. Ugyhogy vegul ajtot nyitott, es mint egy nagy, megsargult pergamen-darab, a sarga szinu fallal gyakorlatilag egybeolvadva, beesett szemekkel, ugyanakkor legszebb alsonadragjaban fogadott minket. Kiderult, hogy az elozo ejszakat, egy utcai zoldseges taska elfogyasztasanak koszonhetoen, gyakorlatilag elet es halal kozott lebegve toltotte, bar meg ekkor is volt energiaja arra, hogy szokasos invenciozussagat meg nem hazudtolva kitalalja, hogy hogy lehet egyszerre kezelni a hasmenest es a hanyingert. Ehhez persze a furdoszoba kedvezo adottsagaira is szuksege volt, mivel a wc es a furdokad egymas mellett van... Mindegy, nem volt jo borben, ezert igazi jo baratokkent gyorsan magara is hagytuk, hatha fertozo a betegsege. Gyorsan bementunk a Thamelbe, vettunk innivalot, meg egyeb aprosagokat (4-5 kg csokolade, szappan es hasonlo egzotikumok), visszavittuk Gabornak, aztan megkezdtuk a szokasos visszavedlesi folyamatot, melynek soran jetibol fokozatosan elobb csak emberszabasuva, majd vegul emberre valtunk (furdes, stb.). Vagy valami hasonlova. Delutan kimentunk Patanba, ami egy kozeli kis varoska (lenyegeben egybeepulve Kathmanduval), gondoltuk, hogy ott nyugi lesz. Ehhez kepest a legnagyobb hindu unnep, a dashain tiszteletere kb. egymillio ember hompolygott az utcakon, ami meglehetosen nyomaszto elmeny volt, kulonos tekintettel arra, hogy az elozo hetekben osszesen nem lattunk 50 embert. Gyorsan haza is menekultunk, es az estet kulonbozo szorakoztato filmek megtekintesevel toltottuk.

Ma reggel az a remek otletem tamadt, hogy menjunk el Dakshikaliba, ami egy Kathmandutol kb. 25 km-re levo kis varoska. Itt van a verszomjas Kali istenno leghiresebb nepali szentelye, ahol a hindu hivo nepaliak szombatonkent es keddenkent aldozatot mutatnak be. Mivel ma kedd van, jo otletnek tunt megnezni a ritualis szertartast. Most hangoztathatnam, hogy a bennem bujkalo humanista mereven elutasitja azt a barbar szokast, hogy emberek a 21. szazadban kecskeket, kakasokat, kacsakat es egyeb teremtmenyeket visznek be egy templomba, ott elvagjak a nyakukat es mindezt valami igen fontos dolognak tartjak, de persze az en erdeklodesemet is azert keltette fel a dolog, mert a Lonely Planet azt irta, hogy folyik a ver a szentelyben. A terv tehat remek volt, csakhogy tamadt egy kis gond: nem fogjatok kitalalni... omlott az eso. Akkora zapor volt, hogy miutan kb. 1 orat szaguldottunk egy leszazalekolas elott allo Maruti taxival (30 km/h), egy elelmes hindu kislanytol kenytelen voltam 200 rupiaert (600 Ft) vasarolni egy esernyot, igy, mint Mary Poppins belibeghettem a tomott sorokban allo hinduk koze. E. Gabort is megajandekoztam egy esernyovel, bar nem ertettem miert van szuksege ra, hiszen zold szinu esokabatjaban, a kapucnit a fejere huzva mar amugy is olyan volt, mint a Tudom mit tettel tavaly nyaron orszaguti gyilkosa. A hangulata sem volt sokkal jobb, egyaltalan nem viditotta fel, amikor a szemunk elott levagtak egy kecske fejet. Mindegy, addig zsortolodott, hogy huzzunk innen a fenebe, hogy vegul alig 20 perc utan magara hagytuk az aldozat bemutatasa erdekebn sorban allo kisebb falunyi tomeget, es visszamenekultunk Kathmanduba. A delutant egy remek James Bond epizod atalvasaval toltottem. Az eso pedig kozben folyamatosan esik. Komolyan mondom, amikor a monszun alatt voltunk itt Zetor baratommal, akkor nem esett ennyit az eso.

Mindket Gabor hangosan tuntet mellettem, hogy ehenhalnak, ezert be kell fejeznem a rovid kis beszamolomat. Jelen allas szerint holnap reggel elmegyunk a Chitwan Nemzeti Parkba Mohannal, bar E. Gabor egyelore meg azt mondja, hogy erre kizarolag teljesen egeszseges allapotban hajlando. Mivel azonban o egy kozismert hipochonder, a dzsungelturaval kapcsolatos kilatasai meglehetosen kedvezotlenek. Vegul persze ugyis eljon majd, de 5 percenkent azt fogja hajtogatni, hogy "Terus, basszus, mar megint te rangattal bele ebbe az orultsegbe". Pedig tok jo lesz. Legfeljebb elazunk. Megint. Nem mindegy most mar? Majd meg irok.

TP