Ma teljesítettük a tegnapra tervezett feladatot: megkerestük Jennifer családját. Kb. 40 percet kellett autóznunk a dél-afrikai határ felé, amerről pénteken érkeztem. Amikor egy kis keresgélés után megtaláltuk a roppant szegénynek tűnő környéken a házat, először nem nyitott ajtót senki, aztán végül a szomszédok segítségével mégis bejutottunk. A mama nem akart hinni a szemének, amikor megpillantotta Jennifert, hiszen 12 éve nem talákoztak. A papa nem volt otthon, de hamarosan ő is megérkezett a templomból, ahol istentiszteleten vett részt. A jó hír, hogy Jennifer családjának tagjai élnek és egészségesek valamennyien, a mama, a papa és a négy gyerek is. A gyerekek mindannyian Johannesburgban élnek, de a mama és a papa nincs egyedül, mert magukhoz vettek egy kisfiút, Visa-t akinek meghaltak a szülei, így most hármasban éldegélnek. Visa 16 éves, vékony srác, én nem néztem többnek 13-14 évesnél. Kicsit megilletődötten válaszolt a kérdéseimre. Elmondta, hogy három éve került ide, középiskolába jár, amit nagyon szeret, mert a tanárok igazán kedvesek vele. Megkérdeztem, hogy ez mit jelent. „Azt, hogy segítenek, ha problémám van, és odafigyelnek a diákokra.” – válaszolta. Bár még soha nem repült, de pilóta szeretne lenni, ám más ötletei is vannak. Ha a pilótaság nem sikerül, akkor mérnök lesz.

A Babe (siswati nyelven: papa) és a Mage (mama) is  nagyon kedvesek voltak, Jennifert a lányuknak tekintik, pár perc múlva pedig én is a fiúkká léptem elő, és olyan szeretettel viselkedtek velem, mintha ezer éve ismernének. „Let me give a Coke to my son” – azaz: Hadd adjak egy kólát a fiamnak – fordult hozzám a mama, amikor meg akart kínálni egy kis innivalóval. Ez az idősödő házaspár a környéken gazdagnak számít, a bádogtetejű földszintes házban szép bútorok, tv, hűtőszekrény és mosógép is van a nagy étkezőasztal mellett, ami köré letelepedtünk. A kertben jó pár gyümölcsfa áll, ezeket a Babe egyenként végigmutogatta nekem, látható büszkeséggel mesélve, hogy ők soha nem vesznek gyümölcsöt. „Mire a boltba kerül a gyümölcs, addigra már rossz, de a saját fáinkon termő gyümölcsök finomak.” – mondta az istentisztelet miatt elegáns szürke öltönyt viselő, őszhajú férfi, aki engem leginkább gyermekkorom egyik kedvenc tv-meséjének címszereplőjére, Rébusz bácsira (ha jól emlékszem a nevére) emlékeztetett. A mama általános iskolai tanár, úgyhogy amikor ezt meghallottam, megkérdeztem, hogy esetleg felkereshetem-e az iskolát, ahol tanít, és készíthetek-e néhány fotót. Boldog lenne ő is és az igazgató is – válaszolta a kedvesen. „És a gyerekek is nagyon fognak örülni.” – tette hozzá. Úgyhogy kedden fél 11-kor újra találkozom vele az iskolában. Megpróbálta elmagyarázni, hogy hogy találok oda, remélem sikerülni fog... Sok árva gyerek jár hozzájuk, és azzal ellentétben, amit korábban írtam, és amit az interneten olvastam, az állam nem mindegyikük tandíját fizeti, és akiét kifizeti, azt is csak mintegy 6 hónapos késéssel. Az igazgató persze nem teszi meg, hogy kirakja a gyerekeket az utcára.