Már csak 3 napot vagyunk itt Raxaulban. Összességében kicsit meglepő, hogy most sokkal kevesebb figyelmet kapunk, mint korábban. Nem tudom, hogy ez minek tudható be, de remélem nem annak, hogy valami kifogásuk van ellenünk. Ezelőtt 2 évvel persze itt volt Roopa, a szülész-nőgyógyász vezetőorvos, aki egy biztos pont volt. Ennek ellenére úgy érzem, hogy ennél többről van szó. Talán az új kórházigazgató miatt, talán valami más miatt változott meg itt a hangulat és nem feltétlen jó értelemben. Amennyire tudok, próbálok segíteni, főleg abban, hogy a fiatal orvosokat megtanítsam valamire, hogy segítsek nekik, ha valami nehézség merül fel egy műtét során vagy nehezebb esetek során a döntéshozatalban. Összességében nagyon nehéz itt dolgozni, van egyfajta általános nemtörődöm mentalitás, és aki nem ilyen, az a kivétel. Természetesen ez a munka minőségének rovására megy, és végső soron azt eredményezi, hogy a munka rossz hatásfokú.
Az is érdekes, hogy próbálna az ember a nők egyenjogúsága érdekében több tisztelettel fordulni feléjük, elmondani nekik, hogy mi fog velük történni, de mintha a legtöbben ezt nem is akarnák. A legutóbb megkérdeztem az egyik betegünket, hogy hol lakik (általában az egyik fiatal orvos szokott nekem tolmácsolni vagy az egyik nővér). Azt szerettem volna megtudni, hogy szükséges-e a szülést megindítani. Mert ha 8 órára lakik a kórháztól, akkor érdemes a szülést megindítani, de ha a közelben, akkor megvárhatjuk, hogy „saját” fájásai legyenek. Nem tudta megmondani, hogy hol lakik, azt sem, hogy milyen messze a kórháztól. Azt mondta, kérdezzük meg a férjét. Egy másik nő egy nagyobb babával jött szülni. Kíváncsi lettem volna, hogy az első gyermek, akit megszült, milyen súlyú volt, hogy természetes szülés volt-e. A nő ezekre a kérdésekre nem tudott válaszolni, nem tudta megmondani, hogy normál hüvelyi szüléssel szülte-e meg az első gyermekét, és azt sem, hogy hány kiló volt. Nekem úgy tűnik, hogy a nők nagy része valami passzív lelkiállapotban éli az életét, csak történnek körülöttük a dolgok. De természetesen nem voltam itt eleget ahhoz, hogy erről valóban véleményt formáljak, ez csak egy benyomás, még ha elég határozott is.
Az rendszeres probléma a szülőszobán, hogy ha lány gyermek születik, akkor meggyanúsítanak minket, hogy elcseréltük a gyereküket. A fiú azért nagyon fontos, mert a haláluk után, amikor elégették a testüket, csak fiúgyermek szórhatja bele a hamut a folyóba, csak így térhetnek végső nyugalomra. A fiúgyermek a hindu hit szerint a kulcs a végső nyugalomhoz, legalábbis valaki így magyarázta nekem. Még ennél is rosszabb szokás, hogy a szülés után 7 napig a hinduk nem fürdenek és a gyereket sem fürdetik. Természetesen rengeteg sebfertőzéssel lehet számolni.
Az utóbbi napokban két drámai esetünk volt. Az egyik egy komplett méhlepény leválás volt, a terhes nő, habár járt terhesgondozásra, erős vérzéssel jött be. Ez egy olyan állapot, amit nem lehet a terhesgondozással kiszűrni. Mivel mikor jött, még láttunk szívhangokat, a műtőbe rohantunk. A helyi nővérek és orvosok csak néztek, mert majdnem azzal a sebességgel rohantam a műtőbe, mint otthon, azóta is azt emlegetik. Úgy gondoltam, hogy itt minden másodperc számít (itt általában a sürgős eset egy órát, az életveszély egy fél órát jelent). A gyereket minden erőfeszítésem ellenére, sajnos csak több perc után sikerült újraéleszteni. Az anyuka szerencsére egyelőre jól van. Remélem fürdeni fog és nem kap valami fertőzést. A család persze háborgott, hogy jártak terhesgondozásra, miért történt ez. A világ mégiscsak mindenütt nagyon hasonló. A másik érdekes eset egy súlyos fejlődési rendellenesség volt, a babának az egész koponyája és agya hiányzott. Ezt már a terhessége 13. hetében észrevették, és az egyértelműen életképtelen magzat miatt javasolták a terhesség megszakítását. Viszont a nő csak tegnap jött vissza, a terhessége 46. hetében. Igen, a 46. héten. Hihetetlen. Volt némi kétségem, hogy ez a baba normál úton meg tud-e születni, de végül is úgy lett. Ma megnéztem szegényt, még élni fog néhány órát.
Végül Pariról szeretnék beszámolni, ő itt az egyik fiatal orvos. Valahol a tengerparton született, egy hihetetlen szegény családban. Mutatott egy képet a házukról, ami konkrétan egy bambuszkunyhó volt. A családja hindu, négy írástudatlan testvére van. Ebből a környezetből Pari kitartó tanulással, ösztöndíjjal eljutott az orvosi egyetemre. Azt mondta, hogy nagyon szégyellte magát, mert ott csak két lyukas nadrágja volt, amit fel tudott venni. Mikor a családja nem küldött neki pénzt, akkor négy hónapig harminc dollárból élt, így csak naponta egyszer evett. Fiatalkorában a Bibliában talált vigasztalást, és így áttért a keresztény hitre, ami persze nem volt jó pont a hindu családban. Most a családja ki akarja házasítani, főként anyagi okokból, hiszen egy orvosért a lány családja nagy hozományt fizet majd nekik. Mondtam, hogy ez Európában szerencsére nem így zajlik. A többi orvos általában támogatóbb családból származik, így nem kellett ilyen megpróbáltatásokon átmenniük.
Arról is beszélgettem egy másik fiatal doktornővel, hogy itt Indiában szinte mindenkinek van vallása és azt gyakorolja is. Valahol le kell tenni a voksodat.
Hát ennyi, Palkó sajnos beteg egy kicsit, állandóan a taknyos kisgyerekek lógnak a nyakában, akárhová megy, úgyhogy nem is csoda. Ma reggel elautózott egy távolabbi leprakolóniához, hogy ne csak azt az egyet lássa, ami itt van mellettünk, szóval dolgozik az új filmen. Én sem láttam még semmit a felvételeiből, szóval kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.
Maminak és minden más Katalinnak nagyon boldog névnapot kívánunk!
