Nepál-India 2013

Dél körül kaptam a hírt Emesétől, hogy meghalt az az egy hónapos tüdőgyulladásos kisfiú, akiről írt a tegnapi bejegyzésében. Amúgy is egy kicsit zaklatott hangulatban voltam, mert nemrég tértem vissza a vasúti sínek melletti nyomornegyedből, ami egyébként fotós-szemmel nézve nagyon hálás hely, de most a végén pont belebotlottam egy disznóölésbe, összekötözött lábú, visító malaccal, narancssárgára festett nagy disznóval, kibomló belekkel. Sok mindenhez hozzá vagyok szokva, de az ilyesmit nagyon rosszul viselem. Ilyenkor persze vívódik bennem a fotós, aki ottmaradna és fotózná az eseményeket, és a mimóza, aki elfordítaná a fejét és otthagyná az egészet. Mimóza vagyok, pár perc után el is jöttem. Ezután jött a hír a kisfiú haláláról, ami egyenesen sokkolt. Hiszen skót barátunk, Paul előző este azt mondta, hogy amúgy jól van a srác, ha megkapja az ellátást, akkor túl fogja élni. Emese szerint annyit vacakoltak azzal, hogy akkor fizeti-e valaki a kezelést, hogy már túl késő volt. Bevonultam a szobánkba, egy kicsit egyedül akartam lenni a délelőtti zsivaj után, amiben a nyomornegyedben részem volt. Aztán pár perc múlva megint jött Emese, hogy mégis él a kisfiú. Egy pillanatra már kezdtem volna örülni, de aztán Emese folytatta a mondatot, hogy a kisfiú él, csak azért mondta valaki, hogy meghalt, mert összecserélték a másik egy hónapos, tüdőgyulladásban szenvedő fiúcskával, akivel egyszerre hozták be. Ő halt meg. Szóval ha nem is a „mi” kisfiúnk, de mégis csak meghalt egy kicsi emberke tüdőgyulladásban, nyilván azért, mert későn került be a kórházba. Egy kis nyugalomra vágytam ezek után, így fogtam magam, és megint kisétáltam Sundarpurba, a leprásokhoz. Beültem a szövőházba, ahol a szép színes ruhákba öltözött asszonyok a földön ülve kézzel hajtják a kis szövő- vagy fonógépeiket, közben csevegnek, ahogy bárhol máshol is tennék. Időnként rám néznek és mondanak egymásnak valamit, majd hangosan felkacagnak. Nem értek semmit a beszélgetésükből, de nyilván rajtam nevetnek, és ez jól is van így, én is velük nevetek, erre még jobban nevetnek. Ők rajtam, én rajtuk és magamon, jól kinevetjük ezt a hülye világot. Majdnem sötétedésig üldögéltem közöttük, aztán visszasétáltam a kórházba, útközben még leültem egy háznál, ahol a gazda éppen a bivalyának aprított vacsorát. A bivaly egy kicsit megijedt tőlem, mikor vakuval készítettem pár fotót, de a férfi olyan szeretettel paskolta meg a nyakát, hogy gyorsan megnyugodott. Sötétben értem vissza. Megint eltelt egy nap.