Mielőtt Emese tavaly először ideutazott, több útikönyvben is megnéztük, hogy mit írnak Raxaulról. Amit találtunk, az nem volt túl bíztató. Nagyjából úgy lehet összefoglalni, hogy Raxaul egy koszos, visszataszító porfészek, lehetőleg próbáld elkerülni, hogy itt kelljen töltened akár egyetlen éjszakát is. Ha valamilyen elkerülhetetlen okból mégis muszáj lenne itt maradnod, akkor inkább menj át aludni a nepáli-indiai határ túloldalán található Birganjba. De régóta tudom, hogy az útikönyvek, különösen, ha a nyugati civilizáció jóllakott gyermekei írják őket, hajlamosak a drámai túlzásokra. Azonban sajnos azt kell mondanom, hogy Raxaul esetében a jellemzés meglehetősen pontos. Voltam már néhány szerencsétlennek látszó helyen az elmúlt huszonöt évben, de Raxaul ott van valahol a lista élmezőnyében.
A kórház kapuján kilépve azonnal belecsöppen az ember az indiai vidéki élet szépségeibe, lepusztult épületek, úttalan utak, szegénység. Mindazonáltal nem a bádogkunyhós, reménytelennek tűnő szegénység, mert azért igazi házak vannak a környéken. És az emberek nagyon kedvesek. Egyetlen kivétellel csak pozitív reakciókkal találkoztam fotózás közben. Ez a kivétel a raxauli pályaudvar állomásfőnök-helyettese volt, aki kis híján leordította a fejemet, amikor az állomáson fotózni akartam. Próbáltam megnyugtatni, hogy ne aggódjon, nem akarom felrobbantani a pályaudvart, de idegállapotát tekintve az értelmes párbeszéd esélye meglehetősen csekélynek tűnt, így ráhagytam a dolgot.
De a pozitív élmények sokkal fontosabbak. Így például az, amikor az első fotózással töltött napon bementem egy iskolába, és önmagában azzal, hogy fényképeket készítettem, sikerült hisztérikus tömegjeleneteket előidéznem. A gyerekek visítva-lökdösődve akartak rákerülni a fotókra, majdnem szétszedtek, az egész a pár évvel ezelőtti szváziföldi iskolai fotózásokra emlékeztetett, csak talán még azokon is túltett. Az igazgató aztán nagy nehezen rendet tett a gyerekek között, felsorakoztatta az egész iskolát a tiszteletemre az udvaron. Kicsit zavarban is voltam, ahogy a gyerekek az igazgató kezében található, időnként jól megsuhintott vesszőtől tartva, pisszenés nélkül álltak hosszú sorokban, én pedig, mint Rákosi elvtárs, sétálgattam közöttük. Még integettem is. Egy-egy nebulóhoz odahajoltam, és szánalmas hindi nyelvtudásom alkalomhoz illő vagy nem illő elemeit puffogtatva megsimogattam a buksijukat. Aztán még énekeltek is nekem. A végén meg kellett ígérnem az igazgatónak, hogy viszek neki majd kinyomtatott fotókat. Persze megígértem, de még nem tudom, hogy ezt az ígéretet hogy fogom betartani. Raxaulban ugyanis - sok egyéb mellett - fotót nyomtatni sem lehet.
Ízelítőül néhány fotó az iskolából és környékéről:
A szép élmények között meg kell említenem az első nap tartott előadásomat is. Az történt, hogy az érkezésünk utáni reggelen részt vettem az orvosi értekezleten. Nem vagyok ugyan orvos, de gondoltam, hogy bemutatkozom az orvosoknak. Elvégre a következő pár hétben itt fogok lábatlankodni a kameráimmal, ugyanis szabad bejárásom van a műtőktől a kórtermekig mindenhová, legalább tudják, hogy ki zavarja meg állandóan a munkájukat. Az értekezleten Sunil bemutatott, elmondta, hogy fotózni fogok a kórházban és a környéken. Erre az egyik orvos felvetette, hogy tarthatnék egy előadást a fotózásról. Lehetőleg aznap este. Talán az volt a kérés hátterében, hogy szerda esténként mindig valamilyen orvosi témájú előadás van, és nyilván azt gondolták, hogy az én mondandóm érdekesebb lesz, mint egy beszámoló az elmúlt három hónap halálozási adatairól. Mindegy, ez egy olyan kérés volt, amire nem lehetett nemet mondani. Így délután összeszedtem pár fotómat az internetről, este pedig megtartottam a vetítéssel kísért egy órás előadást. Emese szerint jól sikerült. Én már azt is sikerként könyveltem el, hogy ha aláírt fényképeket nem is kellett osztogatnom a végén, de senki nem aludt el, vagy ha mégis, akkor legalább nem horkolt.
A legfrissebb pozitív élményem a ma (vasárnap) reggeli fotózásom a közeli leprás faluban. De oda még vissza fogok térni néhányszor, főleg mivel ma – idő hiányában – magába a leprakórházba még be sem jutottam. Így aztán erről majd valamikor később írok.