Freddie Mercurynak - sajnos - elég komoly köze volt az AIDS-hez. Szváziföldnek – sajnos – szintén elég komoly köze van az AIDS-hez. Ezért talán nem ok nélkül gondoltam, hogy ha a The Swazi Times című helyi napilapban bármilyen okból írnak FM-ról, akkor annak is köze lesz az AIDS-hez. Tévedtem. Az AIDS által katasztrófa-helyzetbe sodort ország vezető napilapja számára lényegtelen, hogy FM az AIDS miatt halt meg. Ellenben az lényeges, hogy a tavalyi év brit pop-szenzációja, Mika Bejrútban fog koncertezni. És Mika zenéje hasonlít a 80-as évek pop-ikonjának, FM-nek a zenéjéhez, sőt, még énekel is róla a Grace Kelly című dalában. Ez hír Szváziföldön. Az AIDS-szel kapcsolatos kérdések ellenben ma sem jelentettek hírt a mbabanei napilapokban. Persze teljesen logikus a dolog: ha a FM-t említő cikkben szó lenne a betegségéről, akkor igazán nehéz lenne nem megemlíteni, hogy hoppá, nekünk is van ám néhány hasonló betegünk. No nem sok, csak úgy 420000. De miért vesztegetnénk rájuk a drága nyomtafestéket? Hiszen nem is olyan sok ez a 420000, pl. 160000-rel kevesebb, mint ahányan nem HIV-pozitívak vagy AIDS-esek az országban. Így tehát a 420000 HIV-pozitív vagy AIDS-es szváziföldi továbbra sem érdemel meg egyetlen szót sem a napilapokban. Kétségtelenül sokkal megnyugtatóbb a szombat éjjel hatalmas pezsgős-kaviáros vacsora keretében megválasztott új Miss Swaziland szépségkirálynői uralkodásának első dolgos hétköznapjáról beszámolni, melynek során a szép hölgy barátnőivel nagy feltűnést keltve fel-alá furikázott Mbabane utcáin a szponzoroktól kapott citromsárga Ford Ka-val. Tulajdonképpen nem sok értelme van, hogy ha Mbabanéban járok, akkor mindíg megveszem mindkét angol nyelvű napilapot, de a tűzgyújtáshoz úgyis szükségem van papírra. Tüzet pedig gyújtanom kell minden este, mert egyre hidegebb van.

Ha már a popsztároknál tartunk: ma én is egy kicsit annak éreztem magam...:)... és ezzel régóta dédelgetett álmom teljesült... Délelőtt 11 óra körül legalább száz visító, kiabáló, egymást és engem lökdöső gyerek szoros gyűrűjében álltam a Pigg’s Peak-i Nazarene Missionary Primary School poros udvarán, és nem tudtam úgy megmozdulni (amikor egyáltalán meg tudtam mozdulni) vagy megszólalni (amikor egyáltalán meg tudtam szólalni), hogy a gyerekek ne visítsanak fel, ne kiabáljanak, ne kövessenek, ne fogdossanak. Levegőt is alig kaptam. Kissé fárasztó volt, mert legalább egy órán keresztül tartott ez az őrület, amit – szándékomon kívül – előidéztem az iskolában. Ma ugyanis a korábban megbeszélteknek megfelelően felkerestük a Mage iskoláját. 471 gyerek tanul itt, közülük 68 árva, és az igazgatónő elmondása szerint sokan vannak akik még nem árvák, de azok lesznek, mert betegek a szüleik. Az AIDS-ről természetesen most sem esett szó, csak arról, hogy a szülők betegek, a gyermekek árvák, vagy azok lesznek. Hogy miért, az mintha nem lenne fontos. Az igazgatónő kis szobájában több mint 30 különböző serleget, kupát és oklevelet számoltam össze, miközben beszélgettünk vele, ezeket az iskola diákjai nyerték különböző ének- és tanulmányi versenyeken. Van ének-duónk, -kvartettünk, -szextettünk, kiskórusunk, nagykórusunk – mesélte a középkorú, elegánsan öltözött hölgy. És én vagyok az énektanár – tette hozzá mellékesen, öntudatosan mosolyogva. Az iskola sárgára festett, egyszintes, bádogtetős épületekből áll, az udvara szépen rendezett. Az igazgatói iroda előtt egy kisebb tanteremnyi méretű terepjáró parkolt. Miután átestünk az igazgatónővel folytatott rövid bemutatkozó beszélgetésen, Jennifer és három segítője elkezdett interjúkat készíteni az igazgatónő által kijelölt három árvával.

Korábban már röviden szóltam ezekről az interjúkról, majd még fogok is, ha lesz időm (a sok lapszemlézés és blog-írás mellett) átnézni a kérdőíveket. Őszintén szólva eddig igazából én sem tudtam, hogy mi is ennek a nagy interjúzásnak a lényege, de ma végre megértettem. A Jennifer által képviselt Youth Assets nevű szervezet komoly támogatókkal rendelkezik, és természetesen szeretne további támogatókat is szerezni, akiknek a pénzéből szváziföldi árvákat támogatna. Azonban a támogatók nem szeretik az ablakon kidobni a pénzüket, ehhez ugyanis nem kellene azt a Youth Assets-nek adniuk, hanem bizonyára meg tudnák oldani házon belül is. Ezért aztán azt várják el, hogy a Youth Assets a lehető leghatékonyabban, és a lehető legjobb célra használja fel az adományokat. A Jennifer által kidolgozott terv lényege az, hogy a pénz leghatékonyabb felhasználása érdekében olyan 13-24 év közötti szváziföldi árvákat fognak támogatni, akik maguk gondoskodnak a családjuk fenntartásáról, és a leginkább rászorulnak a segítségre. Akik tehát vagy teljesen árvák, és nincs olyan felnőtt rokonuk, szomszédjuk, ismerősük, tanáruk, akik segítenék őket, vagy pedig nem teljesen árvák, de a szüleik, vagy a még életben lévő szülőjük, nagyszülőjük, egyéb velük élő rokonuk beteg, és ezért nem tud gondoskodni róluk. Rengeteg ilyen gyermek van az országban, több tízezer, ezek közül kell kiválasztania a Jennifer vezette csapatnak azokat, akik a leginkább rászorulnak. Ez természetesen lehetetlen küldetés, hiszen egyrészt ehhez minden árvát meg kellene hallgatni az országban, ami nagyjából 100000-150000 óráig tartana, másrészt pedig nyomor és nyomor között gyakran lehetetlen különbséget tenni. Ezért kell valamiféle előszűrést alkalmazni. Jelen esetben az előszűrést az jelenti, hogy az állam által létrehozott OVC- (Orphans and Vulnerable Children, Árva- és Veszélyeztetett Gyerekek) központok adnak egy listát a körzetükbe tartozó rászoruló árvák neveivel. A listán szereplő gyerekekkel történő interjú készítésére pedig azért van szükség, mert a lista nem feltétlenül megbízható. Teljesen érthető reakció, hogy ha egy OVC-központ vezetőjétől a fenti kritériumoknak megfelelő, tehát a legrászorultabb gyermekek neveit kérjük, akkor a listára olyan nevek is felkerülnek, akik ugyan nem a legrosszabb körülmények között élnek, viszont az adott OVC-központ vezetőjének ismerősei, a szüleik a vezető barátai vagy azok voltak haláluk előtt. Ezért emberileg teljesen érthető módon a listát összeállító személy megpróbál segíteni nekik azzal, hogy felírja őket. Ugyanígy az is teljesen érthető, hogy a meghallgatott gyerekek, mivel már nem egészen kicsikről, hanem 13-24 évesekről van szó, nem feltétlenül mindíg őszinték. Sokkal okosabbak ennél. Szeretnének támogatáshoz jutni, bármi áron. És ezért tényleg nem haragudhat rájuk senki. Az életük múlhat rajta. Vagy a kistestvérük élete. Vagy a beteg édesanyjuk élete. A többségüknek a világon senki nem segít semmivel, így ha megjelenik a kis sárból tapasztott kunyhójukban vagy egyszerű kis házukban néhány idegen, akiktől segítséget remélhetnek, nyilván mindent meg fognak tenni, hogy meg is kapják azt. Teljesen egyértelmű, hogy valamennyien rá is szorulnak, és meg is érdemelnék a segítséget. De mivel a keret véges, a Youth Assets-nak, és elsősorban Jennifernek az a kegyetlen kötelessége, hogy a szponzorok által elvárt leghatékonyabb és leghasznosabb felhasználás érdekében kiválasszon közülük annyit, amennyit felelősséggel tud segíteni. A válogatás során a legfontosabb szempont a rászorulság mértéke. Tragédia leírni, de így van: az a kisgyerek, aki rövidke élete minden egyes napjának minden egyes percében nagyon éhes, de életben marad, mindaddig nem kerül fel a támogatottak szűk listájára, amíg olyanok is vannak, akik konkrétan éhenhalnának a segítség nélkül. Másrészt azért is szükség van az interjúkra, mert szerencsére nem a Youth Assets az egyetlen ilyen szervezet, mások is próbálnak segíteni. Mindannyian a legrászorultabbakat keresik, így törvényszerű, hogy időnként ugyanazokat a gyerekeket találják meg. És bár valószínűleg az sem lenne elég, ha egy-egy igazán rászoruló, családfenntartó, kistestvéreiről vagy beteg szüleiről gondoskodó gyermeket több szervezet is támogatna, mégis csak hasznosabb, ha a szervezetek egymás munkáját nem keresztezve más-más gyermekeken próbálnak segíteni, hogy ezáltal minél többen részesüljenek legalább a puszta életben maradáshoz szükséges és elégséges segítségben. Mindezek miatt van tehát szükség ezekre az interjúkra. Jennifer mellett a már említett két fiatalember és egy hölgy vesz részt az interjúk elkészítésében (valamennyien önkéntesek). Mivel ők itt nőttek fel és itt élnek, sokkal jobban ismerik a helyi körülményeket, mit ahogy mi valaha is fogjuk, és sokkal könnyebben észreveszik, ha esetleg valaki nem teljesen őszinte. Valamint azért is fontos a munkájuk, mert az interjúk angol és siswati nyelven készülnek, annak érdekében, hogy kevesebb legyen az értelmezési vagy fordítási hiba.

Miután Jenniferék elkezdték a beszélgetéseket, én elindultam az iskola hátsó udvara felé, ahol a nagyszünet miatt rengeteg gyerek üldögélt, játszott, szaladgált. Eleinte kicsit félve méregettek, aztán leültem néhányuk közé egy farönkre, és felhasználva összes siswati-tudásomat elkezdtem velük beszélgetni. Még mielőtt a végére értem volna az általam eddig elsajátított szavak papagájszerű elmotyogásának (a mai állás szerint ezzel kb. 15 másodpercig tudom húzni az időt), gyakorlatilag az udvaron lévő összes gyerek a nyakamban lógott. Az igazi tömeghisztériát az váltotta ki, amikor – már angolul – megkérdeztem, hogy nem bánják-e, ha készítek néhány fényképet. Na, ekkor elszabadult a pokol. Mindenki rajta akart lenni a képeken, és persze mindenki elsőként akart rájuk kerülni. A nagy igyekezet helyenként verekedésbe csapott át, közbe is kellett lépnem, hiszen mégis csak miattam tört ki a ribillió. Végül aztán komoly arccal és felemelt hangon megfenyegettem őket, hogy ha nem fejezik be azonnal a lökdösődést és kiabálást, akkor nem készítek egyetlen fotót sem. Ez a kilátásba helyezett szankció némileg hatásosnak bizonyult, de a kialakuló rend csak az első pár kép elkészítéséig tartott, aztán megint kitört a háború. Nem szaporítom a szót, az egy órás nagyszünet alatt végig ez ment, alig tudtam értékelhető fotót készíteni az ostromállapot miatt. Csak az javított a helyzeten, amikor a szünet végén mindazok, akiknek a tantermekben volt a helyük, lassan elhagyták az udvart. Ekkor az egyik srác körbevezetett az iskolán. Ez a séta nagyjából úgy zajlott, mint Margaret Thatcher látogatása a Vásárcsarnokban a nyolcvanas évek első felében: a sor elején a kis vezetőm és én, mögöttünk 30-40 fős zsibongó-csicsergő delegáció az iskola tanulóiból. Megnéztem a konyhának helyet adó kis kunyhót is, ahol az ebédet készítik, általában rizst kapnak ebédre a gyerekek.

Ezután jött az iskolalátogatás leghasznosabb része: az éppen zajló írásbeli vizsgákat megzavarva jó néhány osztályterembe besurrantam (már amennyire be lehet surranni egy 20 kg-os fotóstáskával... inkább bevonszoltam magam), és a gyerekek nagy örömére minden tanteremben készítettem pár fotót. Mindenki jól járt, mert nekem nagyjából sikerült elkészítenem azokat a fényképeket, amelyeket terveztem, a tanulók  pedig ezt kihasználva szabadon sugdolózhattak és kileshették a szomszédjuk vizsgafüzetéből a helyes vagy helytelen megoldásokat. Egy nagyon kedves tanárnő részletesen kifaggatott, hogy mi az ördögöt keresek itt, aztán több osztályba is berángatott, mindenhol bemutatott, megkérte a gyerekeket, hogy ne törődjenek velem és nyugodtan írjanak tovább. Ők persze a ceruzájukat eldobva pózoltak és grimaszoltak nekem, szóval jó hangulatban peregtek a percek. A tanárnő megkérdezte, hogy nem akarok-e tanítani náluk, mivel csak egy férfi tanáruk van. Egyelőre nem éltem a megtisztelő lehetőséggel. A legnagyobb sikert kétségtelenül azzal arattam, amikor az ötödikeseknél (a legfelső évfolyamok kivételével minden évfolyam egy osztályból áll, az elsősök pl. 72-en vannak egy osztályban) a tanár kiment a vizsgáról, én pedig ezt kihasználva leültem a székére a tanári asztalhoz, és nagyon szigorúan néztem a diákokra, mintha én lennék a felügyelő tanár. Ilyen visítva röhögést még életemben nem hallottam. Élveztem ezt a pojácáskodást, nem tagadom. Remélem, hogy nem buknak meg sokan miattam. Közben Jenniferék is elvégezték a saját – az enyémnél lényegesen nehezebb és kevésbé szórakoztató – munkájukat, melynek során kiderült, hogy sajnos a három meghallgatott diák közül egyik sem fog támogatást kapni, mivel – bár valóban árvák – hála istennek mindannyiuknak vannak felnőtt segítőik, így nem maguk gondoskodnak a családjukról.

Késő délután Mbabanéban, a Grifter’s Lodge-ban került sor az interjúk kielemzésére és a további tervek megbeszélésére, mivel Jennifer a következő napok programjai miatt jobbnak látta visszaköltözni Mbabanéba, a Grifter’s-be. Én viszont a világért sem hagynám itt a reggelenként a teraszomtól néhány méterre legelésző antilopjaimat, és ezt az egészen kivételes lehetőséget, hogy itt tölthetem az estéimet a természet lágy ölén. Így ma este egyedül vagyok. Úgyhogy nem mentem be Mbabanéba a többiekkel a megbeszélésre, hanem először visszajöttem Malolotjéba, és csak később autóztam be a fővárosba elintézni pár dolgot. A jelen állás szerint viszont sajnos holnap estére már nincs itt szállásom, bár valahogy meg fogok próbálni kikönyörögni valamit a kedves recepciós lányoktól.

Útközben Malototje felé bementem a Pigg’s Peak-i Government Hospital-ba, azaz az állami kórházba. Már korábban mondtam a többieknek, hogy fel szeretnék keresni egy kórházat. Kicsit értetlenül néztek rám, azt kérdezték, hogy beteg vagyok-e... Nem, nem vagyok beteg, csak szeretném látni a kórházi körülményeket - válaszoltam. Vonogatták a vállukat, hogy rendben, menjek csak, de rajtam kívül láthatóan senkit nem érdekelt a dolog. Szerencsére pozitívan csalódtam. A kórház összességében sokkal jobb volt, mint amire számítottam. A bejáratnál Ethel főnővérhez irányítottak, hogy vele beszéljem meg, hogy körbenézhetek-e.

Ethel főnővér egy kedves, kicsit kövér (na jó: teltkarcsú) fejkendős hölgy, valahol 30 és 40 év között. Éppen az ebédjét fogyasztotta, amikor rátörtem. Kicsit értetlenül nézett rám ő is, méregetett, hogy vajon mim fájhat, hogy be akarok jutni a kórházba. De aztán előadtam neki, hogy fotós vagyok, és az a munkám, hogy körbejárjam az országot, és minél több mindent megmutassak a világnak abból, hogy hogy élnek az emberek Szváziföldön. És mivel azt hallottam, hogy ez egy nagyon jó kórház, arra gondoltam, hogy körbenéznék. Rendben, ez elég gyenge szöveg, de bejött, mert Ethel főnővér – miután biztosított róla, hogy ez teljesen szabályellenes, és valójában nem tehetné meg – félbeszakította bizonyára jól megérdemelt ebédjét, és megmutatta nekem az egész kórházat. Természetesen be sem vittem a fényképezőgépeimet... remélem megvan, és meg is lesz az érzékem, hogy tudjam, mikor nem szabad fényképeznem. Tegnap óta úgyis sokat rágódtam ezen.

260 ágyas kórházról van szó, számos kórteremmel, amelyek egy részében a földön is kénytelenek feküdni a betegek, mert kevés a hely. Viszont már majdnem elkészültek az új épületek, azok átadása után kényelmesebben lehet majd elhelyezni a kezelésre szorulókat. Ethel főnővér mindezt kicsit mentegetőzve mesélte el, amit csak azért nem értettem, mert azokban a kórtermekben, amelyekben jártam (és azt hiszem majdnem mindegyikbe legalább benéztem), senki nem feküdt a földön, és az ágyak fele üres volt. Egyedül a gyerekosztály tűnt egy kicsit túlzsúfoltnak. Óriási szemű kicsi gyerekek fehér pizsamában a rácsos ágyakban, kezük az aggódó szülők kezében. Nagyjából az otthoni kórházak beosztásának megfelelő osztályokat láttam, és sem a folyosók, sem a kórtermek, sem a vizsgálók, sem a várótermek és egyéb helyiségek nem voltak rossz állapotban. Kifejezetten nagy a szülészeti osztály, ott van a legtöbb ágy, ha jól emlékszem 70. Az egyik kórteremben belebotlottunk a senior medical officer-be, akinek újra előadtam, hogy miért vagyok kíváncsi az intézményre, ő megértően bólogatott, és áldását adta a további nézelődésemre, sőt, megköszönte az érdeklődésemet. A kórházban négy orvos (köztük egy szakorvos) dolgozik, Ethel főnővér mellett van egy másik főnővér, 45 nővér, és 27 nővér-asszisztens. Műtő egy van, de abban nem jártam, mert éppen zajlott bent egy műtét.

Kicsit félve ugyan, de rákérdeztem a HIV-pozitív betegek kezelésére is. Nagyon furcsa dolgot tudtam meg: az AIDS-betegek a 18-as kórteremben vannak. Hogy mi ebben a furcsa? Nem csak a Pigg’s Peak-i kórházban, hanem Szváziföld valamennyi kórházában a 18-as kórteremben vannak. Ismétlem: minden kórházban a 18-as kórterem az AIDS-eseké. Kicsit bizarr volt, ahogy Ethel főnővér elmesélte, hogy így aztán nem kell megmondani a rokonoknak és ismerősöknek, hogy miért van kórházban valaki, elég annyit mondani, hogy „a tizennyolcasban” van, és abból mindenki mindent megért. Azt is, hogy a beteg nem fog többet hazajönni – mondta mosolyogva. A tizennyolcasból soha, senki nem megy haza. Láthatta a megdöbbenésemet, mert helyesbített egy kicsit, hogy „legalábbis régebben nem mentek haza”, ma már nem így van, mert hozzáférhetővé vált az ARV-kezelés, és a kormány minden kórházba kerülő AIDS-betegnek ingyenesen biztosítja azt, csakúgy, mint a TBC elleni kezelést. Ami azért fontos, mert a legtöbb AIDS-es tüdőbetegségben hal meg. A gond az, hogy kevesen jutnak el a kórházig. Aki eljut, annak ma már szerencsére jók az esélyei, mindaddig, amíg az adott intézménynek rendelkezésére állnak a szükséges gyógyszerek. Ám kevés a kórház, kevés a gyógyszer, kevés az orvos. Csak betegből van sok.

Kifelé menet még a fogorvosi rendelőt is megnézhettem. Ugyan fogorvosa nincs a kórháznak, csak egy valamilyen szájhigiéniai tanfolyamot elvégzett szakápolójuk, de az egyszerűbb dolgokat ő is meg tudja csinálni – biztosított Ethel főnővér. A mintegy fél órás körút végén alkalmi idegenvezetőm végtelenül széles mosollyal köszönte meg, hogy megnéztem a munkahelyét. Mintha nem én tartoznék köszönettel azért, hogy megnézhettem. További jó étvágyat kívánva búcsúztam el tőle, és kicsit jobb érzésekkel hajtottam haza, mint amilyenekkel beléptem az intézmény (nem létező) kapuján.