Gyengéd... költemény
Éjjel jő éjjel után!
Lefekszünk és várjuk, hogy visszatér
Sobhuza király.
Atyánk, tovább kellene lépnünk,
Nemzetünk elég erős,
hogy szembenézzen az igazsággal
Minden napon, mely anélkül múlik el, hogy megjelennél.
Elmélkedjünk hát oroszlánunk halálán,
Erős volt, és folyékony, mint egy folyó.
Nem számít már, hogy minden éjjel
Sobhuza visszatértére várva fekszünk le.
Halála gyengéd sebeket ejtett rajtunk,
Életreszólóakat
És gyógyíthatatlanokat.
Nem, nem őrültem meg. Ezt a verset szerencsére nem én írtam. Csak lefordítottam angolról, Oswald Basize Dube műve, és egy ma vásárolt könyvben találtam. A szerző az előző király halálára írta. Írt ezen kívül még pár hasonlót, és jó néhányat a király dicsőítésére is. Talán valami udvari költő volt, nem tudom. Nagyon vicces kis könyv, különösen a „folyékony volt, mint egy folyó” sor tetszett meg, ezért is választottam ezt a művet a fordításra. Az öreg Sobhuza király, akinek emléket állít, 61 évig uralkodott, és olyan hasznos intézkedések fűződnek a nevéhez, mint a politikai pártok – mai napig tartó – betiltása. Kétségtelenül csak a baj van velük. A király 1982-ben bekövetkezett sajnálatos halála után 4 évig az egyik felesége uralkodott régensként, amíg a jelenlegi király, III. Mswati be nem töltötte a 18. életévét. Ha már a királyoknál tartunk: nagy eseményre készül az ország, amit itt hivatalosan úgy neveznek, hogy 40/40-es ünnepség. Az ország ugyanis 40 éve független (1968. szeptember 6-án szűnt meg a brit uralom), és III. Mswati király idén tölti be a 40. életévét. Nem hivatalosan viszont úgy nevezik az ünnepséget, hogy 40/40/40, amivel nem csak a 40 éves függetlenségre és az ugyancsak 40 éves királyra, hanem arra is utalnak, hogy 40 millió emalangenibe fog kerülni az ünnepség (mintegy 800 millió Ft). Amikor a helyiekkel folytatott beszélgetésekben szóba került a téma, mindenki felháborodva szólt róla, hogy az adófizetők pénzét ilyen ostobaságra költik. Olyan prominens személyiségek lesznek jelen az ünnepségen, mint Robert Mugabe zimbabwei elnök, a közismert tömeggyilkos, aki épp most választatja magát újra – egyetlen jelöltként - n+1. alkalommal. Bár komoly bajom van a helyi újságokal (mindjárt elmondom, hogy mi a problémám), egy jó cikket mégis találtam valamelyik nap, a szerző, Thulani Thwala „Home away from home” (Otthon távol az otthontól) című cikkében hosszasan ír arról, hogy Mugabét gyakorlatilag sehol a világon nem tekintik már szalonképesnek, különösen nem azokban az országokban, amelyek Szváziföldet sok pénzzel segítik, és a király mégis fontosnak tartotta őt meghívni a szülinapi partijára. Nagyon kemény cikk, nem csak Mugabe meghívásával, hanem az egész 40/40-es ünnepséggel foglalkozik: „...Nézetem szerint az elmúlt 40 évben annyi mindenben vallottunk kudarcot, hogy ideje koccintanunk erre egyet, egy olyan bohóc társaságában, mint Robert (Mugabe)... Sok millió emalangenit fogunk elkölteni a semmi ünneplésére. Szerintem ezt a pénzt azokra a projektekre kellene inkább költeni, amelyek örökre megváltoztatnák és jobbá tennék Szváziföld életét. Én személy szerint azt vártam a kormánytól, hogy éjt nappallá téve dolgozzon a Lubombo Kórház befejezésén, hogy befektetőket szerezzen az üzemen kívüli bányák újraindításához, hogy új munkalehetőségeket teremtsen, hogy víztározókat építsen az aszály sújtotta területeken történő gazdálkodás érdekében, hogy gondoskodjon arról, hogy a kórházak ne temetők legyenek... Mindezek a dolgok együttesen tökéletes születésnapi ajándékot jelentettek volna a 40. életévét betöltő királynak, és segítettek volna megfeledkezni arról a felháborító tényről, hogy bár 40 éve függetlenné váltunk, de nincs semmi más, amit felmutathatnánk, mint az éhenhaltak sírjai... Mit tanulhatunk egy olyan embertől, mint Robert (Mugabe)? Valóban arra van szükségünk, hogy ilyen idióták jöjjenek hozzánk? Miért tesszük ezt? A legfontosabb donor-országaink éjjel-nappal azon dolgoznak, hogy Robertet (Mugabe) és társait minden lehetséges módon szankcionálják, mi pedig közben azzal vagyunk elfoglalva, hogy megvessük az ágyát.” Hmmm... remek írás. Egyébként az a bajom a helyi újságokkal, hogy bár amióta itt vagyok, minden nap több napilapot is megvettem és átnéztem, egyetlen cikket, hangsúlyozom: egyetlen mondatot sem találtam bennük a HIV-vírusról és az AIDS-ről. Egy olyan országban, amelyben minden nap százak halnak meg az AIDS miatt. Amelynek csökken a lakossága az AIDS miatt. Amelyben 10 emerből – a gyermekeket is beleértve - 4 fertőzött. Ma több embert is megkérdeztem arról, hogy hogy lehetséges az, hogy az újságokat nézve előbb tudom meg azt, hogy mit nyilatkozott a Chelsea új edzője, Scolari, mint hogy létezik a világon egy AIDS nevű betegség. Hogy még a Brazíliában zajló röplabda világupa szerb-orosz meccse is megérdemel egy fényképes beszámolót egy szváziföldi napilapban, miközben az AIDS-ről egyetlen újságban sincs szó. A válasz csak annyi volt, hogy ezért van ennyi AIDS-es. Mert hivatalosan mintha nem is létezne ez a betegség. Senki nem beszél róla. Ma találkoztam Szváziföld svájci nagykövetének a fiával. Szimpatikus srác, jót beszélgettünk, ő is azt mondta, hogy nem is fogok találni az újságokban semmit erről. Miután elköszöntünk tőle, Jennifer elmondta, hogy a srácnak két testvére halt meg a közelmúltban. De persze ő sem mondta azt, hogy AIDS-esek voltak. Csak annyit, hogy meghaltak. Az AIDS miatt meghalni bűn. Szégyen.
Ma egész délután az északi régióban autóztam, elmentem majdnem a dél-afrikai határig. Jennifernek olyan programjai voltak, amikhez nekem nem volt kedvem (ebéd az árvaházakkal kapcsolatos valamilyen tisztséget betöltő hölggyel, aki az OVC-ket - Orphans and Vulnerable Children / árva és veszélyeztetett gyerekek - segít kiválasztani, találkozó az amerikai nagykövettel, majd a Világ Élelmezési Program helyi vezetőjével, aki élelem helyett 100 takarót ad nekünk, amit odaadhatunk a megkérdezett – éhező - árváknak, mondván, hogy a rendelkezésükre álló élelmet majd ők kiosztják, stb.), és amelyeken úgysem tudtam volna fotózni, így egyedül autózgattam. Pigg’s Peak után elkanyarodtam kelet felé, majd egyszer csak véget ért alattam a térképen főútnak jelzett út, és egy földútban folytatódott. Azon haladtam egy jó darabig, a portól alig láttam, míg végre néhány hegyen átkelve találtam egy kis falut, Endzingenit. Bádogtetejű házak és kunyhók a domboldalakon, egy kis bolt és egy iskola, nagyjából ennyi. Sétáltam egy picit, persze jöttek a gyerekek, és már az út túloldaláról kiabáltak és vigyorogtak. Ritkán fordul elő velem ilyesmi, pedig sokszor voltam hasonló körülmények között, de most nem éreztem túl kényelmesen magam. Olyannyira nem, hogy bár lett volna rá lehetőségem, de mégsem fotóztam, elő sem vettem a kamerát. Nem mondanám, hogy egyértelműen barátságos volt a hangulat, bár ellenségesnek sem nevezném. Láthatóan nem értették, hogy mit keresek ott. Talán nem is szabadna így, cél nélkül ilyen helyekre mennem. Talán nem etikus ez az egész, amit csinálok, miközben fotóst játszom. Talán úgy érzik, hogy jött egy hülye fehér a piros kocsijával, és csak meg akar bámulni minket, ugyanúgy mint a zebrákat és impalákat egy nemzeti parkban, aztán továbbhajt és elfelejti az egészet. Nem tudom. Rossz érzések kavarogtak bennem, meglepő módon elkezdtem fizikailag is rosszul érezni magam, és hirtelen szerettem volna máshol lenni. Bárhol. Nos, ez nem tűnt megoldhatatlannak, mivel autóval voltam. Visszavezettem a földúton Pigg’s Peak-be, majd tovább a határ felé. Egyszer csak észrevettem az út mellett a Mage-t, azaz a tegnap megismert mamát. Megálltam és kiszálltam, közben persze ő is észrevett, és „Oh, Paul, what brings you here again?”, azaz „Ó, Pál, mi szél hozott megint erre?” kérdéssel üdvözölt. Kicsit beszélgettünk, megerősítette, hogy nagyon várnak minket holnap az iskolában, sőt az igazgató olyan izgatott lett az érkezésünk hírétől, hogy azt szerette volna, ha már ma megyünk. Kijelöltek 3 árvát is, akikkel hosszabb beszélgetést folytathatunk. Remélem azért szavalókórusokkal és egyéb látványosságokkal nem készülnek... jobb szeretném az iskola mindennapi működését látni, nem pedig valamiféle kényszeredett bemutatót. Mindenesetre a Mage kedvességétől elmúltak a rossz érzéseim.
Ma végre voltak felhők a naplemente-fotózáshoz. Az előző pár naplementét nem fotóztam le, mert bármilyen lenyűgöző is a környező táj, felhők nélkül valahogy üres volt az egész, ahogy belenéztem a keresőbe. Ma viszont megjöttek a felhők, tehát nem halogathattam tovább a „Giccsbe hajó naplemente-fotók elkészítése” című kötelező kűr előadását. Így vacogva bár - de törve nem - fotóztam a csípős esti szélben a Malolotja körül emelkedő hegygerinceket. Vacogva kezdtem kora reggel (megint a blesbokok után kajtatva a kiégett domboldalakon), vacogva is fejeztem be este, jól van ez így.
