Hétvége van, így a tényleges munkát, amiért idejöttem, még nem tudtam elkezdeni. Majd csak kedden kezdem a fotózást, mivel hétfőn Jennifer és itteni társai mindenféle, számomra érdektelen találkozókat bonyolítanak az amerikai nagykövettel és minisztériumi tisztségviselőkkel. Mára az volt a terv, hogy elautózunk az ország északi részébe (nagyjából arrafelé, amerre jöttem tegnap a Kruger felől), és megpróbáljuk megkeresni Jennifer „családját”, akikkel 12 éve nem találkozott. Arról a családról van szó, akiknél 2 évig lakott, amikor itt dolgozott 12 évvel ezelőtt. Kicsit aggódva beszélt erről az útról, mivel nem tudja, hogy egyáltalán életben vannak-e még. Mindenesetre vásároltunk nekik mindenféle élelmiszert, a gyerekeknek meg csokit, meglátjuk, hogy szükség lesz-e rá. Ha már a vásárlásnál tartunk, következzenek első benyomásaim Mbabanéról. Talán már az is jelzésértékű, hogy ez a bizonyos vásárlás a mbabanei Superspar áruházban történt, a The Mall nevű beásárlóközpontban. Ami szemben van a másik nagy bevásárlóközponttal a Swazi Plaza-val... Üzletek egymás hegyén-hátán. A Sparban nagyjából mindazt lehet kapni, amit egy otthoni Sparban, ugyanazok a márkák, termékek, ugyanaz a zene szól a hangszórókból, mint ahogy a bevásárlóközpont többi üzletében is mindaz megkapható, ami otthon, a legújabb iPod-tól a Nokia utolsó mobiltelefonjáig, és a legfrisebb amerikai filmeket tartalmazó dvd-lemezekig. Nagyjából azt láttam, amire számítottam: biztos voltam benne ugyanis, hogy a főváros nem haldokló AIDS-esekkel lesz tele. Gyakorlatilag mindenki, akit csak láttam az utcákon és az üzletekben, jól öltözött, a nők kifejezetten elegánsak és csinosak, a fiatalok divatosak és vidámak. A belváros rendezett és tiszta, éjszaka szépen ki van világítva. Mindenki barátságos volt velem, akivel csak kapcsolatba kerültem, a bolti eladótól a parkolóőrig. Nyomát sem látni annak, hogy ez egy olyan ország, amelyben a király már 9 évvel ezelőtt nemzeti katasztrófának nyilvánította az AIDS-et. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a világon Szváziföldön a legnagyobb a szakadék a gazdag és a szegény réteg között. A hivatalos statisztika szerint a lakosság 69 %-a él a szegénységi küszöb alatt, ami konkrétan elégtelen étkezést jelent. A lakosság legszegényebb rétege, az alsó 40 % rendelkezik a jövedelem 13 %-ával, a leggazdagabb rétege, a felső 20 % pedig a jövedelem 56 %-ával. Mbabane (és a kb. 35 km-re lévő Manzini) a leggazdagabb város, így az ország egészére nézve nyilvánvalóan nem lehet következtetéseket levonni abból, amit itt tapasztaltam.
Végül mire mindent elintéztünk, kora délután lett, így a tervezetthez képest jelentős késéssel indultunk el észak-kelet felé. A terv az volt, hogy útközben megállunk itt a Malolotja Természetvédelmi Területen, ahol a szállásunk lesz a következő néhány napban, kipakoljuk a cuccainkat, és majd innen megyünk tovább megkeresni Jennifer egykori családját. Ez a park elég közel van Mbabanéhoz, talán egy fél órát autóztunk a napütésben és már meg is érkeztünk. Egy hatszemélyes 3 szobás kis házban van a szállásunk. Jenniferen láttam, hogy kifejezetten tart a régi családjával történő találkozástól, mively komolyan fél tőle, hogy már nem, vagy nem mindannyian élnek. Kicsit úgy állt a dologhoz, mintha fogorvoshoz menne, érzi, hogy meg kellene látogatnia őket, de fél tőle, hogy kellemetlen lesz. Végül addig-addig magyarázta nekem ezt a helyzetet, amíg kibökte, hogy szeretné, ha holnapra halasztanánk a látogatást, hogy addig erőt gyűjtsön hozzá. Úgyhogy itt maradtunk Malolotjéban, amit nem bántam. Végül is ez is egy nemzeti park, ami ráadásul annyiban különbözik pl. a Krugertől, hogy mivel nagymacskák és hiénák nincsenek, szabadon lehet sétálni bárhol a parkban. 1800 hektáron jórészt növényevő állatok élnek itt, anilopok, zebrák, egy-két elefánt is, és rengeteg fajta madár, közöttük számos ritka afrikai faj. Meg állítólag egy leopárd is, de Jennifer azt mondja, hogy ismeri az egyik itteni parkőrt, aki szerint 8 éve senki nem látta a leopárdot, így hát nagyon nem kell tartani tőle.
Kihasználva ezt a remek alkalmat, a délután napnyugtáig hátralévő részét azzal töltöttem, hogy a fotóállványomat és a fényképezőgépemet a vállamra kapva próbáltam becserkészni a közelben legelésző blesbokokat. A blesbok (biztos van magyar neve is, de arról fogalmam sincs, de a latin neve igazán szépen hangzik: damaliscus dorcas phillipsi) egy gyönyörű antilop, még soha nem láttam korábban, így igazán örültem a lehetőségnek, hogy lefotózhatom őket. Itt ez a leggyakoribb állat, tényleg egész nagy csapatokat láttam. Igazán remek dolog úgy fotózni, hogy az ember megpróbálja a sziklák és a bokrok között bújkálva becserkészni az állatokat, és ha sikerül kb. 20-30-40 méterre megközelíteni őket, akkor aztán lehet kattintgatni. Ennél közelebb nemigen engedtek magukhoz, de azok voltak a legjobb pillanatok, amikor egy kb. 30 egyedből álló csapat megriadt tőlem és nekilódult, hogy arréb vonuljon, én pedig végre mozgás közben tudtam lefotózni őket. Szabadon sétálhattam az afrikai szavannán, körben a végtelenbe nyúló kopár dombok, körülöttem állatok legeltek, én pedig próbáltam közel férkőzni hozzájuk. Olyan volt, mintha vadásznék rájuk, csak sokkal jobb, mert senki nem sérült meg közben, sem ők, sem én. A blesbokokon kívül láttam még egy szép sast, ami szikláról sziklára szökdécselt, és minden kő alá benézett, elég vicces volt, de láthatóan pontosan tudta, hogy mit keres. Állítólag sok kígyó is van itt, köztük a híres fekete mamba, de nagyon nem kellett tartanom tőlük, mivel a közelben lévő domboldalak teljesen ki vannak égve, tehát nem magas aljnövényzetben kellett gyalogolnom. Lassan rámesteledett, fél 6-kor itt már zajlik a naplemente, és 6-ra teljesen be is sötétedik, így visszatértem a házba, és a nap hátralévő részét tűzrakással töltöttem.
Amikor meguntam a tűz felélesztéséért és/vagy életben tartásáért folytatott hiábavaló harcot, megpróbáltam egy kicsit megismerkedni a helyi nyelv, a siswati szépségeivel, hogy legalább néhány alapvető kifejezést el tudjak makogni. A siswati nyelvet mintegy 1,2 millió ember beszéli. Nemcsak Szváziföldön, hanem a dél-afrikai alkotmány szerint Dél-Afrikában is hivatalos nyelv. A Niger-Congo nyelvcsalád déli-bantu csoportjába tartozik, két fő dialektusa különböztethető meg: a tithiza és a yeyeza, de ezeken belül van négy al-dialektusa is, amelyek elterjedtsége nagyjából az ország négy tartományának határaihoz igazodik, ennek megfelelően beszélhetünk hhohho, lubombo, manzini és shiselweni-dialektusról. Írott nyelvként nagyjából a 19. század második fele óta létezik, amikor az ide érkező misszionáriusok írásba foglalták. Az ország függetlenné válásáig, azaz 1968-ig lényegében csak vallásos szövegek léteztek írásban siswati nyelven, utána kezdődött meg a nyelv írott formájának igazi térhódítása, először tankönyvek, majd irodalmi művek is elkezdtek megjelenni ezen a nyelven. Ezen az elméleti alapvetésen nem túl nem sokat sikerült egyelőre elsajátítanom, de néhány szót és kifejezést már nagy biztonsággal tudok használni: sawubona: szia, jó napot; ngiyabonga: köszönöm; yebo: igen; cha: nem; Unjani? : Hogy vagy?; Ngikhona: Jól vagyok.
Éjjel egy óra körül feküdtem le. Előtte még kiálltam egy kicsit a milliárdnyi csillag alá és hallgattam a nagy afrikai csendet. Ahogy öregszem két dolog tölt el egyre növekvő csodálattal: a csillagos ég fölöttem, és ... A másikat le sem írom, mert hülyén hangzana tőlem. Milyen kár, hogy ezt nem én találtam ki, hanem Kant... de tőle legalább nem hangzott hülyén a mondat második fele sem...
