Jó tíz nappal ezelőtt, amikor Emesével egyszer kisétáltunk kendőket venni a leprások szövőházába, újra találkoztunk Magnus-szal, a svéd fickóval, akiről Emese írt korábban. Magnus kint lakik Sundarpurban, a leprások falujában, ő az, aki a „fair trade” minősítés megszerzésében próbál segíteni nekik a szövőház termékeivel kapcsolatban. Elmondta, hogy megnézte a YouTube-on a kis filmünket, amit két évvel ezelőtt készítettem, majd beszélgetés közben valahogy úgy alakult, hogy felajánlottam, hogy készítek a leprás közösségről egy hasonló filmet, ha úgy gondolja, hogy tudják használni valamire. Örült az ötletnek, így aztán belevágtam. Az azóta eltelt időt azzal töltöttem, hogy kitaláljam, hogy miről szóljon a film, és elkészítsem a szükséges felvételeket. Interjúkat készítettem, és sok órányi felvételt mindenfelé a faluban. Valamelyik nap elautóztam egy másik leprakolóniára is, hogy ne csak ezt lássam.
Hálás vagyok az embereknek, akikkel találkoztam és beszélhettem, mindenki nagyon kedves volt velem. És senkin nem éreztem, hogy bármit szeretne tőlem. Beérték a pár percnyi figyelmemmel, meg azzal, hogy néhány másodpercre láthatták az arcukat a fényképezőgép vagy a kamera kijelzőjén.
Tegnap este két kedves bácsival üldögéltem a kis szobájukban, valahol a leprás falu csendes végén, távol az állandó gyerekzsivajtól. Csak azért nem írom, hogy hármasban üldögéltünk, mert rengeteg szúnyog is volt velünk, meg egy darabig egy félszemű szürke macska is. Az egyik öreg tésztát gyúrt, a másik egy fatüzelésű kis kemencére tett vaslapon megsütötte a tésztát, majd az így elkészített chapati elfogyasztása után modellt ültek nekem. Az idillt csak az törte meg, hogy időnként ki kellett mennem az udvarra levegőért, olyan füst volt a kis szobában. Holnap reggel elhagyjuk Raxault. Az este emlékére az ő fotóikkal búcsúzom.
.jpg)
.jpg)
