Az autónk hátsó ülésén ülök a laptoppal az ölemben, mintegy 110 km/h-s sebességgel suhanunk a botswanai Maun felé. Ákos vezet, közben Gáborral beszélget a környezetbarát lakásépítés rejtelmeiről és a hőszivattyúkról. Én sajnos nem tudom, hogy azok micsodák, így inkább mással foglalom el magam. Még mintegy 130 km áll előttünk az Okavango-deltában található Maunig, így van időm írni. Gábor most megkérdezte, hogy mikor keljünk holnap reggel, Ákos erre bölcsen azt válaszolta, hogy előbb tudjuk meg, hogy mikor fekszünk le ma este, és ennek fényében hozzunk döntést a holnapi napról. Figyelembe véve, hogy természetesen ugyanúgy semmit nem tudunk Maunról és az ottani szálláslehetőségekről, mint az előző napi úticéljainkról, valamint az előttünk álló – immár csak – mintegy 120 km is tartogathat meglepetéseket, ezt körültekintő javaslatnak vélem.

Ismét Botswanában vagyunk, tehát véget ért zimbabwei villámlátogatásunk. Mint minden reggel, ma is viszonylag korán keltünk, és 7 órakor már a Viktória vízesés partján álltunk. Amennyiben egy vízesésnek van partja egyáltalán. Csak hirtelen nem jutott eszembe jobb szó. A lényeg, hogy ott volt a vízesés, mi meg mellette kószáltunk. Rajtunk kívül pedig szerencsére – legalábbis eleinte - senki más. Úgy látszik, hogy az elmúlt években a nemzetközi sajtóban Robert Mugabe áldásos tevékenységének köszönhetően Zimbabwéről megjelent rossz hírek sikeresen elriasztották a turistákat az országtól. Normális esetben egy ilyen kaliberű természeti látványosságnál már reggel 7-kor is tolongania kellene az embereknek. Persze, nem bántuk, hogy nem így történt. A Zambezi folyó a zambiai oldalról hömpölyög alá több mint 90 méteres magasságból egy keskeny szorosba, több kilométer szélességben.  Lényegében ez a Viktória vízesés. A zimbabwei oldalról - vagyis onnan, ahol mi álltunk -  lehet igazán megcsodálni a hömpölygő-zuhanó-robajló víztömeget. Ez nem a nagy beszélgetések helyszíne, egyrészt a vízesés hangereje, másrészt a látvány lenyűgöző mivolta miatt sem. Mi is szinte szavak nélkül jártuk végig a több kilométeres, helyenként a felcsapó vízpára miatt zuhogó esőben ázó gyalogösvényt, melyről a vízesés egyes szakaszaira lehet rálátni. Az emelkedő nap szinte szemből sütött, a fénysugarak lépten-nyomon szivárványokat szórtak a szoros fölé... jaj, de giccses kis alliteráció. De a látvány  nem volt az, a legkevésbé sem. Az élelmes helyi vállalkozóktól még a vízesés köré települt park bejáratánál béreltünk esőkabátot és esernyőt, ezeknek köszönhetően nem áztunk bőrig. Gábor a bérelt zimbabwei esőkabátban, színes kis esernyőjébe kapaszkodva, mint valami groteszk Darth Vader-paródia főszereplője lépkedett a Viktória vízesés partján. Ákost láthatóan kevésbé zavarta a ránk permetező eső, szokásos komolyságával és a házépítők alaposságával méricskélte a a vízesés mélységét, magasságát, és egyéb műszakilag körülírható paramétereit. Az esernyővel próbáltuk biztosítani a kameráink védelmét a minden irányból ránk zuhogó víz elől, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Fél 10 körül elértük a vízesés végét jelző, Zambiába átvezető hidat, amelyet először egy régi, a Világjárók könyvsorozatban megjelent, Balázs Dénes által írt remekmű (A Zambézitől délre) borítóján láttam még gyerekkoromban. Nyilván szívesen eltöltöttünk volna még pár órát ezen a helyen, nem is beszélve egy naplemente-fotózásról a vízesés mellett, de indulnunk kellett. Ma estére ugyanis el akartunk jutni a Botswanában található, ugyancsak méltán világhírű Okavango-deltába. Most, amikor ezt írom, este 9 óra körül van, és már csak mintegy 70 km van hátra az útból. Ahhoz képest, hogy dél körül még Zimbabwében voltunk, ez nem is rossz eredmény.

Miután elszakadtunk a vízeséstől, visszatértünk egyszerű, de igénytelen szállásunkra, és összepakoltunk. Egy közeli internetező helyen feltöltöttem a blogra az előző pár nap bejegyzéseit, majd elindultunk vissza Botswanába. A zimbabwei-botswanai határon a tegnap megismert határőrök már régi ismerősként, mosolyogva köszöntöttek minket. A határátlépés során egy matematikai feladvánnyal is megismerkedtünk: az autónk Botswanába történő ismételt beléptetéséért az ügyintéző 40 pulát (ez a botswanai pénznem) kért, a nyugtára 20-at írt, és a valóságban 30-at tett el.

(Az imént megállított minket egy botswanai rendőr egy ellenőrző pontnál. Kifejezte aggodalmát, hogy nagyon lepukkantnak látszunk. Jézusom, ha már ő is ilyennek lát minket, vajon hogy nézhetünk ki? Elmondtuk neki, hogy Zimbabwéből jövünk, és elég fáradtak vagyunk. Azzal búcsúzott tőlünk, hogy reméli, hogy biztonságban megérkezünk. E reményében mindhárman osztozunk. Egyébként csak a legjobbakat mondhatom minden egyes botswanairól, akivel találkoztunk és beszéltünk. Mindannyian, kivétel nélkül kifejezetten kedvesek és barátságosak voltak velünk. Mellesleg ugyanezt mondhatom el a néhány zimbabweiről is, akivel kapcsolatba kerültünk az országukban töltött rövid idő alatt.)

A délután jelentős része azzal telt el, hogy visszaautóztunk az igen rossz minőségű, a tegnapi beszámolóban már említett úton Natába. Mivel előre tudtuk, hogy mi vár ránk, lélekben felkészültünk az órákig tartó kínkeserves előrejutásra. Így jobban is viseltük, mint tegnap. És persze segített az is, hogy mégis csak a Viktória vízeséstől jövünk. Ki ne bírna ki 4-5 óra zötyögést ezért az élményért? Natából este 6 órakor nyugatnak indultunk, az onnan mintegy 300 km-re lévő Maun felé. Egy darabig jó volt az út, aztán egyszer csak egy olyan útakadály következett, ami a kis Gavroche párizsi barikádjának is beillett volna. Ettől egy kicsit elbizonytalanodtunk, ám ekkor szokás szerint jött a segítség: egy, akár hivatalos személynek is nézhető fickó az útakadály melletti benzinkútnál ránk köszönt, és elmondta, hogy merre van az út folytatása. Sőt, azt mondta, hogy kövessük, majd megmutatja a helyes irányt. Így is történt. Búcsúzóul a lelkünkre kötötte, hogy óvatosan vezessünk, mert a Maunig hátralévő 200 km-en elég rossz az út, tele van lyukakkal. Szerencsére azóta ennek a 200 km-nek a nagy részén túl vagyunk. Hamarosan megérkezünk Maunba, és ha a sors is úgy akarja, szállást is találunk, esetleg árammal és meleg vízzel. Én pedig most annak is örülök hogy megírtam ezt a blogbejegyzést, így ezzel ma este már nem kell bajlódnom.