A Duncan név nekem – talán másoknak is, akik többek között a Nagy indiánkönyvön nőttek fel – korábban sosem jelentett mást, mint az ellenszenves angol hadnagyot (vagy kapitányt) az Utolsó mohikánból. Nos, a kórházunk nem erről a Duncanről kapta a nevét, hanem arról a skót úriemberről, aki 1930-ban megalapította az intézményt.

A szállásunk a kórház vendégházában található, és minden igényt kielégít… Vagyis hát nem rossz… Na jó, maradjunk abban, hogy a ’80-as évek számítógépes nyelvére emlékeztet: basic. A szobánkban van egy franciaágy (amit keménysége alapján inkább kétszemélyes priccsnek neveznék), egy picike asztal, egy szék és egy fémszekrény. Viszont tartozik a lakosztályunkhoz egy fürdőszoba is, hideg vizes zuhannyal és wc-vel. Az egészet a 70-es évek munkásszállóinak bájos szerénysége jellemzi. Az ágyat egy bordó színű szúnyogháló öleli körbe. Ennek egyetlen funkciója, hogy ne engedje elcsatangolni a közelünkből az alatta tanyázó kiéhezett szúnyogokat. Illetve az is lehet, hogy ez védi meg a szúnyogokat a gekkóktól. Minket nem véd meg semmitől, ennek köszönhetően az első reggel úgy ébredtem, hogy a jobb kézfejemen 41 szúnyogcsípés volt. Igen, megszámoltam. De hogy miért csak a jobb kézfejemen, azt nem tudom. Esténként, amikor lekapcsoljuk a világítást, bevackoljuk magunkat a háló alá és a fejlámpáink fényével édesgetjük magunkhoz a szúnyogokat, Emesével olyanok lehetünk, mint két chilei bányász a tárna mélyén. Amíg működött a fejlámpájuk. A szobában egyébként állandóan 30 C fok körül van a hőmérséklet, amit a mennyezeti ventillátorral próbálunk – csekély sikerrel – egy kicsit elviselhetőbbé tenni.

Itt lakunk:

A szobánkat hetente egyszer kitakarítják (ami igazából annyit jelent, hogy valaki sepreget egy kicsit), érkezésünk óta az első takarításra tegnap került sor. Ezt elsősorban abból lehetett észrevenni, hogy a seprésnek köszönhetően a kőpadlóról a teljes pormennyiség átkerült a magasabban elhelyezkedő tereptárgyakra. Így a laptop tetején felhalmozódó por feleslegessé teszi a cetlik alkalmazását, amiken ki szoktam írni Emesének, hogy hova mentem, most egyszerűen elég beleírnom az ujjammal a porba. A vendégházban van egyébként egy közös fürdőszoba-szerűség is, abban pedig egy mosógép, amit szerintem még valamikor Gandhi életében helyezhettek üzembe. De hogy ma is kifogástalanul működik, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a segítségével Emese az első napon megoldotta a fehér ruha – színes ruha kérdést. Emesének és a mosógépnek köszönhetően e két kategória szép, szürke harmóniába olvadt. Így most csak szürke ruháink vannak, fehéres szürke, pirosas szürke, sárgás szürke, szürkés szürke. Kedves feleségem csak nagyvonalúan legyintett egyet, amikor némi aggodalommal megkérdeztem tőle, hogy valóban jó ötlet-e az összes ruhánkat egy mosás keretében, rögtön az első napon tönkretenni. Szerinte jó ötlet volt.

Ellátásunkról a vendégház Idrish nevű szakácsa gondoskodik. Őt leginkább Charles Bronson-hoz tudnám hasonlítani a Volt egyszer egy vadnyugatból. Szigorú tekintete, rafinált arcjátéka és általam eddig megismert szókincse is a legendás alakítást idézi. Ami annyit jelent, hogy még soha nem hallottam beszélni, és soha nem láttam az arcán semmilyen érzelmet tükröződni. Emese szerint arany szíve van a kisöregnek. Ezt az állítást nem tudom, hogy mire alapozza. Csak arra tudok gondolni, hogy valamilyen orvosi beavatkozás során jutott ehhez az információhoz. A menü minden nap, kivétel nélkül ugyanaz. Reggeli: (amit én kihagyok) pirítós, vaj, tea, kávé. Ebéd: rizs, lencse, zöldséges curry-szerűség, valami hús (amit szintén kihagyunk). Vacsora: főtt krumpli, karfiol, káposzta, egyéb zöldségek, és valami kis desszert. Gyümölcs mindig van egy kis tálban, banán és alma. Szűrt vizet iszunk, azaz a csapvizet beleöntjük egy vízszűrő készülékbe, ez állítólag megfelel a WHO-előírásoknak. Ha nekik jó, nekünk is az. De szerencsére a közeli kis boltban van Coca Cola, Fanta, Sprite, a boltos srác nagy haver, főleg amióta lefotóztam, ahogy a biciklijén feszített.

A Duncan egy református keresztény kórház. Igazából olyan, mint egy kommuna. Tehát a teljes személyzet (vagy legalábbis a nagy része) itt lakik a kórház területén, orvosok, ápolók, mindenki. A gyerekek a Duncan Academy-re járnak, vagyis a kórház saját iskolájába. Ahová egyébként mások is járhatnak, a környékbeli családok gyerekei közül is járnak ide elég sokan. A kedvencem a kis Mya, egy kislány, aki a születésekor elveszítette az egyik szemét. Tehát kétszeresen is hátrányos helyzetű, egyrészt mert lány, és az nem általános, hogy a lányok itt iskolába járnak, másrészt pedig mert csak egy szeme van, ami szintén nem növeli az iskola elvégzésének esélyeit. Ezért a kis Mya különleges motivációban részesül: minden olyan hétért, amit befejez az iskolában, kap egy szép színes matricát. Ő Mya:

A kórház keresztény jellegéből következően minden reggel nyolc órakor istentisztelet van az iskola mellett található kápolnában, amin gyakorlatilag kötelező a részvétel. Vagy legalábbis erősen elvárt. Ami egy kicsit keresztbe tesz a reggeli fotózásaimnak. Olyan szépen lehetne 7-től 9-ig fotózni a környéken, amikor még nem elviselhetetlen a hőség és a fény. De végül is már 6-kor is van élet odakint, meg valami fény is, ma reggel pl. fél 7 körül már kecskevágást fotóztam, 7-kor meg egy kis pakisztáni faluban voltam. Senki ne kérdezze, hogy miért van itt pakisztáni falu, fogalmam sincs, hogy kerültek ide Biharba. De itt vannak, nem messze tőlünk, egy, a többi településtől látványosan különböző, tapasztott falú vályogkunyhókból álló kis faluban. Íme, néhány ma reggeli fotó:

Egy-két történet erejéig még visszatérek az istentiszteletekhez. Az első a vasárnap reggeli hindi nyelvű szertartáson történt. A hívek közül a fiatalabbak, főleg a gyerekek elől ülnek a földön, bal oldalon a lányok, jobb oldalon pedig a fiúk. Én közvetlenül mögöttük, az első padsorban ültem a kórház igazgatója, Matthew mellett. Ami nagyon hasznos volt, mert Matthew folyamatosan mutatta nekem a hindi nyelvű zsoltáros könyvben, hogy éppen mit kellene énekelni, így egyből nem éreztem magam olyan elveszettnek. Csak két dolgot nem ismerek, ami szükséges lett volna: a hindi írásjeleket, és a dalok dallamát. Így aztán a részvételem meglehetősen passzívra sikeredett, és menthetetlenül sodródtam az elbóbiskolás felé. De szerencsére ekkor történt valami, ami felébresztett.  Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a lányok sikítozva felugrálnak és szétrebbennek, aztán a fiúk oldalán történt ugyanez. Olyan volt, mint a mexikói foci vb-n megismert hullámzás, csak persze kicsiben. Pár pillanat múlva aztán egy ijedt és megzavarodott patkány iszkolt el a lábaim mellett, ő volt a nagy riadalom oka. Szintén vasárnap, csak már a délutáni, angol nyelvű istentiszteleten végre tevékeny szerepet vállalhattam. Kiderült, hogy van a kórházban néhány gitár.  Elkövettem azt a hibát, hogy megemlítettem Dr. Sunilnak, hogy tudok gitározni. Ezek után persze nem kerülhettem el, hogy be kelljen szállnom a vasárnapi előadásba. Odamentem öt óra előtt a kápolnába, gyorsan összepróbáltunk két másik gitáros fiúval, egy dobossal és a néhány fős kórussal néhány dalt. Az okozott csak kisebb nehézséget, hogy 1-2 számban a kórus hangfekvéséhez igazodva az utolsó pillanatokban a többiek elkezdték váltogatni a hangnemeket, és az ezzel kapcsolatos hindi nyelvű eszmecserét nem nagyon tudtam követni. De végül leírták nekem, amit játszanom kellett, így nem volt nagy probléma. Csak egy dalban nem találtam a helyemet, így abban a ritmusszekciót erősítettem. Összességében jól sikerült a dolog, legalábbis én élveztem. A következő vasárnapi előadásra majd igyekszünk próbálni egy kicsit, talán még lemezszerződést is kapunk a végén, és akkor aztán irány Bollywood!